6.rész(Megumi)

Másnap végre újra átléptem az iskola küszöbét. Remélem a többiek majd örülni fognak, hogy mégsem megyek el. Most már kevésbé félek attól, hogy mit fognak tenni velem legközelebb. Csak annyit kell tennem, hogy csöndben maradok és elviselem azt, amit majd tenni fognak. Mikor megérkeztem, vettem egy mély levegőt és bementem.

- Jó reggelt, srácok! - motyogtam, mire mindenki rám nézett.

- Megu-chan! - szaladt oda hozzám Karin és megölelt.

- Már azt hittük, hogy megfeledkeztél rólunk! - mérgelődött Mikoto, de végül ő is megölelt.

- Ne haragudjatok, hogy aggódnotok kellett miattam!

- Ugyan már Megu, hiszen itt vagy és ez a lényeg nem? - szólalt meg Shu-chan, mire a többiek egyetértően bólintottak. Mikor leültem a helyemre, megjelent a Yoshida-Irie páros. Odajöttek hozzám és ők is megöleltek.

- Szóval Takasugi-kun tényleg meg tudott győzni téged! - mosolygott Yoshida. Szóval ők is tudtak róla? Nos, barátok, természetes, hogy elmondanak egymásnak ilyeneket. Mikor pakoltam ki a táskámat, eszembe jutott, hogy az egyik könyvemet a szekrényemben hagytam. Felálltam a helyemről és kimentem a teremből. Egyébként ma van Valentin nap, szóval ma minden lány csokit ad annak a fiúnak, aki tetszik neki. Nos, én is készítettem csokit Takasugi-nak, remélem el fogja fogadni. Ahogy sétáltam a szekrényem felé, egy kellemes hang csapta meg a fülemet.

"Arra születtünk, hogy boldogok legyünk

Soha nem engedem el a kezed

Nem számít mit hoz a jövő, a szerelmem esküje nem változik meg"

- To-chan? - mikor észrevett, láttam, hogy elpirult. Elmosolyodtam és beléptem az üres terembe. - Mondtad, hogy szeretsz énekelni, de azt nem, hogy ilyen szép hangod van!

- Nos, nem igazán szoktam hangoztatni. Tudod, eléggé ideges leszek, ha mások előtt kell énekeljek.

- De épp az előbb énekeltél nekem, vagy az nem számít?

- Inkább mesélj, jobban vagy már?

- Azt hiszem, igen. Egyébként, nagyon tetszik ez a dal. Te írtad?

- Igen, a tavaszi darabhoz kérték, szóval megírtam. Bár azt nekünk kell összeállítani, hogy mit fogunk előadni. Igaz is, nem fogunk így elkésni?

- A francba! - erre Takasugi leguggolt elém én pedig felmásztam a hátára és úgy siettünk vissza a terembe. Szerencsére még időben odaértünk. Az óra után itt volt az ideje, hogy a lányok odaadják a csokijaikat. Vettem egy mély levegőt és odasétáltam Takasugi padjához. To-chan, izé, ezt neked csináltam! - motyogtam és a padjára tettem a csokit. Látszott, hogy nagyon meglepte a dolog.

- Köszönöm, Megumi! - elmosolyodott és kivett egy szemet belőle. - Ez nagyon finom! - olyan volt, mint egy kisgyerek, mikor végre kap egy szem cukorkát. Akaratlanul is nevetnem kellett és nagyon örültem, hogy ízlett neki. Ám az örömöm nem sokáig maradt az. Megjelent ugyanis Asuka, majd miután arrébb lökött engem, egy doboz csokit tett Takasugi padjára.

- Édesem, csináltam neked egy kis csokit. Eper is van benne tudom, hogy ez a kedvenced! - vigyorgott, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi folyik itt.

- Köszönöm, Asuka! - Takasugi idegesen mosolygott, majd nyomott egy puszit Asuka arcára. Mindenki döbbenten figyelte őket. A szemeim megteltek könnyekkel és kisétáltam a teremből, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. Az üres teremhez siettem és most először bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki lássa, ahogyan sírok, de borzasztó érzés volt látni, hogy Takasugi inkább Asuka-val akar lenni, aki biztosan nem szereti őt. Kár volt azt hinnem, hogy egyszer lehet majd köztünk valami. - Megu, nyisd ki az ajtót! - hallottam meg Takasugi hangját. Nem kiabált, sőt a hangjában mintha bűntudat lett volna. Először arra gondoltam, nem nyitom ki, de végül meggondoltam magam és kinyitottam.

- Én nem akartam bezárni, csak hát...

- Sírtál? Ugye nem azért ami az előbb történt?

- Nem, dehogyis, csak furcsa volt, hogy te meg Asuka...nos, hogy együtt vagytok.

- Erről szó sincs. Igazából csak azért vagyok vele, mert megígérte, hogy akkor nem fog bántani téged, de el kellett volna mondanom neked, csak annyira rosszul érezted magad, én meg.... - nem hagytam, hogy befejezze, inkább egy csókot nyomtam a szájára. Soha nem csináltam még ilyet, mármint még sosem csókolóztam, de annyira elkapott a hév, plusz mikor láttam, ahogyan az ajkai mozognak, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam.- Ez meg mi volt? - motyogta, mire megráztam a fejem.

- Ne haragudj, általában nem csinálok ilyet, csak mikor elkezdtél olyan gyorsan beszélni, annyira összezavartál és el akartalak hallgattatni, de...- erre Takasugi is nyomott egy csókot a számra. Oké, erre nem számítottam, mindenesetre nagyon jól esett.

- Azt hiszem, ez tényleg működik! - suttogta, mire elnevettük magunkat. Hihetetlen, hogy még egy romantikus pillanatból is képesek vagyunk viccet csinálni.

- Akkor nem haragszol, amiért megcsókoltalak?

- Csak ha te se haragszol, amiért megcsókoltalak! - megráztam a fejem és felálltam a földről. 

- Köszönöm, To-chan, de igazán nem kell magadra erőltetned Asuka-t, miattam.

- Semmiség, el tudom még viselni egy darabig! - ő is felállt a földről, majd visszamentünk a terembe. Amíg Takasugi a fiúkkal beszélgetett, én odamentem a lányokhoz.

- Megu-chan, hol voltál? Nagyon megijedtünk, mikor csak úgy elmentél.

- Igazából, To-channal voltam. Tudjátok, mi....

- Igen, mi történt? - kérdezte kíváncsian Mikoto, mire a számra mutattam.

- Csókolóztatok? - kérdezték kórusban, mire megráztam a fejem.

- Ez nem olyan csók volt, csak el akartuk egymást hallgattatni. Legalábbis az ő részéről biztosan.

- Neked viszont tetszett, ugye?

- Azt hiszem igen. Ha már együtt nem lehetünk, legalább kaptam tőle egy csókot. végül is nem ilyen Valentin napra számítottam, de azért egész eseménydúsra sikeredett az egész.

5.rész(Megumi)

Ott ülök egyedül a szobámban és csak gondolkodom. Nem tudom mit tegyek, soha nem voltam még ennyire bizonytalan magamban. Menjek vajon, vagy maradjak? Próbáltam magamat helyezni előtérbe és azt nézni nekem mi a jó, de nem akarok magányos lenni abban az iskolában. Ha tényleg boldog akarok lenni, akkor kénytelen leszek elviselni a terrort, ami a mostani iskolában folyamatosan ér engem. Ráadásul mindezt csendben kell majd tűrnöm, hiszen ha elmondom a szüleimnek mit művelnek ott velem, akkor biztosan kivennének és keresnének egy másik iskolát. De akkor mégis kinek mondhatnám el ezt? Hiszen a barátaimat nem akarom ebbe belekeverni, nehogy őket is bántani kezdjék. Az egyetlen amit ebben a helyzetben tehetek, hogy csendesen tűrök mindent, amit tesznek velem.

- Na, sikerült már döntened? - jött be az anyám a szobámba.

- Igen, szeretnék maradni. Ott vannak a barátaim, szóval jól fogom érezni magam! - igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, de nem sok sikerrel. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a félelmet, szóval a mosolyom mögé rejtettem mindent, ahogyan azt mindig is tettem.

- Örülök, hogy jól döntöttél, egyébként Karin-chan írt neked, hogy szeretné ha visszamennél. Nagyon fognak örülni, ha megtudják mégis maradsz!

- Ma bemegyek az iskolába és személyesen mondom meg nekik. Talán úgy majd el is fogják hinni! - az anyám magamra hagyott, hogy elkészülhessek. Ahogyan végigsimítottam a hálóingemen, eszembe jutott, hogy Takasugi ma pont ebben látott meg. Vajon megijedt a látványtól? Kit áltatok, biztosan halálra rémült, az én ronda lábamtól. Viszont a múltkori eset után, mégis hogy leszek majd képes elfedni a nyilvánvalót, amiről már mindenki tud? Ezek után még többet fognak majd piszkálni, az tuti. Miután elkészültem, felkaptam a botomat és azzal együtt indultam az iskola felé. Már alig vártam, hogy újra együtt lehessek a barátaimmal. Ám alig, hogy az iskola épületéhez értem, ismerős alakokba futottam.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk? - Kurosagi és a bandája ugyanabba az évfolyamba jártak, mint én. Már az iskola kezdete óta folyamatosan erőszakosak velem. Amit Asuka tesz, az semmi ahhoz képest amit ők művelnek.

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - erre Kurosagi elkapta a karomat és tiszta erőből a földre lökött. Szerencsétlenségemre, az arcomra estem, szóval az állam és a bal térdem is vérezni kezdett. Nagyon féltem, hogy ezek után mit fognak még tenni velem.
- Már elnézést! - ez Takasugi hangja volt. A fenébe, most mégis mit fog gondolni rólam? Hogy olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok megvédeni magam? - Mégis mi a fenét csináltok?
- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - hát persze, hiszen mi másért is bántana, ha nem azért mert nem tudok rendesen járni mint ő meg a bunkó bandája. Erre Takasugi csak elmosolyodott és behúzott neki egyet. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni, Persze mondta, hogy meg akar védeni, de nem hittem, hogy komolyan is gondolja a dolgot.
- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - odaszaladt hozzám és magához ölelt. Nem bírtam tartani magam és elkezdtem pityeregni. Miért kell keresztülmennem ezen? Mit tettem, hogy ezt kell átéljem? - Jól van, most már nem lesz semmi baj! - oh, de még mennyire, hogy volt. Kurosagi ugyanis egy vas csővel rontott Takasugi felé.
- Takasugi-kun vigyázz! - hiába kiabáltam, az egész hasztalan volt, mert Kurosagi a tarkójára vágott a csővel, Takasugi pedig eszméletlenül zuhant a földre.
- Takarodjatok innen! - kiabáltam rájuk, akiknek nem volt bátorságuk tovább ott maradni. Tudtam, hogy nem szólhatok senkinek, mert akkor rájönnének, mit tettek velem és megígértem magamnak, hogy hallgatok mint a sír. A bal lábam használhatatlan volt, ezért kénytelen voltam a jobb lábamra hagyatkozni. Nagyon fájdalmas volt, de sikerült felállnom és Takasugi-val együtt haza vánszorogtam. Borzasztóan fájt a lábam, de nem érdekelt, csak hajtott előre a tudat, ha hazaérünk, akkor biztosan nem lesz semmi baj.
- Megumi, mi történt? - szaladt ki az anyám. A lábaim összecsuklottak, szóval Takasugi kis híján a földre zuhant volna ha az anyám nem kapja el.
- Pár fiú csúfolt engem és Takasugi megvédett, de az egyik megütötte őt. Anya, csak segíts neki, jó? - Az anyám segített mindkettőnknek bemenni a szobámba, ahol lefektettük Takasugi-t az ágyamra. Reméltem, hogy nem lesz komoly baja, mert azt nem bocsátanám meg magamnak. Szerencsére elkezdett mocorogni, amit jó jelnek vettem. Végül a szemeit is kinyitotta. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - gyengéden megsimogattam az arcát és azt hiszem ez neki is jól esett, nem csak nekem.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - a lábamra nézett, én pedig nagyon szégyelltem magam. A lábam most még csúnyább volt, mint egyébként. - - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély! - viszont ha a barátaimmal akarok maradni, akkor ezt el kell fogadnom.
- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz! - vajon miért mondogatja ezt nekem, hisz nem is ismer annyira. Bár tény, hogy nagyon jól esnek a szavai.

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem! - azt hiszem, ezt már bizonyította. Napról napra egyre biztosabb vagyok abban, hogy Takasugi-t azért küldték, hogy valaki bizonyítsa nekem, hogy én is érek valamit. Nem szavakkal, mint a barátaim, hanem valódi tettekkel.

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vont és nevetésben törtünk ki. Olyan jól érzem magam a közelébe, valahogy mindig sokkal vidámabb leszek tőle.
- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be az anyám a szobámba. Bólintottunk és a konyhába mentünk.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá! - remek, az anyám beéget a fiú előtt aki tetszik nekem. Lehetne még rosszabb?
- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - duzzogtam és egy falat pitét tömtem a számba.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - azzal felálltam és kimentem a konyhába lekvárért. Mire visszabicegtem, Takasugi mamája már meg is érkezett. Nem lepett meg, hogy az anyja gyönyörű és nagyon kedves, pont mint a fia.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - az anyám rákacsintott Takasugi-ra, amit rettentően furcsálltam. Talán ezek ketten tudnak valamit, amit én nem?
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - rám mosolygott, majd hazamentek. Azt hiszem, hogy most először éreztem magamat hercegnőnek, akit a hercege mentett meg. De ez mind csak szép álom és holnap majd felébredek ebből az álomból, ahogy azt mindig is tetten.

5.rész(Daichi)

Csak remélni tudtam, hogy Megumi belátja, hogy neki itt a helye mellettünk és nem akar majd olyan vehemensen abba a másik iskolába menni. Én tényleg komolyan gondoltam, hogy megvédem őt és nem engedem, hogy bántsák. Ennyivel tartozom neki a történtek miatt és egyébként is, a barátok azért vannak, hogy megvédjék a másikat, nem? Mikor visszamentem az iskolába, a barátnőm, ott topogott az épület előtt.

- Daichi, hol voltál? A barátnőim már meg akarják ismerni a pasimat, szóval kérlek soha többé ne tűnj el, mert még a végén azt fogom hinni, hogy nem akarod eléggé ezt az egészet! - felsóhajtottam, majd kinyújtottam a kezemet, hogy belém karolhasson. Úgy mentünk végig a folyosón, mintha egy pár lennénk. Remélem ez majd lecsillapítja őt és végre békén fogja hagyni Megumi-t. Reméltem, hogy az osztályunkból, senki sem fog tudomást szerezni erről, hát tévedtem. Egyből beleütköztünk a Yoshida-Irie párosba.

- Ez meg mi a fene? - néztek rám kérdőn, én pedig jobbnak láttam, ha nem mondok semmit.

- Hát nem látjátok, fiúk? Együtt járunk! - nyomott egy puszit az arcomra, majd el is rángatott onnan. Talán félt, hogy elkotyogom a dolgot nekik és akkor majd nem is lesz olyan hiteles az egész. Szerencsétlenségemre a barátnői is olyanok, mint ő, legalábbis annyira idegesítőek és hangosak, mint ő. Egy ideig kénytelen vagyok megszokni ezt a helyzetet. Még szerencse, hogy végzősök vagyunk, szóval már nincs sok hátra a szenvedésemből. Miután elvégeztem a dolgomat, meg kellett keresnem a barátaimat, hogy elmagyarázzam nekik a dolgok állását.

- Nocsak, csak nem a hisztis kis bajkeverő, legújabb pasija? - állták el az utamat.

- Figyeljetek, tudom, hogy most haragszotok, de nem azért vagyok vele együtt, mert szeretnék benne bármit is!

- De akkor miért, Dai-chan? Hiszen azt mondta, együtt jártok!

- Igen, de ez csak egy egyesség. Ha eljátszom, hogy a fiúja vagyok, akkor ő békén hagyja Megumi-t. Ha ezzel elérem, hogy abbahagyja ezt az értelmetlen utálkozást, akkor hajlandó vagyok bárkit eljátszani. Megértitek, ugye?

- Igen, de azt nem, mégis miért teszed ezt meg érte? Ugye nem azért, mert bűntudatot érzel az apád miatt? - nem válaszoltam, mire Irie felsóhajtott. - Ugye tudod, ha Megumi-chan rájön erre, akkor nem azért fog téged utálni, amit az apád tett, hanem mert csak a bűntudat miatt akarsz a közelében lenni! Szóval ha azt akarod, hogy ne utáljon meg, akkor ezzel most azonnal le kell állnod!

- Csak azért nem küldelek el a fenébe, mert a barátom vagy, de ebbe nem kell beleavatkoznod, mert nem a te dolgod! - azzal fogtam magam és kisétáltam, az iskolából. Rosszul éreztem magam, amiért ezt mondtam neki, de valahogy le kellett állítanom. Nem fogom meggondolni magam se miatta se más miatt. Már elhatároztam magam, szóval nem fogok visszakozni. Mikor kimentem, láttam, hogy Megumi ott van és pár srác vette őt körül.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk?

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - az egyik srác elkapta a karját, majd erővel a földre lökte. Megumi arccal esett az aszfaltnak és mikor elemelte onnan, láttam, hogy az tiszta vér. Nagyon begurultam. Mégis, hogy merik őt bántani?

- Már elnézést! - sétáltam oda hozzájuk. - Mégis mi a francot csináltok?

- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - olyan nagyképű és beképzelt volt. Elmosolyodtam, majd bevertem neki egyet.

- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - ezek után odafutottam Megumi-hoz, aki csendben sírdogált. Mikor rám nézett, láttam, hogy a bal térde és az álla csupa vér. Magamhoz öleltem és igyekeztem őt megnyugtatni. - Jól van, most már nem lesz semmi baj!

- Takasugi-kun vigyázz! - kiabálta. Egy ütést éreztem a tarkómon és utána beállt a teljes képszakadás.

Mikor legközelebb felébredtem, Megumi szobájában találtam magam. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, de nagyon furcsa volt. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - megsimogatta az arcomat, engem pedig átjárt egy fura bizsergés. Nem tudom mi volt ez, de nagyon kellemes volt.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - lenéztem és láttam, hogy a jobb lábfeje be volt kötve. - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély!

- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz!

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem!

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vontam, mire elnevettük magunkat. Hihetetlen, hogy még a legrosszabb percekben is képesek vagyunk nevetni és felvidítani a másikat, pedig alig ismerjük egymást.

- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be Megumi mamája mire bólintottunk és kimentünk a konyhába.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá!

- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - mérgelődött Megumi és a szájába nyomott egy falatot a pitéből amit a mamája sütött.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - Megumi felállt a helyéről és a konyhába ment, az anyja pedig egészen közel hajolt hozzám.

- Tényleg köszönöm, hogy segítesz, Suzuki Daichi! - mintha alaposan fejbe vágtak volna valamivel.
- Mégis honnan tudja?
- Anyai ösztön, megérzem az ilyet! Egyébként csak hogy tudd, én nem utállak téged azért ami történt, mert te még csak kisgyerek voltál. Szóval jobb lenne, ha nem mártírkódnál, különben azzal csak saját magadnak ártasz! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd a tányéromra tett egy szelet pitét. Azt hiszem ezt megjegyzem magamnak. Talán tényleg csak játszom a mártírt, pedig semmi okom nem lenne rá. Vacsora után, az anyám is megérkezett.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - rám kacsintott, én pedig bólintottam egyet.
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - elmosolyodtam, majd az anyámmal együtt hazamentünk.
- Na jó, mégis mi volt ez?
- Megumi anyja tud mindent! Azt mondta jobb lenne, ha nem játszanám a mártírt, mert csak magamnak ártok!
- Remélem rá legalább hallgatsz, ha már én 10 éve folyamatosan ezt hajtogatom neked! - lehet, hogy igazuk van? Tényleg jobb lenne, ha nem foglalkoznék ezzel és önmagamat adnám?

4.rész(Megumi)

Már reggel 9 óra volt, én mégis az ágyamban voltam. Mivel úgysem megyek már az iskolába, így legalább pihenhetek egy kicsit. A szüleimmel már ki is néztünk egy másik iskolát. Közel van hozzánk, ráadásul még a kényelmemet is szolgálná. Mivel így is elég nehezen megy a járás, úgy döntöttem elkezdem használni a kerekes székemet. Tudom, én nem akartam használni, de a lábam már tényleg nem bírja tovább. Az iskolában minden diákhoz ki van rendelve egy ápoló, aki szükség esetén segít nekem. De ami a legjobb az egészben, az, hogy senki sem fog bántani engem. Anyámék persze aggódnak, de nem olyan vészes ott a helyzet és azt hiszem meg is fogom szokni a dolgot. Hisz akármennyire is próbálkozhatnék, minsig rajtam fog maradni a nyomorék jelző. Ott legalább olyan lehetnék mint mindenki más. Persze ez nem jelenti azt, hoy a barátaim nem fognak hiányozni nekem, de hétvégente találkozhatunk, szóval nem lépek ki teljesen az életükből. 

- Megumi, biztosan ezt akarod? - jött be az anyám a szobámba.

- Igen anya, már eldöntöttem. Ne aggódj, jó helyem lesz ott!

- De kicsim, a doktor is megmondta, hogy nem jó ötlet egy olyan iskolába vinni téged. Az ott tanulók abszolút nem tudnak lábra állni, ráadásul más korlátaik is vannak, például nehezen beszélnek meg ilyenek!

- Anya, hát nem érted? Ha abban az iskolában maradok,  a végén megint meg fog ismétlődni a múltkori eset! Már így is megbélyegeztek azzal, hogy egy nyomorék vagyok, nem akarom ezt tovább hallgatni!

- Jó, megértelek. Csak ígérd meg, ha abba az iskolába fogsz járni, akkor sem fogod magad rosszul érezni, megígéred?

- Persze anya! - rezgett a telefonom és megint Karin hívott. Kinyomtam, mert kéotelen voltam beszélni vele. Szerettem volna, de az úgyis csak sírásba torkollott volna. Nekik is el kell fogadniuk a döntésemet, szóval jobb ha előbb feldolgozzák a dolgot. Mikor az anyám kiment, úgy döntöttem, kipróbálom a kerekesszéket. Őszintén, nem volt olyan vészes mint gondoltam, valójában nagyon is kényelmes volt. Lassan úgyis meg kell szokjam, hogy ezt fogom használni. Hirtelen kopogtak az ajtón. A szüleim biztos nem lehettek, ők ugyanis ilyet nem csinálnak.
- Szabad! - kiabáltam ki, mire nyílt az ajtó és Takasugi lépett be rajta. A francba, miért kellett a rövid hálóingemet felvennem? Most egész végig láthatja a heges lábamat, amit amúgy is utálok.
- To-chan, mit keresel itt? - elkezdtem zavaromban igazgatni a hajamat, mert eléggé kócos volt.
- Szeretnék beszélni veled! Kérlek ne hagyd csak úgy ott az iskolát! Mindenkinek nagyon hiányzol és nem akarjuk, hogy elmenj! - már ő is kezdi? Hiszen már eldöntöttem és nem szeretnék változtatni rajta. Szeretném ha megértenék, hogy így döntöttem.
- To-chan, én ezt már eldöntöttem, kérlek tartsátok tiszteletben. Egyébként is, kétlem, hogy használhatnám ott a kerekes széket anélkül, hogy bántanának miatta. Az iskolába ahová megyek, legalább nem lesz aki bántson. Ott úgyis mindenki olyan, mint én! - na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen ahogy anyám is mondta azok az emberek legfeljebb segítséggel vagy egyáltalán nem tudnak járni, ráadásul más dolgokban is le vannak maradva tőlem, de a jelen helyzetben ez teljesen mindegy.
- Ne hasonlítsd magad másokhoz, te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! - ezt jól esett hallani. Igaz a többiek is mondták már ezt, de az ő szájából valamiért sokkal jobban hangzott.
- Talán így majd megérted miért nem megyek oda vissza. Ülj le, mesélnem kell valamit! - muszáj volt neki elmondanom a történetemet, különben soha nem értené meg miért döntöttem így. Vettem egy mély levegőt és belekezdtem. - Úgy két éve történt. Asuka és a csatlósai elkezdtek gúnyolódni rajtam a szokásos dolgokért. Aztán az egyik azt találta mondani, hogy nyomorékon miért érdemes élnem? Először csak elment a fülem mellett, de mikor már otthon voltam, eszembe jutott és én sem értettem. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme ennek az egésznek, szóval kivettem a gyógyszeres szekrényből anyám nyugtatóját és bevettem majdnem az egész doboznyi gyógyszert. Azt reméltem ettől majd csak elalszom és akkor többet nem kell arra gondolnom, mi értelme van így az életemnek. De ahogy látod ez nem sikerült, mert még mindig itt vagyok. To-chan, szerinted miért élek még mindig? Mi értelme van az életemnek? - ezen már sokszor elgondolkodtam, de sosem jutottam megoldásra. Talán tényleg jobb lett volna, ha akkor nem ébredek fel, akkor nem kellene ennyit szenvednem mint most.
- Megumi-chan, erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ, de azt igen, hogy te vagy a legcsodásabb lány, akit csak ismerek. Ha visszajössz, akkor megígérem, hogy meg foglak védeni azoktól akik bántanak téged! - vajon miért ilyen jó hozzám? Mit tettem én, hogy így törődik velem? Nagyon kíváncsi lennék mi járhat a fejében velem kapcsolatban.
- To-chan még soha senki nem tett értem ennyit, mint te és ezért hálás vagyok neked! De jelen pillanatban nem tudom mi lenne a jó. Adj egy kis időt nekem, rendben? Át akarom gondolni nyugodtan ezt a dolgot! - annyi minden kavarog most a fejemben, hogy már azt sem tudom mit gondoljak. Egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban.
- Rendben, gondold csak át nyugodtan. Mi ott fogunk várni téged az iskolában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz! - elköszönt tőlem és hazament, belőlem pedig előtört a zokogás. Nem értem miért kell ennek a dóntésnek ilyen nehéznek lennie? Az egyik oldalon ott vannak a barátaim egy olyan iskolában, ahol mindenki lenéz és bánt engem, a másik oldalon pedig ott a minden tekintetben tökéletes iskola barátok nélkül. Mégis mihez kellene kezdenem?

4.rész(Daichi)

Másnap Yoshida-val beszélgettem az iskola tetőterén.

- Dai-chan, most mihez fogsz kezdeni? Szegény Megu-chan tegnap nagyon ki volt bukva.

- Arra gondoltam, elbeszélgetek egy kicsit ezzel az Asuka-val. Remélem tudok rá hatni annyira, hogy szedje le a képeket. Nem tudom ezzel mennyit segíthetek, mindenesetre szeretném megpróbálni.

- Nagyon kedves tőled, hogy a szíveden viseled Megu-chan sorsát! Azért teszed, mert bűntudatod van az apukád miatt?

- Nem is tudom Yoshida. Bár magamnak azt mondom ezért, de valójában nagyon megkedveltem Megumi-t és nem szeretném látni, ahogyan mások tönkre teszik őt.

- Na, miről maradtam le? - jött fel Irie is. Lassan ez a hely lesz a mi külön kis zúgunk, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.

- Dai-chan azt tervezi, hogy beszél Asuka-channal!

- Irie, nem tudnál nekünk egy jó helyzetet teremteni, hogy beszélhessek vele?

- Bízd csak rám haver, majd én elintézem. Egyébként csak így véletlenül, nem vagy te szerelmes Megu-chanba?

- Viccelsz velem? Hiszen alig 3 napja ismerem. Egyébként Megumi valóban szép lány és hatalmas szíve van, de nem vagyok belé szerelmes, legalábbis most nem. Különben is esélytelen lenne, hisz ha rájön arra, hogy az apám miatt bénult le az egyik lába, akkor biztosan meg fog gyűlölni engem.

- Ugyan már, Megu-chan sosem tudna utálni téged! - korholt le Yoshida, mire egy picit elmosolyodtam. Tény, hogy én ezt másképp látom, de nem akartam veszekedni vele erről. Végül Irie elintézte, hogy kettesben maradjak Asuka-val. Mit nem mondjak, eléggé meglepett. Asuka nagyon szép lány volt és elképzelni sem tudtam, hogy tudja ennyire gyűlölni Megumi-t.

- Te vagy Asuka-chan, ugye? - a lány rám nézett és mintha egy kicsit elpirult volna.

- Igen, én vagyok. Te Takasugi Touichi vagy igaz?

- Igen. Azért akartam beszélni veled, hogy megkérjelek, hagyd békén Megumi-chant! Nem tetszik, hogy így bántod őt!

- A fenébe is, mégis mi van abban a kis nyomorékban, amiért mindenki így védi? Hiszen én sokkal szebb és ügyesebb is vagyok nála, mégis mindenki őt védi! Engem soha nem ért meg senki! - erre elsírta magát. Na jó, nem erre számítottam. Most nem tűnt annyira gonosznak, mint amilyennek leírták őt, inkább csak szüksége lenne a figyelemre, amit ezek szerint nem kap meg. Persze ettől függetlenül nem fogom megkedvelni, tekintve, hogy mit művelt Megumi-val.

- Ne sírj már! - simogattam meg a karját, mire rám nézett.

- Meg van a megoldás! - elmosolyodott és megsimogatta az arcomat! - Te fogsz nekem segíteni, hogy mindenki rám figyelhessen és ne rá!

- Mégis mit akarsz ezzel mondani?

- Legyél a barátom és cserébe békén hagyom őt. - ez az ajánlat nagyon nem tetszett.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!

- Miért ne lenne az? Hiszen mindketten jól járnánk vele. Én megkapom a figyelmet, neked pedig nem kell szomorúnak látnod Minami-t. Na benne vagy? - felém nyújtotta a kezét, amit némi hezitálás után el is fogadtam. Tudom talán hülye ötlet, de ha így nem fogja őt piszkálni akkor legyen így. Remélem így Megumi-nak is könnyebb lesz. Mikor a terembe mentem, láttam, hogy Megumi helye üresen áll. Furcsálltam, hiszen mindig itt szokott lenni jóval az óra kezdete előtt. Úgy döntöttem megkérdezem Karin-t, mégis csak ő a legjobb barátnője.

- Karin-chan, hol van Megumi-chan? Beteg lett?

- Megu-chan nem fog többet idejönni To-chan! Az anyukája azt mondta, hogy megkérte vigyék őt egy másik iskolába! - hirtelen az sem tudtam mit mondjak. Akkor minden igyekezetem hiába való lett volna? Nem, nem engedem, hogy ilyen könnyen feladja a harcot. Ha kell elmegyek hozzájuk és a fejébe verem, hogy maradnia kell.

- Na és ez már biztos?

- Igen, nagyon úgy néz ki. To-chan, csinálnunk kell valamit, nem akarom elveszíteni Megu-chant! - Karin ezzel nem vagy egyedül, én sem szeretném, hogy elmenjen.

- Srácok, már megint gond van! - jött be a terembe Mikoto, magával vonszólva az elég ideges Kusaka-t.

- Na ne már, most Shu-chan lett a célpontjuk? - bosszankodott Yoshida.

- Nem, ez az idióta megvert egy alsóst, amiért csúnya dolgokat mondott Megumi-ról!

- Az a kis vakarék megérdemelte amit kapott! Hihetetlen milyen tiszteletlen volt szegény Megu-val.

- Srácok, Megu-chan nem fog többet ide járni. Az anyukája azt mondta egy másik iskolába küldik, ami jobban megfelel a körülményeinek!

- Ezt meg, hogy érted?

- Van egy iskola nem messze a házuktól, ahol direkt a mozgásukban korlátozott emberek járnak. Nincsenek lépcsők, vannak ápolók akik segítenek nekik ha szükség van rá, plusz ott senki sem bánthatja! - összeszorult a szívem. Fogalmam sem volt mi lehet ebben a helyzetben a leghelyesebb. Hiszen az az iskola valóban sokkal jobban megkönnyítené a helyzetét, legalább abban, hogy ott senki sem tudja bántani, mégsem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy maradjon és legyen együtt velünk és teljen el boldogan ez az év. Eldöntöttem, hogy elmegyek hozzájuk és beszélek vele. Talán így majd meggyőzhetem, hogy maradjon még. Iskola után pedig el is indultam. Szerencsére Karin meg adta Megumiék címét, így könnyen eltaláltam odáig. Egy igazán szép ház az övék, két szintes és egy nagy kert is tartozott hozzá. Becsöngettem és vártam.

- Te meg ki vagy? - nyitotta ki az ajtót egy hosszú fekete hajú nő. Feltehetően ő lehet Megumi mamája.

- Takasugi Touichi vagyok, Megumi-chan osztálytársa! - biccentettem a fejemmel, mire a nő beengedett.

- Na és mi járatban errefelé Takasugi-kun?

- Hallottam, hogy Megumi-chan ott akarja hagyni az iskolát és szerettem volna beszélni vele erről.

- Kérlek, beszélj a lányom fejével, jó? A doktor szerint se lenne bölcs egy ilyen iskolába íratni, de ő mindkenképpen ott akar tovább tanulni! - bólintottam, majd bekopogtam Megumi szobájába.

- Szabad! - hallatszott bentről a hang. Kinyitottam az ajtót és bementem.

- Megumi-chan! - a látvány letaglózott. Megumi egy vékony és térdig érő hálóingben volt, ami látatni engedte a lábát, ráadásul úgy simult a testére, mintha direkt neki készítették volna. Ráadásul a haja kócos volt, amitől csak még jobban nézett ki.

- To-chan, mit keresel itt? - igyekezett megigazgatni a haját. Kerekes székben volt, ami eléggé elborzasztott.

- Szeretnék beszélni veled! Kérlek ne hagyd csak úgy ott az iskolát! Mindenkinek nagyon hiányzol és nem akarjuk, hogy elmenj!

- To-chan, én ezt már eldöntöttem, kérlek tartsátok tiszteletben. Egyébként is, kétlem, hogy használhatnám ott a kerekes széket anélkül, hogy bántanának miatta. Az iskolába ahová megyek, legalább nem lesz aki bántson. Ott úgyis mindenki olyan, mint én!

- Ne hasonlítsd magad másokhoz, te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy!

- Talán így majd megérted miért nem megyek oda vissza. Ülj le, mesélnem kell valamit! - leültem az ágyára, majd segítettem neki, hogy ő is le tudjon ülni. - Úgy két éve történt. Asuka és a csatlósai elkezdtek gúnyolódni rajtam a szokásos dolgokért. Aztán az egyik azt találta mondani, hogy nyomorékon miért érdemes élnem? Először csak elment a fülem mellett, de mikor már otthon voltam, eszembe jutott és én sem értettem. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme ennek az egésznek, szóval kivettem a gyógyszeres szekrényből anyám nyugtatóját és bevettem majdnem az egész doboznyi gyógyszert. Azt reméltem ettől majd csak elalszom és akkor többet nem kell arra gondolnom, mi értelme van így az életemnek. De ahogy látod ez nem sikerült, mert még mindig itt vagyok. To-chan, szerinted miért élek még mindig? Mi értelme van az életemnek? - megszakadt érte a szívem. Bárcsak ne kellene ezen keresztülmennie és boldog lehetne.

- Megumi-chan, erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ, de azt igen, hogy te vagy a legcsodásabb lány, akit csak ismerek. Ha visszajössz, akkor megígérem, hogy meg foglak védeni azoktól akik bántanak téged! - megfogtam a kezét, mire Megumi szeme könnybe lábadt és a vállamra hajtotta a fejét.

- To-chan még soha senki nem tett értem ennyit, mint te és ezért hálás vagyok neked! De jelen pillanatban nem tudom mi lenne a jó. Adj egy kis időt nekem, rendben? Át akarom gondolni nyugodtan ezt a dolgot!

- Rendben, gondold csak át nyugodtan. Mi ott fogunk várni téged az iskolában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz! - elmosolyodtam, majd elköszóntem Megumit-tól és hazamentem.

3.rész(Megumi)

A tegnapi nem igazából nem is sikerült olyan rosszul, mint vártam. A legjobb dolog mégis az volt, hogy Takasugi személyében találtam valakit, akivel nagyon jól megértem magam. Persze nem mintha a barátnőimmel nem tudnám, de ez egy kicsit mégis más. Rá teljesen másképp tekintek, mint egy normális barátra. Jó persze, azt már beismertem magamnak, hogy tetszik nekem, de inkább igyekszem elnyomni ezt a dolgot, mert csak hiú reményeket táplálok. Hiába mondták már a lányok nem is egyszer, hogy én se érek kevesebbet mint a többi ember, ezt nehezemre esik elhinni. Hiszen mindenki egy ostoba nyomoréknak tart és, hogy jobb lenne, ha inkább egy olyan iskolába mennék, ahol az olyanokat gondozzák, mint én is vagyok. Lehet, hogy ez lenne a helyes megoldás? Talán akkor nem lennék mások terhére és másokat nem cukkolnának azért, mert barátkoznak velem. Mikor ma az iskolába mentem, már tudtam mire számítsak. Ezen a napon volt ugyanis a népszerűségi verseny. Természetesen engem a mozgáskorlátozottságom miatt teljesen kizárnak ebből, illetve egy kategóriába tavaly is bekerültem, ez pedig az iskola legokosabb tanulója. Nos, ha már külsőre nem vagyok tökéletes, legalább nem is vagyok olyan buta, mint mások, akik bedőlnek ennek. Nem is értem ki volt az az okos, aki ezt az egészet kitalálta. Ez csak leminősíti azokat, akik valamiben kevésbé jók, mint mások. Mikor bementem a terembe, már nagy volt a nyüzsgés.
- Megu-chan, jó reggelt! - jött oda hozzám Karin és megölelt.
- Csak nem kijött a szavazás eredménye?
- De igen és képzeld, Takasugi-kun lett a győztes? - ez kicsit meglepett. Fura, hogy egy nap alatt ennyien megkedvelték.
- Oh, ez nagyon szuper. Na és ki lett a legszebb?
- Hát...- pirult el Karin, amivel rögtön elárulta magát. Persze, hisz tavaly is ő lett a legszebb lány az iskolában.
- Lányok, engem nem igazán érdekel ez a téma, hiszen tudjátok. De ha ti örültök ennek, akkor nem akarom elvenni a kedveteket. Nekem most van egy kis beszédem valakivel, majd óra után beszélünk! - végül Taksugi padjához léptem és rácsaptam az asztalra.
- Hé, mit csinálsz?
- Semmit, épp csak várom, hogy kezdődjön az óra!
- Mit rejtegetsz a hátad mögött? Csak nincs egy titkos hódolód To-chan? - úgy döntöttem, hogy ez lesz a beceneve. Megkértem a lányokat is, hogy hívják őt így, mert nagyon rossz volt látni, hogy nincs egy klassz beceneve, amin hívhatják őt az emberek. Hát, én kitaláltam neki egyet.
- To-chan?
- Igen, ez lesz a beceneved! Tetszik? - megrebegtettem a szempillámat, mire bólintott egyet. Szerintem elégedett lesz ezzel a becenévvel.
- Úgy tűnik téged se nagyon izgat ez az egész népszerűségi verseny! Engem kifejezetten idegesít, hogy egy rangsor határozza meg ki mennyit ér itt.
- Miért téged melyik kategóriában szavaztak meg?
- Nos, a lista szerint én vagyok a legokosabb, de ennyi. Mondjuk mást nem is nagyon vártam, elvégre sportolni nem tudok és vannak nálam sokkal szebb lányok is.
- Ez nem igaz, te is nagyon szép lány vagy Megumi! - még soha egy fiú sem mondta nekem azt, hogy szép lennék, szóval nagyon jól esett. Ráadásul pont attól a fiútól hallottam ezt, aki tetszik nekem. Szuper volt vele beszélgetni, igazán jól éreztem magam vele. Ez az öröm egészen addig tartott, míg meg nem jelent Mikoto a kezében a laptopjával.
 Megumi, azt hiszem, hogy ezt látnod kell! - elénk tette a laptopot, amin egy blog volt megnyitva. Az oldal tele volt a rólam készült személyes képekkel. Sok olyan kép is volt, amin a heges lábam volt kinagyítva, így még az is láthatta, aki eddig észre sem vette, hogy a mozgásomon kívül még van más problémám is. Borzasztóan éreztem magam és legszívesebben elszaladtam volna. Bárcsak ne kellene ebben a helyzetben lennem és akkor mások nem bánthatnának, mert nem lenne rajtam támadási felület. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, mire Takasugi finoman megszorította a kezemet.
- Megumi-chan! - erre nem mondtam semmit, csak sírva a vállára hajtottam a fejemet. Elegem van abból, hogy mindig erősnek kell magamat mutatnom mások előtt. Igenis nagyon rosszul esik, hogy így bánnak velem, hiába igyekszek ezt az érzést jó mélyre elrejteni magamban.
- Na jó, ez már tényleg sok! Minket bánthatnak, de Megu-chant, hagyják békén! - emelte fel a hangját Irie, ami nagyon boldoggá tett. A tény, hogy legalább az osztályom nem ítél el a hibáim miatt, nagyon megnyugtat. Valójában csak ezért vagyok ebben az ostoba iskolában, máskülönben, már rég átmentem volna egy másikba. Bármi jobb lenne, mint ez a szenvedés.
- Köszönöm srácok, de semmi bajom. Most inkább koncentráljunk, mert mindjárt kezdődik az óra! - megtöröltem a szemem és igyekeztem, valóban az órára koncentrálni. Attól legalább kevésbé érzem magam rosszul. Az óra után, Karin meg én elmentünk egy kicsit sétálni. Ám ahogy elhaladtunk a faliújság mellett, észrevettem, hogy mindenki rajtam nevet. Nem értettem miért, de a valóság komolyan arcon csapott. Ugyanis a faliújság is tele volt a lábamról készült képekkel, az alsóbb évesek, pedig ezen nevettek. Ha lehet, most még rosszabbul éreztem magam, mint eddig bármikor. Csak kicsire voltam a sírástól, ám Karin a helyzet magaslatán volt és összetépte a képeket, majd mérgesen az alsósokra nézett.
- Szerintetek ez vicces? Kíváncsi lennék akkor is így nevetnétek-e, ha nektek lenne ilyen sebes a lábatok! - ez hatott, mert abbahagyták a nevetést és gyorsan el is tűntek.
- Köszönöm Karin, örülök, hogy te mellettem állsz.
- Hiszen a barátnőm vagy Megu-chan, természetes, hogy kiállok melletted. - ám a borzalmaknak itt még nem volt vége. Megjelent ugyanis Shida Asuka, aki kimondottan lenéz engem a lábam miatt és ő az, aki soha egy alkalmat nem hagy ki, hogy belém taposson. Nos, ezt most sem hagyta ki.
- Nocsak, itt a kis nyomorék és a nyomorékok védőszentje. Oriyama, nem unod még, hogy ezt a kis nyomorékot pátyolgatod?
- Ne merj még egyszer így beszélni Megu-chanról, ő sokkal többet ér, mint amennyit te valaha is fogsz!
- Minami, még mindig nem jöttél rá arra, hogy nem vagy ide való? Miért nem takarodsz inkább egy olyan helyre, ahol hasonló nyomorékok élnek, mint te? A gazdag apucid, biztosan elintézné neked, hogy elmehess innen! - erre bedühödtem és felpofoztam. Nem szoktam senkit sem mügtni, de ezúttal már tényleg elegem volt belőle.
- Miért nem tűnsz el a kis ölebeiddel együtt? Ezzel csak magadat minősíted Asuka! - kiabáltam rá, mire jobbnak látta, ha most békén hagy. Mikor elmentek, már megint úgy éreztem sírnom kell, de most igyekeztem erős maradni.
- Mi történt? - szaladt oda hozzánk Mikoto és magához húzott. - Már megint bántott téged ez a kis lotyó?
- Mikoto-chan, látnod kellett volna Megu-chan mekkora pofon lekevert neki. Öröm volt nézni! - ecsetelte Karin, mire elmosolyodtam. Tény, hogy nagyon kijárt már neki az a pofon.
- Csajszi, te mindig meg tudsz lepni. Remélem ezt a jó szokásodat mindig meg fogod tartani! - visszamentünk a terembe, ahol a Takasugi-Yoshida-Irie hármas már várt minket.
- Srácok, meg van a tettes! - csapta össze a tenyerét Irie.
- Na és ki az?
- Asuka-chan, tudod aki mindig olyan csúnya dolgokat szokott mondani neked! - sejthettem volna. Hiszen megmondta, hogy nem vagyok közéjük való és nem is fog megtűrni egy olyan valakit, mint én. Elszomorodtam és lehajtottam a fejem.
 Ne aggódj, majd mi garantáljuk, hogy nem fog többet ilyet csinálni! - Takasugi megsimogatta a karomat, ami bevallom most nagyon hiányzott. Nem tudom miért ilyen kedves velem, de tény, hogy nagyon sokat segített azzal, hogy kiderítette, Asuka tette fel a képeimet az internetre.
- Köszönöm, To-chan! Azt is, hogy kiderítetted, ki tette meg azt is, hogy igyekeztél megvigasztalni. - megöleltem, ő pedig gyengéden megsimogatta a hátamat. A gyomrom nagyon erősen bizseregni kezdett, mintha pillangók repdestek volna benne. Még soha nem éreztem ezeket az apró pillangókat a hasamban és ez csak még jobban meggyőzött engem arról, hogy igenis tetszik nekem Takasugi. Végül elköszöntünk a fiúktól és hazamentünk. Szerencsére a szüleim megengedték, hogy Mikoto és Karin ott maradjanak egy kicsit beszélgetni.
- Na látod, ugye mondtam, hogy meg fog oldódni a dolog?
- Nem, Mikoto a dolog nem fog megoldódni! Igaz, hogy most egy kicsit lecsillapodnak majd a dolgok, de ez egy olyan probléma, ami legfeljebb azzal orvosolható, ha én nem megyek többet oda!
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy ott akarod hagyni a sulit?
- Hát, nem is tudom. Talán jobb lenne nektek is, mert nem gúnyolódnának rajtatok, amiért engem próbáltok védeni.
- De hiszen olyan jól megvoltunk Megu-chan, kérlek légy erős és tarts ki! - úgy tettem, mintha elfogadnám a dolgot, de mikor a lányok elmentek, muszáj volt beszélnem a szüleimmel.
- Anya, apa beszélhetünk egy kicsit?
- Megumi-rosszul vagy? - simogatta meg anyám a karomat, mire megráztam a fejem.
- Tudjátok sokat gondolkodtam és azt szeretném, ha kivennétek az iskolából!
- De mégis miért? Hiszen azt hittem szeretsz oda járni!
- Igen, de mindenki olyan utálatos velem. Azt mondják, hogy nem szívesen tűrnek meg maguk között, egy olyan nyomorékot, mint én vagyok! Elegem van már ebből az egészből! - elsírtam magam, mire az anyám magához ölelt.
- Ne sírj kicsim! Majd holnap meglátjuk mit tehetünk. A holnapi napot még bírd ki és ha utána is azt akarod, akkor keresünk neked egy másik iskolát! - bólintottam és visszamentem a szobámba. Bármennyire is fáj, hogy így kellett döntenem, de ez az egyetlen mód arra, hogy megkíméljem magamat és a többieket is a további szenvedésektől.

3.rész(Daichi)

Másnap, már úgy ébredtem fel, hogy végre találtam egy helyet, ahol boldog lehetek. Noha az osztály nem tudja ki is vagyok valójában, de maguk közé fogadtak és ez nekem bőven elég. Ráadásul még Minami Megumi is kedves velem, pedig ha tudná, hogy annak az embernek a fia vagyok, aki tönkretette az életét, biztosan gyűlölne és nem akarna a közelemben lenni. Mondjuk teljesen joggal tenné, hiszen az apám által én is romlott vagyok. De amíg ezt senki nem tudja, addig teljesen nyugodt vagyok.

- Jó reggelt kicsim! Látom most sokkal boldogabb vagy, mint tegnap. Csak nem történt valami? - köszöntött az anyám, majd elém tette a reggelimet.

- Mondhatjuk úgy is. Az osztálytársak nagyon kedvesek velem, úgy érzem végre lesznek barátaim, nem csak Irie és Yoshida!

- Ennek nagyon örülök. Remélem arra is rá fogsz jönni, hogy amit az apád tett, ahhoz neked semmi közöd és nem fogod magadat gyötörni emiatt. - mintha az olyan könnyű lenne. Hiszen mindenkitől csak azt hallom, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám. Reggeli után elköszöntem az anyámtól és elindultam az iskolába. Szerencsére most nem kellett végig hallgatnom, a szomszéd vénasszonyok szidalmait, így nyugodtan kezdődhetett a napom. Út közben Irie és Yoshida is hozzám csapódott. Mindkettejüket már gyerekkorom óta ismerem. Korábban mi is  elég gazdagok voltunk, de az 8apámnak sikerült mindent tönkretennie. Szerencsére a két fiú ennek ellenére is a barátom maradt, amiért nem győzök eleget hálálkodni.
- Dai-chan, hogy érezted magad tegnap? - kérdezte vidáman Yoshida.
- Egész jól. Mindenki olyan kedves, örülök, hogy ide kerültem!
- Láttuk tegnap nagyon jól elvoltatok Megu-channal.
- Igen, nagyon kedves lány, remélem továbbra is ilyen jóban leszünk.
- Biztosan, Megu-chan nagyon kedves. - végül elérkeztünk az iskolához. Yoshida elköszönt tőlünk, ugyanis Karin-chan várt rá az üvegházban, ahol találkozni szoktak. Mi pedig Irie-vel, bementünk az épületbe. Az ott lévő lányok, mind súgdolózni kezdtek, ráadásul az egyik lány oda is jött hozzánk.
- Izé, te vagy Takasugi-kun, ugye? - hebegte a lány, akinek rövid fekete haja és nagy barna szemei voltak. Bólintottam, mire a háta mögül elővett egy borítékot és átnyújtotta nekem.
- Ez a tiéd, kérlek fogadd el! - hirtelen megszólalni sem tudtam. Most először érdeklek egy lányt és ez nagyon új nekem.
- Köszonöm...
- Amina! Chiba, Amina vagyok!
- Köszönöm, Amina-chan! - elmosolyodtam és Irie-vel a termünkhöz mentünk. A teremben, már nagyon volt a nyűzsgés, ami elég furcsa volt.
- Csaj, hogy megjöttetek! - köszöntött minket Kusaka.
- Mi folyik itt? Miért ilyen izgatott mindenki?
- Tudod, most van az ez évi népszerűségi verseny. Mindig egy témában rangsorolják a diákokat. Elsőnek lenni hatalmas kiváltság. Nézd csak meg! - bólintottam, majd odaléptem a legnépszerűbb diák táblához, ahol legnagyobb döbbenetemre az első helyen álltam. Szóval akkor az a lány ezért adta nekem azt a borítékot?
- Nem semmi haver! Csak két napja vagy itt, de máris mindenki imád! - ámúldozott Irie, én viszont csak megráztam a fejem.
- Engem ez nem igazán érdekel! Most inkább megyek! - leültem a padomhoz és kibontottam, az Amina-chantól kapott borítékot. Egy levél volt benne, amiben azt írta, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki és szeretne megismerni. Nos, nagyon kedves volt tőle, hogy írt nekem, bár ha tényleg csak meg akar ismerni, abban benne vagyok, de barátnőt nem szeretnék egyelőre. Legalábbis addig, amíg nem tudatosítom magamban, hogy igenis semmi közöm ahhoz, amit az apám tett.
- Hé, mit csinálsz? - csapott a padomra Megumi, mire gyorsan a hátam mögé dugtam a levelet. Nem tudom miért tettem, de nem akartam, hogy meglássa.
- Semmit, épp csak várom, hogy kezdődjön az óra!
- Mit rejtegetsz a hátad mögött? Csak nincs egy titkos hódolód To-chan?
- To-chan?
- Igen, ez lesz a beceneved! Tetszik? - megrebegtette a szempilláit, amivel teljesen elvarázsolt. Bólintottam, mire elmosolyodott
- Úgy tűnik téged se nagyon izgat ez az egész népszerűségi verseny! Engem kifejezetten idegesít, hogy egy rangsor határozza meg ki mennyit ér itt.
- Miért téged melyik kategóriában szavaztak meg?
- Nos, a lista szerint én vagyok a legokosabb, de ennyi. Mondjuk mást nem is nagyon vártam, elvégre sportolni nem tudok és vannak nálam sokkal szebb lányok is.
- Ez nem igaz, te is nagyon szép lány vagy Megumi! - rám nézett és elpirult. Ebből azt szűrtem le, hogy nem túl gyakran hallja ezt mások szájából. Nagyon jól elbeszélgettünk, mikor Mikoto-chan jött oda hozzánk kezében egy laptoppal és nagyon nem volt boldog.
- Megumi, azt hiszem, hogy ezt látnod kell! - odatette elénk a laptopot. Amit láttam elborzasztott. Egy csomó személyes fénykép volt Megumi-ról,  legborzasztóbb pedig az volt, amin közvetlen közelből lehetett látni a heges jobb lábát. Ránéztem és láttam, hogy egy könnycsepp gördül le a szeméből. Elkezdett remegni, ezért finoman megszorítottam a kezét.
- Megumi-chan! - erre a vállamra borult és keservesen sírni kezdett. Magamhoz öleltem és igyekeztem őt megnyugtatni.
- Na jó, ez már tényleg sok! Minket bánthatnak, de Megu-chant, hagyják békén! - emelte fel a hangját Irie, amivel mindannyian egyet értettünk. Ha lehetett, most még inkább rosszul éreztem magamat. Tudván, hogy ki miatt csúfolják most őt, eltökéltem, hogy meg fogom védeni ezt a lányt, nem számít, hogyan. Megumi picit ellökött magától és megtörölte a szemét.
- Köszönöm srácok, de semmi bajom. Most inkább koncentráljunk, mert mindjárt kezdődik az óra! - igaza volt, pillanatokon belül becsöngettek. Az órát követően, odahívtam magamhoz Yoshida-t és Irie-t.
- Mit találtál ki, Dai-chan? - súgta a fülembe Yoshida, mire megráztam a fejem.
- Ki fogjuk deríteni, ki művelte ezt Megumi-channal. Benne vagytok? - bólintottak, majd ebédszünet alatt, míg a tanárok is távol voltak, beosontunk a tanáriba és elcsentük a biztonsági kamera felvételeit. Irie megkérte az egyik alsóbb évest, hogy segítsen nekünk. Minden olyan gyanús alakra rá közelítettünk, akinél volt gép, amivel a képeket fel tudta tenni az internetre. Legnagyobb döbbenetünkre, az a valaki, aki feltette Megumi képet az internetre, egy lány volt.
- Én ismerem ezt a lányt! - húzta el a száját Yoshida. - Mindig csúfolja Megu-chant, csak mert nem bír normálisan járni. Azt szokta neki mondani, hogy miért nem megy inkább egy nyomorékoknak fenntartott helyre. Dai-chan, mégis mit akarsz most tenni?
- Természetesen megmondjuk nekik, hogy meg van a tettes! - a fiúk bólintottak, majd miután visszacsempésztük a felvételt, visszamentünk a terembe.
- Srácok, meg van a tettes! - csapta össze a tenyerét Irie.
- Na és ki az? - jött oda hozzánk Megumi.
- Asuka-chan, tudod aki mindig olyan csúnya dolgokat szokott mondani neked! - Megumi felsóhajtott és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Ne aggódj, majd mi garantáljuk, hogy nem fog többet ilyet csinálni! - simogattam meg a karját. Erre ő nem szólt semmit, csak megölelt.
- Köszönöm, To-chan! Azt is, hogy kiderítetted, ki tette meg azt is, hogy igyekeztél megvigasztalni.
- Most már légy nyugodt, többször nem lesz ilyen! - Megumi bólintott, majd miután elköszönt tőlünk, a lányokkal együtt hazament.
 - Na és mihez fogunk most kezdeni? - nézett rám Irie.
- Hogy ti mihez, azt nem tudom, de én biztosan meg fogom őt védeni! Ennyivel tartozom neki azok után, amin keresztül kell az apám miatt mennie!

2.rész(Megumi)

Végül elkezdődött az óra. Takasugi-kun is bejött, az osztályfőnökünkkel együtt.

- Gyerekek, Takasugi-kun az új osztálytársatok, kérlek segítsétek őt! - hát ha rajtam múlik, én biztosan segíteni fogok. Azt vallom, hogy egy osztály akkor az igazi, ha minden tagja jól érzi magát benne.

- Takasugi Toichi vagyok! - biccentett egyet a fejével, amit mi is megtettük, jelezve, hogy örülünk, hogy idekerült. Látszott, hogy kicsit zavarban van, így mikor rám nézett, rá mosolyogtam, hogy biztathassam őt. Őszintén, örülök, hogy a mi osztályunkba került, mert szimpatikussá vált a szememben, mikor segített nekem, hogy időben az iskolába érhessek. Igaz kaptam kb tíz percnyi késési időt, amit még elnéznek, de ezt mások nem nézik túl jó szemmel, ezért mindig igyekszem időben beérni, de sokszor van olyan, hogy egy nem sikerül. Végül Takasugi-kun leült a helyére és elkezdődött az óra. Az óra közben Takasugi-kun többször is rám nézett, amivel nagyon zavarba hozott, tekintve, hogy nem szoktak rám így nézni a fiúk. Tény, hogy nagyon jóképű fiú és udvarias is, de nem illenék hozzá, tekintve, hogy én fizikailag eléggé korlátozott vagyok, ő pedig egy egészséges fiú, akinek egy hozzá hasonló lányt kellene találnia. Az óra után, Shu-chan odament Takasugi-kunhoz.

- Szóval te vagy az új gyerek, mi? Ember, nem vagy semmi. Ugye tudod, hogy az iskolát be akarják zárni? Persze ez titok, de a lányokkal már dolgozunk a megoldáson. - felénk mutatott, én pedig ha lehet még jobban zavarba jöttem.

 - Már bocsi, de te meg ki vagy?

- A francba, már megint rossz helyen kezdtem. Kusaka Shuzaboru vagyok, de te hívj nyugodtan Shu-channak, mint a többiek. Na és téged, hogy szoktak hívni mások? - ez engem is érdekelt, kíváncsi lennék, hogyan hívjam őt, ha kettesben vagyunk.

- Nos, nem igazán szoktak becézni, szóval ha gondolod találj ki valamit!- a fenébe, na nem baj, majd én kitalálok neki valami szuper becenevet. Végül Takasugi-kun kiment a teremből, én viszont továbbra sem tudtam levenni róla a szemem.

- Lányok, a mi drága barátnőnknek tetszik egy fiú! - hallottam meg Mikoto hangját, ami alaposan kizökkentett.

- Nem is tetszik, csak segített nekem eljutni a suliig, de ennyi!

- Hát persze, Megu-chan, de ismerd el, hogy nagyon jóképű! - mosolyodott el Karin, amivel muszáj volt egyet értenem, ugyanis valóban jóképű volt.

- Inkább meséljetek, milyen őrült ötlete van ezúttal Shu-channak?

- Csak a szokásos: Láncoljuk oda magunkat az iskolához, hogy ne tudják lerombolni. Nagyon béna egy ötlet! - na igen, valóban az volt. Egy kis magányra volt szükségem, így elmentem abba az egyetlen terembe, ahol sosem tartanak órákat. Ez a terem igazából azért van, ha egy diák nem érzi jól magát, vagy egyedül akar lenni, itt megteheti. Én is gyakran járok ide, ha valaki megbánt, vagy kigúnyol azért mert nem tudom mozgatni a jobb lábamat. Olyankor kimegyek a lelátóra és zenét hallgatok, ami mindig kikapcsol és olyankor el tudok felejteni minden rosszat, ami történik velem. Azonban most nem voltam egyedül, mert láttam, hogy Takasugi-kun is felfedezte a helyet. Engem ez nem zavart és odamentem hozzá. Nem vett észre, mert a fülében benne volt a fülhallgatója, és a szeme is csukva volt. Odamentem hozzá, az egyik füléből kivettem a fülhallgatót és bedugtam a sajátomba. Kellemes zongoraszó ütötte meg a fejem, ami nagyon jót tett nekem.

- Én is ezt szoktam csinálni, ha egyedül akarok lenni. Csak idejövök és zenét hallgatok. Mintha minden megszűnne körülöttem és egy pillanatra minden probléma megszűnne. - elmosolyodott, majd inkább a távolba meredt, ahogyan azt én is tettem.

- Sokan piszkálnak téged?

- Hát, nem szeretik ha valaki más mint ők, de már megszoktam. Nem olyan nagy dolog! - valójában nagyon is az. Tudom, hogy talán megérdemlem a dolgot, de attól még ugyanúgy fáj amit művelnek velem. Nem csak szavakkal tudnak bántani, hanem fizikailag is. Persze igazán durva dolgokat még nem tettek. Csak fellöktek, vagy erősen megszorították a karomat. Soha nem mondtam ezt el senkinek, mert nem akartam még több problémát okozni magamnak. Már megszoktam, hogy így viselkednek velem.

- Elég könnyen veszed ezt az egészet!

- Mégis, hogyan lehetne másképp. Ha csak sajnáltatom magam, akkor sosem lehetek önálló és nincs rosszabb, mint mikor az ember nem teheti azt meg egymaga, amit a többiek is. Tényleg, gondolkodtál már rajta melyik klubba akarsz csatlakozni? Csak szólok, elég nagy a választék.

- Azt hiszem az énekkarba. Szeretek énekelni, bár csapatban még nem próbáltam! - szóval szeret énekelni? Ez nagyon tetszik, szeretem hallgatni, ahogyan az emberek énekelnek körülöttem. Biztosan nagy sikere lesz.

- Illeni fog hozzád. Én most megyek, mert még van elég dolgom. Te pedig inkább iratkozz fel, nehogy elkapkodják az összes helyet! - elmosolyodtam és jobbnak láttam, ha nem zavarom tovább. Azt hiszem most először érdeklődök egy fiú iránt, bár tudom, hogy semmi esélyem nem lenne nála.

- Megu-chan! - hallottam meg Karin hangját. - Már megint rosszul érezted magad?

- Nem, de szerettem volna egy kicsit levegőzni. Karin, te mit gondolsz Takasugi-kunról?

- Hát, Yoshida-kun azt mondta, már gyerekkora óta ismeri, szóval biztosak lehetünk benne, hogy nagyon kedves fiú, igaz egy kicsit zárkózott is, de biztos nem lesz vele semmi gond.

- Azt elmondta Yoshida-kun, hogy van-e barátnője?

- Miért, csak nem tetszik neked?

- Hát, talán egy kicsit! Csak a többiek előtt kicsit kínos lett volna beismerni. De előtte szeretném őt kicsit jobban megismerni.

- Majd szóluk Yoshida-kunnak, hogy beszéljen vele az érdekedben! - végül szembe találtuk magunkat a Yoshida-Irie párossal,

- Ti meg mit csináltok itt? Mindjárt be fognak csengetni!

- Igazatok van, azt hiszem jobb ha megyünk is! - megfogtam Karin kezét és a terembe mentünk. Ott előszedtük a következő órához szükséges kellékeket. Kémia óra fog következni, amit mindannyian szeretünk, mert sok vicces dolgot tudunk csinálni. Épp pakoltunk elő, mikor Mikoto odasétált Shu-chanhoz.

- Hé, Shu-chan, mióta járunk?

 Járunk? Én ezt nem is tudtam! - vakarta meg a fejét, mire Mikoto egy jó erőset rácsapott a fejére a kezében lévő újsággal.

- Persze, hogy nem te idióta. De valaki azt terjeszti, hogy igen! - ez elég érdekesnek tűnt, szóval Karin-nal, mi is odamentünk.

- Mikoto-chan, mit írnak a cikkben? - kérdezte Irie-kun.

- Hogy már régóta titkos kapcsolatot tartok fent Shu-channal, pedig ez nem is igaz. Kíváncsi lennék mégis ki írhatott ilyeneket rólunk.

- Biztosan ki fog derülni, csak várjunk egy kicsit! - ránéztünk Takasugi-kunra, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét. A szünet után kezdetét vette a kémia óra. Mint mindig, most is párokba rendeződtünk és úgy végeztük el a kísérletet. Ma Takasugi-kun volt a partnerem, aminek nagyon örültem. Remélem legközelebb is vele kell majd párban lennem.

- Csináltál már ilyet korábban?

- Nem igazán, de biztos nem lehet olyan nehéz! - ezt hamar elkiabálta. A keverék ugyan sikeresen felvette azt a színt, amit a tanár kért, de füstölni kezdett, ami nem volt a leírásban. Végül a keverék felrobbant, egyenesen Takasugi-kun arcába és mindenét beborította a kék füst. Elnevettem magamat, ugyanis nagyon szórakoztatott a látványa. Végül ő is velem nevetett, szóval nagyon jól éreztük magunkat. Végül Takasugi-kun elment, hogy rendbe szedje magát, én pedig mosolyogva bámultam utána.

- Még most sem akarod beismerni, hogy tetszik neked? - nézett rám sejtelmesen Mikoto, mrie felsóhajtottam.

- Úgyse lenne esélyem nála, mert az ilyen fiúk a szép és tökéletes lányokat szeretik, mint te vagy, nem pedig az olyan sántákat, mint én vagyok.

- Ez nem igaz Megumi, te csodálatos lány vagy és nem kellene így bánnod magaddal! Biztosan észre fogja venni, hogy milyen sok pozitív tulajdonságod van! - na persze, ez az, amire semmi esélyt sem látok. De végül is mindegy, úgy is megfogadtam, hogy nem leszek szerelmes, mert az biztosan fájdalommal fog végződni.

2.rész(Daichi)

Vettem egy mély levegőt, majd bementem a terembe. Irie és Yoshida leültek a helyükre, de előtte, még egy biztató pillantást küldtek felém. Nos azt hiszem, arra most nagy szükségem lesz.

- Gyerekek, Takasugi-kun az új osztálytársatok, kérlek segítsétek őt! - kissé viccesen festettem, a magas és vékony tanárnő mellett, én ugyanis nem vagyok az a kifejezetten magas típus, sőt mondhatni a 165 centimmel elég kicsinek számítok.
- Takasugi Toichi vagyok! - biccentettem a fejemmel, amit a többiek is követtek. Eléggé kényelmetlenül éreztem magam, tekintve, hogy nagyon idegen nekem ez az új környezet. Egy pillanatra Minami Megumi-ra néztem, aki a jobb lábát egy széken pihentette. Szegény lány, képzelem mennyi szenvedésen mehetett már túl az apám miatt. Mikor látta, hogy őt nézem, egy kicsit elmosolyodott. Végül leültem a még szabad helyre és el is kezdődött az óra. Őszintén, elég nehezen tudtam odafigyelni az órára, mert egyfolytában csak Megumi-t bámultam. Minden szempontból tökéletesen néz ki és mégsem boldog, mert mindenki csak bántja őt. Tudom, mert Yoshida és Irie elmondták. Ő nem is tudja, de mi ketten pontosan ugyanabban a cipőben járunk. Őt a lába miatt bántják, engem pedig az apám miatt. Akár még passzolnánk is egymáshoz. Miután kicsengettek, egy kissé idétlenül magas srác jött oda hozzám.
- Szóval te vagy az új gyerek, mi? - bólintottam, mire az ismeretlen srác a vállamra csapott. - ember, nem vagy semmi. Ugye tudod, hogy az iskolát be akarják zárni? Persze ez titok, de a lányokkal már dolgozunk a megoldáson. - mutatott a srác Megumi és vélhetően a barátnői felé.
- Már bocsi, de te meg ki vagy?
- A francba, már megint rossz helyen kezdtem. Kusaka Shuzaboru vagyok, de te hívj nyugodtan Shu-channak, mint a többiek. Na és téged, hogy szoktak hívni mások? - hát az anyám általában Dai-channak hív, mint ahogyan Irie és Yoshida is. De persze ezt nem mondhattam el nekik.
- Nos, nem igazán szoktak becézni, szóval ha gondolod találj ki valamit! - igyekeztem mosolyogni, de sajnos nem jött össze.
- Hé, baj van? Ugye nem én bántottalak meg?
- Nem, semmi gond! Örültem, Shu-xhan! - elmosolyodtam és kisétáltam a teremből. Ez a Kusaka egész szimpatikus, azt hiszem mi ketten majd jól ki fogunk jönni. Úgy döntöttem felderítem egy kicsit a helyet. Normális esetben megkértem volna a srácokat, hogy vezessenek körbe, de ehhez most nem fűlött a fogam. Ahogy sétáltam, találtam egy üres termet, ahol nyitva volt a lelátóra vezető ajtó. Kimentem, majd a fülembe dugtam a fülhallgatóm és elkezdtem hallgatni azokat a zenéket, amiket én vettem fel. Nagyon szeretek zongorázni és nem is énekelek rosszul. Persze ezt csak otthon szoktam csinálni, de nagyon élvezem. Ez legalább eltereli a figyelmemet minden másról. Csak ott álltam kint és teljesen belefeledkeztem a lágy dallamba, amit a zongorából csikartam ki. Nem is figyeltem arra, mikor valaki kivette a jobb fülemből, így az élvezeti értéke csökkent egy kicsit. Magam mellé néztem és csak akkor láttam meg, hogy Megumi van ott mellettem és ugyanúgy élvezte a dallamot, ahogy az előbb én is.
- Én is ezt szoktam csinálni, ha egyedül akarok lenni. Csak idejövök és zenét hallgatok. Mintha minden megszűnne körülöttem és egy pillanatra minden probléma megszűnne. - bólintottam, majd a távolba meredtem.
- Sokan piszkálnak téged?
- Hát, nem szeretik ha valaki más mint ők, de már megszoktam. Nem olyan nagy dolog! - még, hogy nem nagy dolog, mi? Hiszen részben én is tehetek róla.
- Elég könnyen veszed ezt az egészet!
- Mégis, hogyan lehetne másképp. Ha csak sajnáltatom magam, akkor sosem lehetek önálló és nincs rosszabb, mint mikor az ember nem teheti azt meg egymaga, amit a többiek is. Tényleg, gondolkodtál már rajta melyik klubba akarsz csatlakozni? Csak szólok, elég nagy a választék.
- Azt hiszem az énekkarba. Szeretek énekelni, bár csapatban még nem próbáltam!
- Illeni fog hozzád. Én most megyek, mert még van elég dolgom. Te pedig inkább iratkozz fel, nehogy elkapkodják az összes helyet! - elmosolyodott, majd a botja segítségével elhagyta a termet. Nagyon jó volt beszélgetni vele, de láttam rajta, hogy bár azt mondja minden rendben, valójában semmi sincs rendben és fáj neki, hogy így bánnak vele. Végül én is ott hagytam az üres termet.
- Dai-chan, hová tűntél? Irie meg én már mindenhol kerestünk! - támadtak le engem a fiúk.
- Yoshida, mondtam, hogy itt ne szólíts az igazi nevemen!
- De hát nem tudlak téged másképp szólítani, mint ami valóban vagy! Mit kerestél te ott?
- Csak egyedül akartam lenni. Aztán jött Minami Megumi és beszélgettünk egyet. Hihetetlen, hogy egyetlen beszélgetés vele és máris sokkal másképp látom a dolgokat, mint eddig.
- Ez nem újdonság. Megu-chan, nagyon aranyos lány! - valóban az. Nem csak aranyos, hanem gyönyörű is. Remélem, hogy az álcámmal, talán egy kicsit jobban megismerhetem majd őt. Végül mindhárman visszamentünk a terembe, ahol érdekes beszélgetésnek voltunk fültanúi.
- Hé, Shu-chan, mióta járunk? - sétált oda Kusaka-hoz az egyik lány, akinek hosszú világosbarna haja volt.
- Járunk? Én ezt nem is tudtam! - vakarta meg a fejét, mire a lány rácsapott a fejére a kezében lévő újsággal.
- Persze, hogy nem te idióta. De valaki azt terjeszti, hogy igen! - tette le a padra az újságot, mire páran még köréje gyűltek. Mi is így tettünk.
- Mikoto-chan, mit írnak a cikkben? - kérdezte Irie.
- Hogy már régóta titkos kapcsolatot tartok fent Shu-channal, pedig ez nem is igaz. Kíváncsi lennék mégis ki írhatott ilyeneket rólunk.
- Biztosan ki fog derülni, csak várjunk egy kicsit! - motyogtam, mire mindenki felém fordult. Ez egy kissé zavarba ejtő volt. Szünet után kémia óra következett. Én Megumi-val kerültem párba, aminek nagyon örültem. Kedvelem őt és szeretném jobban megismerni.
- Csináltál már ilyet korábban?
- Nem igazán, de biztos nem lehet olyan nehéz! - de igenis nehéz volt. A keverékünk, ugyan kék színű lett, de nem kellett volna füstölnie. Már akkor sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Végül csak egy apró robbanást hallottam és tetőtől talpig beborított a kék füst. Hallottam, ahogyan Megumi hangosan felnevet és az arcán kiülő mosoly láttán sikerült elérnem, hogy egy életre megjegyezzen magának. Nos, nem így terveztem, de ha már így alakult miért is ne. Végül vele együtt nevettem, szóval minden jól alakult. A tanár elküldött, hogy mosakodjak meg, A biztonság kedvéért Irie is velem jött, nehogy eltévedjek.
- Elképesztő vagy, ugye tudod? Még csak 5 órája jársz ide, de máris kedvelnek a többiek. Ez új rekord haver!
- Hát mit mondhatnék, ezt hívják karizmának! - elnevettük magunkat, majd Irie adott tiszta ruhát, amit magamra vettem. Végül az utolsó óra után a srácokkal együtt mentem ki az iskolából.
- Na Dai-chan, milyen volt az első napod?
- Yoshida, mondtam már, hogy ne hívj így, még a végén lebuktatsz! Egyébként nagyon jól éreztem magam és azt hiszem nem lesz nehéz megszoknom ezt a közösséget. Viszont azt nem tudom mennyi ideig leszek képes eljátszani, hogy egy másik ember vagyok.
- Téged ismerve, biztosan sikerülni fog Dai-chan!
- Hé srácok várjatok meg! - hallottuk meg Kusaka hangját. Végül a srác addig könyörgött, míg egy darabig el nem kísért minket ő is. Azt hiszem, a beilleszkedéssel nem lesznek gondjaim, már csak fent kell tartanom az álcámat addig, ameddig csak tudom.

1.rész(Daichi)

Hideg levegő csapta meg az arcom, mikor felébredtem. Sejtettem, hogy az anyám már megint nem tudtam befizetni a fűtésszámlát, ezért kikapcsolták, szóval megint fagyoskodhatunk mint a múlt télen is. Hiába, az ő csekély fizetése édes kevés ahhoz, hogy minden adósságot, amit az apám volt szíves ránk hagyni fizetni tudjuk. Kár volt italra költenie az összes pénzt és ha ez még nem lenne elég, a szomszédok is folyamatosan minket hibáztatnak azért a balesetért amit az apám okozott. Nem értem, miért nekünk kell meginnunk a levét? Csak azért mert a családtagjai vagyunk? Kimentem a konyhába, ahol anyám egy vastag takaróba búrkolózva igyekezett felmelegíteni magát.
- Jó reggelt kicsim! - rám mosolygott és pedig egy puszit nyomtam a feje tetejére.
- Neked is jó reggelt! Már megint kikapcsolták a fűtést, igaz?
- Ne haragudj, de sajnos nincs túl sok pénzünk és spórolnunk kell. Hidd el, nagyon igyekszem!
 - Tudom anya, de én is besegíthetnék. Vállalhatnék alkalmi munkákat, hogy több pénzünk legyen!
- Már mondtam, hogy nem! Tanulj szorgalmasan te csak ezzel foglalkozz!
- Könnyű azt mondani, mikor mindenki lenéz minket apa miatt. Miért nem tudják végre abbahagyni?
- Kicsim, ne foglalkozz velük, hisz nem tudják az igazat! Inkább öltözz fel és menj iskolába. - végül egy gyors reggeli után felöltöztem és indultam az iskolába...Illetve csak indultam volna, de legnagyobb sajnálatomra meghallottam ahogy a szomszéd vénlányok már megint szóba hozták maguk között az apámat.
- Hihetetlen, hogy nem költöznek el, pedig tudják mennyire megvetjük őket!
- Ha nem akarják, hogy meghalljam, ne a nyílt utcán pletykáljanak vén szipírtyók! - sziszegtem a fogaim között.
- Micsoda pimasz kölyök! Meg sem lepődnék, ha olyan lennél mint az apád! - na erre felment bennem a pumpa. Megfordultam és dühösen megindultam a két vénasszonyhoz. Pár centire tőlük megálltam. Nem akartam bántani őket, elvégre én nem az apám vagyok.
- Na idefigyeljenek! Hányszor mondjam már el maguknak, hogy nem tudom hol van az apám és nem is érdekel? Már rég nem része az életünknek, szóval lesznek szívesek abbahagyni a pletykálkodást két kígyó nyelvű vénasszony! - a hátamra csaptam a táskámat és elindultam az új iskolába. Azért volt szükség a váltásra, mert az előző iskolában folyton zaklattak természetesen az apám miatt. Unom már, hogy mindennek róla kell szólnia és az emberek esélyt sem adnak arra, hogy egy kicsit jobban megismerjenek engem. Pedig nem vagyok rossz ember, ezt bizton állíthatom. Soha nem tenném azt amit az apám tett. Még mindig emlékszem, hogy tíz éve az apám részegen ült kocsiba és szerencsétlenségemre én is ott voltam. Nem figyelt az útra és belement egy másik kocsiba, amiben egy velem egykorú kislány is ült. A két szülőnek nem lett semmi baja, de a kislány az egyik lábára béna lett. Legalábbis ezt hallottam az orvosoktól, mikor bent kezeltek a kórházban. Azóta rendszeresen rám törtnek pánik rohamok, ha valamilyen kényszer helyzetben vagyok és mindez amiatt a rohadt a baleset miatt van. Az biztos, hogy eléggé tönkre vágta az életünket. Apám elbújdosott, hogy ne kelljen börtönbe mennie, minket pedig ott hagyott had szedjenek szét minket a szomszédok. Szóval röviden és tömören ez az én történetem. Miközben sétáltam az utcán, láttam, hogy egy lány elesik. Odaszaladtam és kinyújtottam felé a kezem.
- Fel tudsz állni? - kérdeztem tőle, miközben vártam, hogy bele kapaszkodjon a kezembe és felsegíthessem. Nem vagyok olyan utálatos mint amilyennek az emberek mondanak. Mikor belém kapaszkodott, könnyen fel tudtam őt húzni. Nagyon szép lánynak tűnt. Kb a nyakáig érő sötétbarna haja és nagy barna szemei voltak, mint nekem. Az arcán halvány pirosító csillogott és látszott rajta, hogy gazdag családból jött.
- Nos köszönöm, de igazán nem kellett volna! - talán igaza lehet. De én ilyen vagyok és kész. Egyébként bármennyire is szép, azért figyelhetne egy kicsit a lába elé.
- A lábad elé kéne nézned! - felsóhajtottam, ő viszont összehúzta a szemeit.
- Tényleg, ez most komoly? Ha nem látnád, alig bírom megmozdítani a lábamat! - mutatott mérgesen a még földön heverő járó botjára. A felismerés szinte arcon csapott. Csak úgy cikázott a tekintetem a lány és a bot között. Ő az a lány! Az a lány akinek az egyik lába az apám miatt bénult le! Legszívesebben elfutottam volna ott hagyva azt a nyomasztó érzést amit éreztem, de nem hagyhattam csak úgy ott.
- Ne haragudj, nem gondoltam komolyan! - persze, most már könnyű lenne takaróznom. Ha már egyszer kimondtam azt nem tudom visszacsinálni.
- Odaadnád a botomat? - rám nézett, én viszont leguggoltam elé.
- Szállj fel!
- Tessék? A szüleim azt mondták ne álljak szóba idegenekkel!
- Ha nem sietsz, el fogsz késni és ebben a tempóban különben sem érnél oda időben. Egyébként sem lenne jó, ha még jobban megerőltetnéd magad! - végül felszállt a hátamra és úgy mentünk az iskolába. Fura érzés kerített a hatalmába. Igazából csak segíteni akartam neki. Nem tudom miért én és nem az apám érez bűntudatot emiatt, talán mert az apámmal ellentétben nekem vannak is érzéseim. Borzasztó nagy gombóc volt a torkomban. Még szerencse, hogy nem a saját nevemen fogok járni az iskolában, hanem egy új személy azonossággal. Nem mintha bajom lenne a Suzuki Daichi névvel, legalábbis akkor nem, ha az apám nem lenne olyan amilyen. Miután megérkeztünk, letettem a lányt a földre.
- Köszönöm, hogy elhoztál! - elmosolyodott, én pedig felé nyújtottam a kezem.
- Takasugi Toichi vagyok!
- Minami Megumi! - a keze, ami mellesleg puha volt és meleg, belesimúlt a tenyerembe.
- Izé, nem tudnád megmondani, hol van a 2/A osztályterme?
- De igen, én is oda járok. Új vagy? Még sosem láttalak itt.
- Igen, a mai az első napom!
- Nos akkor üdv nálunk! Gyere, megmutatom a termet! - igazából segíteni akartam neki, de látszott, hogy megy neki egyedül is a járás még ha nem is olyan gyorsan, mint másoknak. A terem előtt már ott volt Irie és Yoshida, akik gyerekkorom óta a barátaim. Megumi közben bement a terembe, mi pedig ott maradtunk az ajtónál.
- Dai-chan, izgulsz? Hisz ez az első napod itt! - vigyorgott Yoshida. Ők már egy éve ide járnak, nekem pedig ez lesz az első évem itt.
- Törpe, mondtam, hogy ne hívj így nyílvánosan! Nem akarom, hogy bárki főleg Minami Megumi rájöjjön az igazságra.
- Miért, mi baj van Megu-channal? - dörzsölte meg az állát Irie.
- Nézzétek meg a lábát és gondolkozzatok! Szerintetek mégis ki miatt ilyen?
- Akkor ez azt jelenti....
- Igen, az apám miatt ilyen! Nem mehetek oda hozzá úgy, hogy: Szia, Suzuki Daichi vagyok, nem mellesleg az apám miatt béna az egyik lábad, legyünk barátok! Ez a lány semmiféle képpen nem szerezhet tudomást a valódi személyazonosságomról, oké? - a fiúk bólintottak, én pedig beléptem a terembe, ahol hivatalosan is elkezdődött az új életem.

1.rész(Megumi)

- Megumi, kelj fel, iskolába kell menned! - hallom meg az anyám hangját, mire inkább magamra húzom a takarómat. Nagyon nincs kedvem menni, hisz már úgysem sokáig fog nyitva állni ez az intézmény. Már úgyis felkészültem arra, hogy a következő félévet már egy mozgássérülteknek fent tartott iskolában kezdem meg vad idegen emberek között. Pedig mind ez nem történt volna meg, ha az a részeg sofőr nem hajt bele a kocsinkba. Most ennek hála a jobb lábamat alig tudom használni. Jobbára egy bot segítségével közlekedek, pedig a szüleim szerint kényelmesebb lenne használnom a kerekes székemet. Na azt várhatják! Így is elég sokan piszkálnak az iskolában, hiába vagyok a diák elnök, attól még más vagyok, mint ők és ezt abszolút nem bírják elviselni. Pedig minden elkerülhető lett volna, ha valaki megállja anélkül, hogy nem issza le magát a sárga földig, majd úgy ül autóba és hajt neki az autónknak. Mindez már 10 éve történt, de még mindig rémálmaim vannak tőle. Szóval, miután nagy nehezen sikerül kimásznom az ágyból, magamra vettem a földig érő köntösömet(az ugyanis szépen takarja a lábamat) kimentem a konyhába. A szobám a földszinten van, mert nem bírom a lépcsőzést. Próbáltam már többször is, de mindig az lett a vége, hogy a felénél meg kellett állnom, mert a lábam már nem bírta tovább. A szüleimmel élek egy nagy házban. Apám ügyvéd, az anyám otthon vezeti a háztartást és gondoskodik rólam, ugyanis nem lehetek otthon felügyelet nélkül. Hogy miért, arról most inkább nem beszélnék. Legyen elég annyi, hogy volt egy szakasz az életemben, mikor már nem bírtam tovább ezt az egészet és finoman szólva eléggé kiakadtam.

- Jövök, már jövök! - nyöszörögtem és leültem a szokásos kis helyemre.

- Ha anyád nem lenne, bottal sem lehetne kirángatni téged az ágyból! - nyomott egy puszit a homlokomra az apám, mire elmosolyodtam. Ügyvédhez képest szuper apa, kár, hogy olyan sokat kell dolgoznia. 

- Tessék, itt a reggelid! - tett elém az anyám egy összeégetett pirítóst. Akármennyire is szeretem őt, nem egy konyha tündér az biztos.

- Anya, miért nem hagyod, hogy apa felvegyen egy szakácsnőt. Nem kellene erőltetned ezt az egészet!

- De hát úgy unatkozom, valamivel el kell töltenem az időmet!

- Akkor menj el vásárolni a barátnőiddel, vagy valami! Majd inkább a suliban megreggelizek, de köszi a fáradozásért. - felálltam és birtokba vettem a fürdőszobát. Általában jóval korábban kelek, hogy legyen időm elkészülni. A béna lábam miatt jóval lassabban mozgok mint szeretném, épp ezért kell egy kis idő, mire rendbe szedem magam. A szoknya felvételénél sajnos mindig kénytelen vagyok az anyámra támaszkodni, ugyanis a jobb lábamat képtelen vagyok behajlítani, így ez eléggé megnehezíti a dolgomat. Még szerencse, hogy fel vagyok mentve a sporttól, különben az lenne csak az igazán nagy szenvedés. Miután némi segítséggel felöltöztem, copfba fogtam a hajamat, tettem magamra egy halvány sminket és elköszöntem a szüleimtől. A kapuban már vártak engem a barátnőm, Mikoto és Karin. Mikoto elképesztően szép és igazi modell alkat. Magas, vékony, hosszú világosbarna haja lassan a derekáig ér, plusz iszonyú divatosan öltözködik. Persze, neki mindegy is mit vesz fel, ellentétben velem, aki még nyáron is kénytelen harisnyában járkálni, ugyanis van egy elég csúnya heg a lábamon, amit nem szívesen mutogatok másoknak. Visszatérve a barátnőimre, Karin-nak rettentően babaarca van és ehhez még hozzájön a gyermeteg személyisége is. Egyébkén vállig érő barna haja van és utálja sminkelni magát. Mondjuk nem is kell neki, anélkül is csodaszép arca van.

- Hol késtél Megu-chan? - mosolygott rám Karin, majd elvette a táskámat. A lányok belém karoltak, hogy így segítsék nekem a járást. Persze azért a botom nálam volt, biztos ami biztos.

- Ne haragudjatok, de tudjátok milyen nehezen kelek fel. Mindennap azon gondolkodom, vajon mikor lesz az utolsó napunk ebben az iskolában. Nem akarlak elveszíteni titeket lányok!

- Ne aggódj, Shu-channal majd kitalálunk valamit! - na igen, Kusaka Shuzaboru az egyetlen fiú barátom, ő az egyetlen, akit legalább annyira érdekel az iskola sorsa mint minket. Az osztályfőnökünk Sugi-sensei támogat minket, de eddig még nem sikerült meggyőzniük a tanárokat, hogy harcoljunk az iskoláért. Ahogy haladtunk az iskola felé, kezdett egyre jobban begörcsölni a lábam. 

- Lányok, mi lenne ha ti előre mennétek? Nagyon meg fájdult a lábam, le kellene üljek egy kicsit.

- Majd megvárunk, ne aggódj!

- Köszönöm, de nem akarom, hogy miattam késsetek! Menjetek csak, én megleszek! - végül nagy nehezen, de meg tudtam győzni őket arról, hogy előre menjenek. Kicsit lassítottam a tempómon, hogy ne erőltessem meg magam még jobban. A hónom alá tettem a botomat és igyekeztem arra támaszkodni, de amilyen szerencsétlen voltam, alig tettem meg néhány lépést és máris a földön kötöttem ki. Nagyon fájt a térdem és mivel köves úton sétáltunk végig, tuti felsértette. Hát úgy tűnik, ez a mai sem az én napom lesz.

- Fel tudsz állni? - hallottam meg egy kellemesen mély hangot. Felpillantottam és akkor láttam meg talán a legszebb pasit, akit eddig láttam. Na nem férfiasan volt szép, egyszerűen csak szép volt. Felém nyújtotta a kezét, én pedig belekapaszkodtam.

- Nos köszönöm, de igazán nem kellett volna! - motyogtam magamban, nem is törődve a fájdalommal.

- A lábad elé kéne nézned! - sóhajtott fel, amivel egy pillanat alatt megtörte a róla alkotott apró kis képecskét.

- Tényleg, ez most komoly? Ha nem látnád, alig bírom megmozdítani a lábamat! - mutattam rá a botomra, mire az ismeretlen srác, akinek egyébként fekete haja és nagy barna szemei voltak, hirtelen megtorpant. Mintha nem hinné el amit lát.

- Ne haragudj, felejtsd el amit mondtam!

- Odaadnád a botom? - néztem rá, mire leguggolt elém.

- Szállj fel!

- Tessék? Egyébként is a szüleim szerint nem kellenek idegenekkel leállnom beszélgetni!

- Ha nem sietsz el fogsz késni és ebben a tempóban biztosan nem fogsz beérni. Egyébként sem tenne túl jót ha még tovább erőlködnél! - igaza volt. Végül felszálltam a hátára, ő pedig a kezébe vette a botomat, majd úgy mentünk az iskolába. Bevallom még soha nem viselkedett velem így egyetlen fiú sem, pláne egy ismeretlen, de nagyon jól esett. Út közben észrevettem, hogy a fiú a mi egyenruhánkat viseli, biztos egy új diák lehet. Mikor megérkeztünk a többi diák mind összesúgott a hátunk mögött, de ezt már megszoktam, szóval semmi újdonság nem volt benne. Az ismeretlen srác óvatosan letett engem, majd a kezembe nyomta a botomat.

- Köszönöm, hogy elhoztál, nagyon kedves volt tőled!

- Takasugi Toichi vagyok! - nyújtotta felém a kezét. Nagyon furcsa neve van, de eddig egészen szimpatikus, leszámítva azt az apró kis bakiját. 

- Minami Megumi! - fogtam meg a kezét. Hirtelen egy furcsa érzés kerülgetett. Mintha valahonnan már ismerném ezt a srácot, de fogalmam sincs, hogy honnan. Mindenesetre biztosan meg fogom őt jegyezni magamnak.

Epilógus

Szóval ennyi lett volna a történet. Van valakinek kérdése? - kérdeztem az osztálytól, mire Nakahara felnyújtotta a kezét.

- Igen, Nakahara-chan? Mit szeretnél még tudni?

- Mi lett miután elvette a feleségét Yamada-sensei? Ugye együtt maradtak?

- Remélem ez választ ad a kérdésedre! - felnyújtottam a kezem, amin ott virított az apám jeggyűrűje. Reméltem, hogy ennyivel megelégszenek és nem lesz több kérdés. Végül a csengő mentett meg a további meséléstől. - Rendben, mindenki tanulja meg a ma vett anyagokat a következő órára! - a diákok szétszéledtek, kivéve Nakahara-t és Ozeki-t.

- Sensei, ezt a történetet azért mesélte el, hogy meggyőzzön minket, hogy tartsuk meg a babát? - suttogta a lány, mire megráztam a fejem.

- Egyáltalán nem. Csak arra akartam rávilágítani, ha szeretitek egymást akkor képesek lesztek úgy dönteni, hogy az mindkettőtöknek a legjobb legyen. Nektek kell döntenetek arról, hogy mi legyen a gyerek sorsa. Ha nem érzitek magatokat késznek erre, akkor még mindig ott van az örökbe adás lehetősége. A lényeg az, hogy ne ijedjetek meg tőle, mert úgyis meg fognak oldódni a dolgok! - végül mindketten elköszöntek, én pedig hazaindultam. Ma van Misaki 5.születésnapja és nem lenne szép, ha én mint az apja nem lennék ott. Fogalmam sincs hol is kezdjem. Miután leérettségiztünk, elvettem Hirona-t és amíg én az egyetemre mentem, ő az anyám és a saját anyjának a segitségével nevelte Misaki-t. Az öcsém már iskolába jár és eléggé szemtelen, de ez a korával jár. Daiki most egy kórházban dolgozik rezidens orvosként, ráadásul a főnöke lett az anyám vőlegénye, ami nagyon menő. Chinen és Umika-chan végül szakítottak, de a kis törpe nem szomorkodott sokáig, ugyanis megismerte egy gazdag család lányát és most szeretné őt elvenni. Yuto gyermekvédelmis lett, jelenleg ő foglalkozik a két diákommal Nakahara-val és Ozeki-vel akik hamarosan szülői örömök elé fognak nézni. Kicsit mintha magamat és Hirona-t látnám bennük. Ha már itt tartunk, mi ketten azóta is boldog házasságban élünk és neveljük Misaki-t és a pár hónapos fiúnkat Ryo-t. Szerencsére kezdjük elfelejteni a sok rosszat ami történt velünk és az életünk egy sokkal jobb fordulatot vett. Miután megvettem a lányom ajándékát, haza is mentem. Ma mindenki átjött ünnepelni, szóval jó sokan leszünk.

- Megjöttem! - léptem be a házba, mire a lanyom felém rohant.

- Papa! - felkaptam a földről és nyomtam egy puszit az arcára. Misaki mosolya fülig ért és a szemei most sokkal jobban csillogtak mint szoktak.

- Na te szülinapos kis hercegnő, várod már az ajándékodat?

- Igen, de siess mert a mama már nagyon várta, hogy meg gyere! - letettem a földre, mire megfogta a kezem és szó szerint a konyhába rángatott.

- Ryosuke, üdv itthon! - jött oda hozzám Hirona, én pedig egy csókot nyomtam a szájára.

- Ne haragudj amiért késtem, csak feltartottak a diákok! Tudod arról a kettőröl van szó, akiknek gyerekük lesz!

- Igen, említetted. Na és sikerült elérned náluk valamit?

- Igazából nem tudom, minden esetre megtettem amit csak tudtam. Viszont ma csak ünnepeljünk, elvégre ma van ennek a kis hercegnőnek a születésnapja! - kaptam fel a földről a lányomat és miután jól megcsiklandoztam, elengedtem, hogy bemenjen a nappaliba, ahol már a többiek várták. Hirona meg én addig meggyújtottuk a tortán a gyertyákat.

- Ryosuke, el sem tudod hinni milyen boldog vagyok! Azért is mert melletted lehetek és mert végre az életünk csodásan alakul! - elmosolyodtam és magamhoz öleltem.

- Hálás vagyok neked amiért a körülmények ellenére is mellettem maradtál és minden egyes nap boldoggá teszel engem! Soha többé nem akarlak téged szomorúnak látni!

- Nem is fogsz! Mert melletted minden egyes nap maga a csoda! - nos, így ért véget három rejtélyes diák története. Végül mindhárman megtaláltuk a boldogságot és sikerült véghez vinnünk azt, amiért sok évvel korábban visszatértünk az otthonunkba.

22.rész(Takasugi)

Teljesen kétségbe voltam esve. Abban az egy pillanatban csak egy dolog számított, még pedig, hogy megmentsem Hirona-t. Szerencsére Daiki és Chinen megígérték, hogy vigyáznak Shota-ra, így miatta nem kellett aggódjak. Összeszedtem minden erőmet, majd elindultam a nagyapám rejtekhelyére. Út közben azon gondolkodtam, vajon bántani fogja Hirona-t? Ha igen, nem fog érdekelni, hogy évekre rács möge kerülök, biztosan megölöm. Miután odaértem, rögtön berontottam.

- Ryosuke! - kiáltott Hirona mikor meglátott. Szerencsére tényleg nem esett semmi baja, ez legalább egy jó jel.

- Ugye nem esett semmi bajod?

- Igen, de ne gyere közelebb! - fogalmam sem volt mi ez a hirtelen ellenállás, de pillanatokon belül megtudtam, mikor egy pisztolyt éreztem a halántékomhoz simúlni.
- Mégsem vagy olyan haszontalan, mint gondoltam.
- Miért nagyapa, miért akarod tönkretenni az életemet?
- Tönkretenni? Én hatalmat adok a kezedbe Ryosuke!
- Hiszen én nem akarok egy gyilkos lenni, mint te!
- Hiába próbálkozol, ez a te sorsod, akár akarod akár nem! Ki kell használnod a lehetőségeket amik a kezedben vannak!
- A fenébe is, én csak egy normális életet akarok! Kérlek legyen már vége ennek!
- Én megpróbáltam. Nem akartam idáig eljutni, de nem hagytál más választást! - ellökött magától, majd nekem szegezte a pisztolyát. Tudtam, hogy most meg fog ölni, így becsuktam a szemem, hogy ne kelljen ezt látnom. Ám legnagyobb meglepetésemre semmi sem történt. Kinyitottam a szemem és akkor láttam meg, hogy Hirona próbálja elvenni a nagyapámtól a pisztolyt. Szét akartam szedni őket, de már túl késő volt. A pisztoly elsült, Hirona pedig rémült tekintettel lökte le magáról a nagyapám élettelen testét.
- Megöltem! - kiáltott fel és a lábai összerogytak. Odafutottam hozzá és magamhoz öleltem.
- Figyelj, nem tettél semmi rosszat érted? Erről senkinek sem beszélünk egy szót se, rendben?
- Ryosuke miért nem utálsz? Hiszen miattam halt meg a nagyapád!
- Ez most nem számít! Csak az számít, hogy te meg a baba jól legyetek. Bízd ezt rám. Ne aggódj, mert megígérem, hogy nem fogsz börtönbe kerülni! - bólintott, majd felhívtam Chinent és Daikit, hogy vigyék haza Hirona-t. Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Csak abban az egyben voltam biztos, hogy meg kell védenem őt a börtöntől. Nem bírná ki ha ott kellene élnie. Szerencsére eszembe jutott valami, igaz ha azt meglépem azzal végleg elvágom az esélyemet nála, de nincs más választásom, meg kellett cselekednem ezt a lépést. Megvártam míg a srácok hazaviszik Hirona-t, majd miután kezdett sötétedni, a kezembe vettem a nagyapám pisztolyát és lőttem vele egyet.
- Yama-chan, mi a fenét művelsz? - láttam meg az ajtóban a Chinen-Daiki párost.
- Nem tudom milyen hülyeségre készülsz, de azt ajánlom, hogy verd ki a fejedből!
- Srácok, már megtettem! - előhúztam a hátam mögül a pisztolyt, mire a két srác csak döbbenten meredt rám.
Yama-chan, mit csináltál?
- Csak azt tettem ami ebben a helyzetben az egyetlen megoldás lehetett. Daiki, most pedig hívd a rendőröket.
- Te tényleg megbolondultál, hiszen akkor börtönbe kerülsz és.... - azt hiszem leeshetett neki a dolog, mert egy ideig csak némán bámult rám. - Te tiszta hülye vagy! Mi a fenéért csinálod ezt! - üvöltötte, mire lehajtottam a fejemet.
- Nézd, ez az egyetlen módja, hogy Hirona ne kerülhessen börtönbe. Nincs más megoldás Daiki!
- De hiszen baleset volt!
- Baleset vagy sem, ez nem fogja érdekelni a rendőröket, így is és úgyis börtönbe csuknák és épp ezt akarom elkerülni!
- Te tényleg képes lennél ezt tenni? Hiszen gyilkossággal fognak vádolni Ryosuke! Akár évekre is börtönbe kerülhetsz! Biztos, hogy tönkre akarod tenni az életedet?
- Ha ezzel megmenthetem Hirona és a gyereke életét, akkor igen. Tudom, hogy bolondnak hiszel de amióta csak megismertem mindig mindent úgy tettem, hogy az neki a legjobb legyen és most is épp ezt akarom tenni. Tegyetek meg nekem még egy utolsó dolgot és hívjátok fel a rendőrséget, rendben? Ha valaki kérdezi, akkor semmi közötök hozzám? Soha nem ismertetek engem, csak erre jöttetek, meghallottátok a lövést és ennyi! Nem akarlak titeket is belekeverni a dologba, így is épp eleget tettetek már értem, itt az ideje, hogy végre valamit magam tegyek meg. - végül be kellett látniuk, hogy hasztalan lenne engem meggyőzni, mert úgyis csak azt nézném, hogy Hirona-nak mi a jó és az jelen esetben az, ha én megyek börtönbe helyette. A srácok hívták a rendőröket, akik miután megérkeztek, bevittek mindhármunkat. Amíg Daiki-t és Chinen-t arról faggatták, mit is láttak vagy nem láttak pontosan, addig engem arról kérdeztek, mégis miért akartam megölni a nagyapámat. Nem akartam azt mondani, hogy mert a nagyapám egy gyilkos akinek nem volt joga élnie, noha a lelkem legmélyén ezt éreztem. Helyette azt mondtam, hogy csak elpattant a fejemben valami és a nagyapám lett az áldozatom. Valamiért ezt a rendőrök elhitték, illetve a srácok is segítettek beetetni a rendőröket, szóval minden a terv szerint ment.
Egy héttel későbbre tűzték ki a tárgyalásomat és mivel minden bizonyíték ellenem szólt, ezért első fokon 10 év letöltendőt kaptam. Az anyám persze ahogy megtudta a dolgot, rögtön kiborult és igyekezett először szép szóval megkérni, hogy mondjam el a igazat, majd mikor nem akartam, akkor alaposan leüvöltötte a fejemet. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy nem akartam többet beszélni vele, így megkértem a rendőröket, hogy ne engedjék be többet az anyámat. Ez a hely abszolút nem neki való, egyébként sem szeretném, ha elterjedne a pletyka, hogy a gyilkos fiát látogatja a börtönben és esetleg ez a cég tönkremeneteléhez vezetne. Végül is a börtönbe kerülésnél is lehetett volna sokkal rosszabb, például ha nagyapám megölt volna. Így csak 28 éves koromig el leszek zárva mindenkitől akit szeretek...Ugyan ki a fenét álltatok? Ennél rosszabb dolgot el sem tudok képzelni, de már tényleg nem maradt más választásom. Csak el kellett fogadnom, hogy hosszú éveket kell majd abban az apró kis szobában eltöltenem anélkül, hogy együtt lehetnék azokkal akiket szeretek. Nem lehetek ott mikor az öcsém először megy iskolába, nem örülhetek a barátaimmal az iskola végének, de ami a legfájdalmasabb, hogy nem lehetek ott mikor Hirona babája megszületik. Pedig annyira vártam már, hogy a kezembe vehessem. Nem hallhatom ahogyan azt mondja nekem, hogy apa, nem lehetek mikor járni kezd, szóval mindenből ki fogok maradni, ami akár egy kicsit is örömet okozhatott volna nekem. De el kell fogadnom, hogy ez az én döntésem volt és bármennyire is fáj, mostantól ez lesz az otthonom.