1.rész(Daichi)

Hideg levegő csapta meg az arcom, mikor felébredtem. Sejtettem, hogy az anyám már megint nem tudtam befizetni a fűtésszámlát, ezért kikapcsolták, szóval megint fagyoskodhatunk mint a múlt télen is. Hiába, az ő csekély fizetése édes kevés ahhoz, hogy minden adósságot, amit az apám volt szíves ránk hagyni fizetni tudjuk. Kár volt italra költenie az összes pénzt és ha ez még nem lenne elég, a szomszédok is folyamatosan minket hibáztatnak azért a balesetért amit az apám okozott. Nem értem, miért nekünk kell meginnunk a levét? Csak azért mert a családtagjai vagyunk? Kimentem a konyhába, ahol anyám egy vastag takaróba búrkolózva igyekezett felmelegíteni magát.
- Jó reggelt kicsim! - rám mosolygott és pedig egy puszit nyomtam a feje tetejére.
- Neked is jó reggelt! Már megint kikapcsolták a fűtést, igaz?
- Ne haragudj, de sajnos nincs túl sok pénzünk és spórolnunk kell. Hidd el, nagyon igyekszem!
 - Tudom anya, de én is besegíthetnék. Vállalhatnék alkalmi munkákat, hogy több pénzünk legyen!
- Már mondtam, hogy nem! Tanulj szorgalmasan te csak ezzel foglalkozz!
- Könnyű azt mondani, mikor mindenki lenéz minket apa miatt. Miért nem tudják végre abbahagyni?
- Kicsim, ne foglalkozz velük, hisz nem tudják az igazat! Inkább öltözz fel és menj iskolába. - végül egy gyors reggeli után felöltöztem és indultam az iskolába...Illetve csak indultam volna, de legnagyobb sajnálatomra meghallottam ahogy a szomszéd vénlányok már megint szóba hozták maguk között az apámat.
- Hihetetlen, hogy nem költöznek el, pedig tudják mennyire megvetjük őket!
- Ha nem akarják, hogy meghalljam, ne a nyílt utcán pletykáljanak vén szipírtyók! - sziszegtem a fogaim között.
- Micsoda pimasz kölyök! Meg sem lepődnék, ha olyan lennél mint az apád! - na erre felment bennem a pumpa. Megfordultam és dühösen megindultam a két vénasszonyhoz. Pár centire tőlük megálltam. Nem akartam bántani őket, elvégre én nem az apám vagyok.
- Na idefigyeljenek! Hányszor mondjam már el maguknak, hogy nem tudom hol van az apám és nem is érdekel? Már rég nem része az életünknek, szóval lesznek szívesek abbahagyni a pletykálkodást két kígyó nyelvű vénasszony! - a hátamra csaptam a táskámat és elindultam az új iskolába. Azért volt szükség a váltásra, mert az előző iskolában folyton zaklattak természetesen az apám miatt. Unom már, hogy mindennek róla kell szólnia és az emberek esélyt sem adnak arra, hogy egy kicsit jobban megismerjenek engem. Pedig nem vagyok rossz ember, ezt bizton állíthatom. Soha nem tenném azt amit az apám tett. Még mindig emlékszem, hogy tíz éve az apám részegen ült kocsiba és szerencsétlenségemre én is ott voltam. Nem figyelt az útra és belement egy másik kocsiba, amiben egy velem egykorú kislány is ült. A két szülőnek nem lett semmi baja, de a kislány az egyik lábára béna lett. Legalábbis ezt hallottam az orvosoktól, mikor bent kezeltek a kórházban. Azóta rendszeresen rám törtnek pánik rohamok, ha valamilyen kényszer helyzetben vagyok és mindez amiatt a rohadt a baleset miatt van. Az biztos, hogy eléggé tönkre vágta az életünket. Apám elbújdosott, hogy ne kelljen börtönbe mennie, minket pedig ott hagyott had szedjenek szét minket a szomszédok. Szóval röviden és tömören ez az én történetem. Miközben sétáltam az utcán, láttam, hogy egy lány elesik. Odaszaladtam és kinyújtottam felé a kezem.
- Fel tudsz állni? - kérdeztem tőle, miközben vártam, hogy bele kapaszkodjon a kezembe és felsegíthessem. Nem vagyok olyan utálatos mint amilyennek az emberek mondanak. Mikor belém kapaszkodott, könnyen fel tudtam őt húzni. Nagyon szép lánynak tűnt. Kb a nyakáig érő sötétbarna haja és nagy barna szemei voltak, mint nekem. Az arcán halvány pirosító csillogott és látszott rajta, hogy gazdag családból jött.
- Nos köszönöm, de igazán nem kellett volna! - talán igaza lehet. De én ilyen vagyok és kész. Egyébként bármennyire is szép, azért figyelhetne egy kicsit a lába elé.
- A lábad elé kéne nézned! - felsóhajtottam, ő viszont összehúzta a szemeit.
- Tényleg, ez most komoly? Ha nem látnád, alig bírom megmozdítani a lábamat! - mutatott mérgesen a még földön heverő járó botjára. A felismerés szinte arcon csapott. Csak úgy cikázott a tekintetem a lány és a bot között. Ő az a lány! Az a lány akinek az egyik lába az apám miatt bénult le! Legszívesebben elfutottam volna ott hagyva azt a nyomasztó érzést amit éreztem, de nem hagyhattam csak úgy ott.
- Ne haragudj, nem gondoltam komolyan! - persze, most már könnyű lenne takaróznom. Ha már egyszer kimondtam azt nem tudom visszacsinálni.
- Odaadnád a botomat? - rám nézett, én viszont leguggoltam elé.
- Szállj fel!
- Tessék? A szüleim azt mondták ne álljak szóba idegenekkel!
- Ha nem sietsz, el fogsz késni és ebben a tempóban különben sem érnél oda időben. Egyébként sem lenne jó, ha még jobban megerőltetnéd magad! - végül felszállt a hátamra és úgy mentünk az iskolába. Fura érzés kerített a hatalmába. Igazából csak segíteni akartam neki. Nem tudom miért én és nem az apám érez bűntudatot emiatt, talán mert az apámmal ellentétben nekem vannak is érzéseim. Borzasztó nagy gombóc volt a torkomban. Még szerencse, hogy nem a saját nevemen fogok járni az iskolában, hanem egy új személy azonossággal. Nem mintha bajom lenne a Suzuki Daichi névvel, legalábbis akkor nem, ha az apám nem lenne olyan amilyen. Miután megérkeztünk, letettem a lányt a földre.
- Köszönöm, hogy elhoztál! - elmosolyodott, én pedig felé nyújtottam a kezem.
- Takasugi Toichi vagyok!
- Minami Megumi! - a keze, ami mellesleg puha volt és meleg, belesimúlt a tenyerembe.
- Izé, nem tudnád megmondani, hol van a 2/A osztályterme?
- De igen, én is oda járok. Új vagy? Még sosem láttalak itt.
- Igen, a mai az első napom!
- Nos akkor üdv nálunk! Gyere, megmutatom a termet! - igazából segíteni akartam neki, de látszott, hogy megy neki egyedül is a járás még ha nem is olyan gyorsan, mint másoknak. A terem előtt már ott volt Irie és Yoshida, akik gyerekkorom óta a barátaim. Megumi közben bement a terembe, mi pedig ott maradtunk az ajtónál.
- Dai-chan, izgulsz? Hisz ez az első napod itt! - vigyorgott Yoshida. Ők már egy éve ide járnak, nekem pedig ez lesz az első évem itt.
- Törpe, mondtam, hogy ne hívj így nyílvánosan! Nem akarom, hogy bárki főleg Minami Megumi rájöjjön az igazságra.
- Miért, mi baj van Megu-channal? - dörzsölte meg az állát Irie.
- Nézzétek meg a lábát és gondolkozzatok! Szerintetek mégis ki miatt ilyen?
- Akkor ez azt jelenti....
- Igen, az apám miatt ilyen! Nem mehetek oda hozzá úgy, hogy: Szia, Suzuki Daichi vagyok, nem mellesleg az apám miatt béna az egyik lábad, legyünk barátok! Ez a lány semmiféle képpen nem szerezhet tudomást a valódi személyazonosságomról, oké? - a fiúk bólintottak, én pedig beléptem a terembe, ahol hivatalosan is elkezdődött az új életem.