Az iskolai előadásnak hála a diákok egy része kezdett megbarátkozni Megumi állapotával. Ez persze nem jelentette azt, hogy Asuka és barátai nem gúnyolták őt, de legalább kevesebb bántást kell elszenvednie, mint eddig. Ez meg is látszik rajta, most sokkal vidámabb, mint eddig volt. Én pedig ennek nagyon örülök, mert azt szeretném, ha boldog lenne. Ami a mai napot illeti, ma tudjuk meg a vizsgák eredményét. Nagyon izgulok miatta, elvégre ösztöndíjasként muszáj jól tanulnom, elvégre megígértem az anyámnak. Nem akarom, hogy csalódnia kelljen bennem. Megumi-val együtt mentünk az iskolába, hisz már nem kell senki elől sem rejtegetni magunkat. Már csak vennem kell a bátorságot és bevallani neki, hogy mégis ki vagyok én valójában. Remélem megérti, bár azt is tudom, hogy ez nagyon nehéz lesz, főleg neki. Épp a terem felé igyekeztünk, mikor megjelent előttünk egy lány.
- Minami-senpai! - látszott, hogy nagyon zavarban volt.
- Segíthetek valamiben?
- Izé..Risako vagyok, másodéves és igazából csak annyit akartam mondani, hogy nagyon csodállak azért, amiért ennyire erős és bátor vagy és elviseled mind azt, amit mondanak neked! Tudod, engem is piszkálnak azért, mert szemüveges vagyok és szeretek tanulni, de azt mondtam magamnak, ha te erőt tudtál venni magadon és megmondtad a magadét másoknak, akkor én is képes vagyok rá! - boldog voltam, elvégre ez volt Megu célja, hogy valamilyen módon példát mutasson, hogy nem szabad feladni és mindenki álljon ki magáért.
- Risako-chan, ha tényleg azt akarod, hogy komolyan vegyenek, előtte neked is el kell hinned, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Nekem sem sikerült addig, amíg nem hittem magamban. - láttam, hogy Megu mosolyog és ez bőven elég volt ahhoz, hogy feldobja a napomat. Végül bementünk a terembe, ahol szembe találtuk magunkat az eredménnyel. Mikor észrevettem, hogy az én pontszámom lett a legmagasabb, a kedvem csak még jobb lett. Nagyon keményen tanultam és örültem, hogy a munkámnak végül meg lett a gyümölcse.
- To-chan, nagyon ügyes vagy! - dicsért meg Megumi, én pedig csak szégyenlősen elmosolyodtam. Nem szoktam meg, hogy az anyámon kívül bárki más is megdicsér engem.
- Nos, csak kihoztam magamból a legtöbbet.
- Tényleg, te mihez akarsz majd kezdeni, ha vége az iskolának? - bevallom, ezen még nem gondolkoztam. Az anyám szeretné ha továbbtanulnék, de nekem arra is kell gondolnom, hogy el tudjam őt tartani, elvégre az ő fizetése szinte semmire sem elég. Ezért is lenne jobb, ha inkább keresnék valami munkát.
- Nem is tudom, az anyám azt szeretné, ha keményen tanulnék, szóval azt hiszem jó lenne, ha tovább tanulnék. Na és te Megu?
- Tudod, én is szeretnék tovább tanulni, de félek megismétlődne az itteni dolog, azt pedig nem akarom. De gondolkoztam azon, hogy terapeuta legyek. Nagyon jó lenne segíteni a hozzám hasonlóknak! - ezt remek ötletnek tartottam. Elvégre ki tudná jobban felvidítani azt a sok szegény embert, mint valaki aki keresztülment már azon, amin ők is.
- Ez szuper dolog és biztosan nagyon ügyes leszel! - nyomtam egy puszit az arcára, majd mindketten leültünk a helyünkre. Az órán a továbbtanulásról volt szó, illetve pontosan hogyan is képzeljük el a jövőnket. Ha rajtam múlik, felnőtt koromban szeretnék egy tisztességes házban lakni az anyámmal és Megumi-val, akivel együtt neveljük a gyerekeinket. Az maga lenne a csoda. Persze tudom, hogy a jelen helyzetemben kár is erre gondolnom. Az óra után a fiúkkal felmentünk a szokásos helyünkre, vagyis a tetőtérre. Mostanság ott szoktunk beszélgetni, oda ugyanis a kutya se jár fel.
- Dai-chan, gratulálok, hihetetlen hogy minden tárgyból sikerült maximális pontot elérned.
- Köszönöm Ebina, de nem érdemlem meg!
- Már, hogy ne érdemelnéd meg? Hiszen már az év eleje óta egyfolytában csak tanulsz! - horkantott fel Daiki, mire elnevettem magamat. Ő mindig is nagyon szeretett volna jó eredményeket elérni, de akármennyit is tanult, valamiért sosem sikerült neki.
- Figyelj csak Dai-chan, nem tanítanál meg, hogyan lehetnék erős, mint te?
- Ezt meg, hogy érted Ebina?
- Tudod félek, hogy Asuka-chan és a barátnői rászállnak majd Karin-ra és ha ez megtörténik nem tudnám őt megvédeni, mert túl gyenge vagyok hozzá!
- Ez egyáltalán nem igaz. Nagyon erős vagy hidd el nekem. Különben is, mégis mit taníthatnék én neked?
- Mondjuk, hogyan verekedjek! Tudom nem szép dolog, de mégis szeretném megvédeni Karint ha szükség lesz rá. Segítesz nekem ugye? - olyan bociszemeket meresztett, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Nem támogatom az erőszakot, de ha tényleg a barátnőjét szeretné megvédeni, akkor természetesen támogatnom kell őt. Elvégre én is behúztam már azoknak a szemét fiúknak akik bántották Megumit és újra megtenném, ha szükséges lenne. Úgy elbeszéltük az időt, hogy észre se vettük, mennyi az idő. Végül elhagytuk a kis zugunkat és visszarázódtunk a szerepünkbe.
- To-chan, beszélhetünk? - támadott le Megu, én pedig láttam az arcán, hogy valami nagyon nyomja a lelkét.
- Mi a baj Megu? Nem érzed jól magad?
- Nem erről van szó. Karin említette, hogy odament hozzátok mikor beszélgettetek és ti gyorsan elhallgattatok. Valami fontos dolog? - a fenébe. Az igazság, hogy a legutóbb majdnem lebuktunk Karin előtt, mert Ebina épp akkor hívott a rendes nevemen, mikor ő odasétált. Szerencsére nem hallotta meg, de nagyon megijedtem, hogy rájön a titkomra. Láttam, hogy Megu-t nagyon nyomasztja, de mégse mondhattam el neki az igazat.
- Nem, ne aggódj! Csak Ebina meg akarja lepni Karin-chant, ezért hallgattunk el olyan hirtelen! - ez végül is nem is annyira hazugság. Hisz Ebina erős akar lenni, hogy megvédhesse őt, így ez tényleg olyan, mintha egy meglepetés lenne. Remélem ez egy időre elfeledteti vele az egészet. Végül a srácokkal bevonultunk a terembe.
- Hé, miért nem mondod végre meg neki az igazat? Akkor nem kellene állandóan kitalálnod valamit! - kérdezte tőlem Daiki, mire megráztam a fejem.
- Tudjátok mennyire félek ettől. Tudom, hogy könnyebb lenne egyszerűen csak elmondani, de ha belegondolok, hogy meggyűlölhet egyszerűen képtelen vagyok rá!
- Akkor mi lenne, ha mi mondanánk el neki?
- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet. Nem akarlak még inkább belekeverni titeket. Majd meglátjuk mi lesz ebből. Egyelőre még kézben tartom az ügyet. - igyekeztem mosolyogni, de nem nagyon ment. Tudom, hogy a srácoknak igazuk van, de jobban félek a lebukástól, mint ők azt hinnék. Óra után a külön terembe mentem, hogy kicsit magam lehessek. Át kellett gondolnom a dolgokat, méghozzá jó alaposan. Talán ha kipuhatolnám mit szólna ha nem az az ember lennék, akinek ő hisz, akkor egy kicsit előbbre lennék dolgokkal. Szerencsére jött egy alkalmas pillanat, mert Megu is a terembe jött, majd mikor meglátott, leült mellém.
- Megu. haragszol rám? - néztem rá, mire megrázta a fejét.
- Miért? Kellene valamiért haragudnom rád?
- Felejtsd el! Csak hülyeség! - elkezdtem cirógatni az ujjait, ő pedig csak mosolygott. Amíg az arcán mosoly van, addig úgy érzem, minden a legnagyobb rendben. Bár így maradhatna ez örökre.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit: Ha valami nagyon komoly dolog történne veled, elmondanád nekem? - szóval kíváncsi? Ezt mondjuk meg tudom érteni. Elég furcsán szoktam viselkedni és ezt úgy tűnik ő is észrevette.
- Azt hiszem igen. Viszont vannak olyan dolgok, amikről jobb ha nem tud az ember. Néha túlságosan fájóak ahhoz, hogy kimondjuk őket! - bármennyire is fáj, ez az igazság. Az én esetemben pedig főleg. Fájó lenne arról beszélni mekkora szégyen, hogy egy olyan ember fia vagyok, akit nem érdekel, ha másoknak szenvedniük valamiért amit ő maga követett el. Már pedig én nem csak szégyenlem, hanem egyenesen gyűlölöm az apámat, mert miatta vagyunk anyámmal olyan helyzetben, amilyenben vagyunk.
- Megu, nem megyünk haza? - már véget értek az órák, szóval nem akartam tovább maradni. Elvégre segítenem kellett Ebina-nak is. Megumi felé nyújtottam a kezem, mire ő gyengéden belesimította a sajátját, majd lassan hazafelé vettük az irányt.
- Tényleg, te indulni fogsz a sportversenyen? Örülnék neki, ha drukkolhatnék neked az első sorból. - ezen még nem is gondolkodtam. Talán azért, mert még nem volt szó róla az iskolában.
- A srácok rávettek, hogy legyek benne a focicsapatban, szóval azt hiszem, ott majd drukkolhatsz. - szeretek focizni, szóval gondoltam beállok a csapatba én is. - Miért kérdezed?
- Először is, mert az osztályunkat képviseled vele, másodszor mert a barátom vagy és szeretnék a barátnődként drukkolni neked! - ezt nagyon jól esett hallani, főleg az ő szájából, elvégre csak attól hallhat ilyet az ember, aki igazán szereti őt.
- Jó hallani, mikor azt mondod, hogy a barátnőm vagy! De tényleg, örülök, hogy az lettél Megumi! - megsimogattam az arcát és megcsókoltam. Boldog voltam, de úgy igazán. Megumi-val lenni olyan, mintha mindennap Valentin nap lenne. Miután hazakísértem őt, én is hazamentem. Otthon viszont várt egy kisebb meglepetés.
- Üdv itthon, Dai-chan! - vigyorgott a kis törpe Ebina a konyhából, mire felsóhajtottam.
- Te tényleg nem állsz le, ugye?
- Hiszen megígérted nekem és egy barát mindig tartja a szavát! - remek, most meg duzzog. Vajon felnő ez a srác valaha is?
- Rendben, mutatok neked pár ütést, de ígérd meg nem bántasz senkit addig, amíg nincs rá nagyon nyomós okod, rendben?
- Tudod, hogy nem vagyok az a típus, én inkább a cuki fajta vagyok! - erre elővette a nagy kiskutya szemeit, hogy biztosítson tényleg komolyan gondolja. Végül mutattam neki pár ütési technikát, majd meghagytam neki, hogy otthon a lehető legnagyobb titokban gyakorolja, nehogy a szülei megtudják és rajtam csattanjon az ostor.
- Ezt meg hogy érted?
- Mivel Takasugi-kun erős, ezért megkértem, segítsen, hogy én is az legyek és megtudjalak védeni, Karin!
- Ez igaz?
- Igen. To-chan felbosszantott és így tudtam behúzni neki akkorát, de talán egy kicsit túl erős volt, ugye?
- Ne aggódj, kutya bajom! - Karin-chan végül megenyhült és Ebina-val együtt el is mentek az üvegházba. Így Megu és én kettesben maradtunk.
- Nagyon jó barát vagy, ugye tudod? - Azért mert hagytam összeveretni magam, hogy örömet szerezzek a barátomnak? Nos kétlem, hogy ez jó indok lehetne.
- Nem hiszem, de köszönöm. Megu, mit tennél ha azt mondanám nem az vagyok., akinek gondolsz? - fel kellett tennem neki a nagy kérdést, elvégre csak ez vihet engem közelebb a vallomásomhoz. Hisz nem az vagyok, akinek hisz.
- Ezt meg, hogy érted?
- Mindegy, ne foglalkozz vele! A lényeg, hogy együtt vagyunk! - tudom, egy igazi idióta vagyok. Ki kellett volna húznom belőle a dolgot, de újra csak megfutamodtam. Megu felhúzott a földről, én pedig magamhoz húzva megcsókoltam. Nos, legalább kiélvezem a vele töltött perceket, amíg az igazsággal mindent tönkre teszek.
- Risako-chan, ha tényleg azt akarod, hogy komolyan vegyenek, előtte neked is el kell hinned, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Nekem sem sikerült addig, amíg nem hittem magamban. - láttam, hogy Megu mosolyog és ez bőven elég volt ahhoz, hogy feldobja a napomat. Végül bementünk a terembe, ahol szembe találtuk magunkat az eredménnyel. Mikor észrevettem, hogy az én pontszámom lett a legmagasabb, a kedvem csak még jobb lett. Nagyon keményen tanultam és örültem, hogy a munkámnak végül meg lett a gyümölcse.
- To-chan, nagyon ügyes vagy! - dicsért meg Megumi, én pedig csak szégyenlősen elmosolyodtam. Nem szoktam meg, hogy az anyámon kívül bárki más is megdicsér engem.
- Nos, csak kihoztam magamból a legtöbbet.
- Tényleg, te mihez akarsz majd kezdeni, ha vége az iskolának? - bevallom, ezen még nem gondolkoztam. Az anyám szeretné ha továbbtanulnék, de nekem arra is kell gondolnom, hogy el tudjam őt tartani, elvégre az ő fizetése szinte semmire sem elég. Ezért is lenne jobb, ha inkább keresnék valami munkát.
- Nem is tudom, az anyám azt szeretné, ha keményen tanulnék, szóval azt hiszem jó lenne, ha tovább tanulnék. Na és te Megu?
- Tudod, én is szeretnék tovább tanulni, de félek megismétlődne az itteni dolog, azt pedig nem akarom. De gondolkoztam azon, hogy terapeuta legyek. Nagyon jó lenne segíteni a hozzám hasonlóknak! - ezt remek ötletnek tartottam. Elvégre ki tudná jobban felvidítani azt a sok szegény embert, mint valaki aki keresztülment már azon, amin ők is.
- Ez szuper dolog és biztosan nagyon ügyes leszel! - nyomtam egy puszit az arcára, majd mindketten leültünk a helyünkre. Az órán a továbbtanulásról volt szó, illetve pontosan hogyan is képzeljük el a jövőnket. Ha rajtam múlik, felnőtt koromban szeretnék egy tisztességes házban lakni az anyámmal és Megumi-val, akivel együtt neveljük a gyerekeinket. Az maga lenne a csoda. Persze tudom, hogy a jelen helyzetemben kár is erre gondolnom. Az óra után a fiúkkal felmentünk a szokásos helyünkre, vagyis a tetőtérre. Mostanság ott szoktunk beszélgetni, oda ugyanis a kutya se jár fel.
- Dai-chan, gratulálok, hihetetlen hogy minden tárgyból sikerült maximális pontot elérned.
- Köszönöm Ebina, de nem érdemlem meg!
- Már, hogy ne érdemelnéd meg? Hiszen már az év eleje óta egyfolytában csak tanulsz! - horkantott fel Daiki, mire elnevettem magamat. Ő mindig is nagyon szeretett volna jó eredményeket elérni, de akármennyit is tanult, valamiért sosem sikerült neki.
- Figyelj csak Dai-chan, nem tanítanál meg, hogyan lehetnék erős, mint te?
- Ezt meg, hogy érted Ebina?
- Tudod félek, hogy Asuka-chan és a barátnői rászállnak majd Karin-ra és ha ez megtörténik nem tudnám őt megvédeni, mert túl gyenge vagyok hozzá!
- Ez egyáltalán nem igaz. Nagyon erős vagy hidd el nekem. Különben is, mégis mit taníthatnék én neked?
- Mondjuk, hogyan verekedjek! Tudom nem szép dolog, de mégis szeretném megvédeni Karint ha szükség lesz rá. Segítesz nekem ugye? - olyan bociszemeket meresztett, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Nem támogatom az erőszakot, de ha tényleg a barátnőjét szeretné megvédeni, akkor természetesen támogatnom kell őt. Elvégre én is behúztam már azoknak a szemét fiúknak akik bántották Megumit és újra megtenném, ha szükséges lenne. Úgy elbeszéltük az időt, hogy észre se vettük, mennyi az idő. Végül elhagytuk a kis zugunkat és visszarázódtunk a szerepünkbe.
- To-chan, beszélhetünk? - támadott le Megu, én pedig láttam az arcán, hogy valami nagyon nyomja a lelkét.
- Mi a baj Megu? Nem érzed jól magad?
- Nem erről van szó. Karin említette, hogy odament hozzátok mikor beszélgettetek és ti gyorsan elhallgattatok. Valami fontos dolog? - a fenébe. Az igazság, hogy a legutóbb majdnem lebuktunk Karin előtt, mert Ebina épp akkor hívott a rendes nevemen, mikor ő odasétált. Szerencsére nem hallotta meg, de nagyon megijedtem, hogy rájön a titkomra. Láttam, hogy Megu-t nagyon nyomasztja, de mégse mondhattam el neki az igazat.
- Nem, ne aggódj! Csak Ebina meg akarja lepni Karin-chant, ezért hallgattunk el olyan hirtelen! - ez végül is nem is annyira hazugság. Hisz Ebina erős akar lenni, hogy megvédhesse őt, így ez tényleg olyan, mintha egy meglepetés lenne. Remélem ez egy időre elfeledteti vele az egészet. Végül a srácokkal bevonultunk a terembe.
- Hé, miért nem mondod végre meg neki az igazat? Akkor nem kellene állandóan kitalálnod valamit! - kérdezte tőlem Daiki, mire megráztam a fejem.
- Tudjátok mennyire félek ettől. Tudom, hogy könnyebb lenne egyszerűen csak elmondani, de ha belegondolok, hogy meggyűlölhet egyszerűen képtelen vagyok rá!
- Akkor mi lenne, ha mi mondanánk el neki?
- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet. Nem akarlak még inkább belekeverni titeket. Majd meglátjuk mi lesz ebből. Egyelőre még kézben tartom az ügyet. - igyekeztem mosolyogni, de nem nagyon ment. Tudom, hogy a srácoknak igazuk van, de jobban félek a lebukástól, mint ők azt hinnék. Óra után a külön terembe mentem, hogy kicsit magam lehessek. Át kellett gondolnom a dolgokat, méghozzá jó alaposan. Talán ha kipuhatolnám mit szólna ha nem az az ember lennék, akinek ő hisz, akkor egy kicsit előbbre lennék dolgokkal. Szerencsére jött egy alkalmas pillanat, mert Megu is a terembe jött, majd mikor meglátott, leült mellém.
- Megu. haragszol rám? - néztem rá, mire megrázta a fejét.
- Miért? Kellene valamiért haragudnom rád?
- Felejtsd el! Csak hülyeség! - elkezdtem cirógatni az ujjait, ő pedig csak mosolygott. Amíg az arcán mosoly van, addig úgy érzem, minden a legnagyobb rendben. Bár így maradhatna ez örökre.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit: Ha valami nagyon komoly dolog történne veled, elmondanád nekem? - szóval kíváncsi? Ezt mondjuk meg tudom érteni. Elég furcsán szoktam viselkedni és ezt úgy tűnik ő is észrevette.
- Azt hiszem igen. Viszont vannak olyan dolgok, amikről jobb ha nem tud az ember. Néha túlságosan fájóak ahhoz, hogy kimondjuk őket! - bármennyire is fáj, ez az igazság. Az én esetemben pedig főleg. Fájó lenne arról beszélni mekkora szégyen, hogy egy olyan ember fia vagyok, akit nem érdekel, ha másoknak szenvedniük valamiért amit ő maga követett el. Már pedig én nem csak szégyenlem, hanem egyenesen gyűlölöm az apámat, mert miatta vagyunk anyámmal olyan helyzetben, amilyenben vagyunk.
- Megu, nem megyünk haza? - már véget értek az órák, szóval nem akartam tovább maradni. Elvégre segítenem kellett Ebina-nak is. Megumi felé nyújtottam a kezem, mire ő gyengéden belesimította a sajátját, majd lassan hazafelé vettük az irányt.
- Tényleg, te indulni fogsz a sportversenyen? Örülnék neki, ha drukkolhatnék neked az első sorból. - ezen még nem is gondolkodtam. Talán azért, mert még nem volt szó róla az iskolában.
- A srácok rávettek, hogy legyek benne a focicsapatban, szóval azt hiszem, ott majd drukkolhatsz. - szeretek focizni, szóval gondoltam beállok a csapatba én is. - Miért kérdezed?
- Először is, mert az osztályunkat képviseled vele, másodszor mert a barátom vagy és szeretnék a barátnődként drukkolni neked! - ezt nagyon jól esett hallani, főleg az ő szájából, elvégre csak attól hallhat ilyet az ember, aki igazán szereti őt.
- Jó hallani, mikor azt mondod, hogy a barátnőm vagy! De tényleg, örülök, hogy az lettél Megumi! - megsimogattam az arcát és megcsókoltam. Boldog voltam, de úgy igazán. Megumi-val lenni olyan, mintha mindennap Valentin nap lenne. Miután hazakísértem őt, én is hazamentem. Otthon viszont várt egy kisebb meglepetés.
- Üdv itthon, Dai-chan! - vigyorgott a kis törpe Ebina a konyhából, mire felsóhajtottam.
- Te tényleg nem állsz le, ugye?
- Hiszen megígérted nekem és egy barát mindig tartja a szavát! - remek, most meg duzzog. Vajon felnő ez a srác valaha is?
- Rendben, mutatok neked pár ütést, de ígérd meg nem bántasz senkit addig, amíg nincs rá nagyon nyomós okod, rendben?
- Tudod, hogy nem vagyok az a típus, én inkább a cuki fajta vagyok! - erre elővette a nagy kiskutya szemeit, hogy biztosítson tényleg komolyan gondolja. Végül mutattam neki pár ütési technikát, majd meghagytam neki, hogy otthon a lehető legnagyobb titokban gyakorolja, nehogy a szülei megtudják és rajtam csattanjon az ostor.
*Másnap*
Másnap már korán reggel ott voltam az iskola előtt, mert Ebina szeretett volna beszélni velem úgy, hogy azt lehetőleg mások ne hallják. Bevallom utálok korábban kelni, mint kellene, így hulla fáradtan baktattam az iskola elé.
- Dai-chan, reménytelen vagyok! - nyafogott, nekem pedig egyből leesett mire céloz.
- Még mindig itt tartunk? Nem emiatt akartam felkelni ilyen korán, nekem elhiheted!
- Na, segíts már légyszíves! - rángatta meg az ingemet. Olyan volt, mint egy ötéves aki épp nem kapta meg azt a játékot, amit szeretett volna.
- Hihetetlen vagy! Rendben, segítek neked. De ahhoz, hogy te nagyot üthess ahhoz mérgesnek kéne lenned és te még véletlenül sem vagy az, Ebina!
- Akkor bosszants fel valamivel. Kérlek Dai-chan, muszáj, hogy mérges legyek!
- Mi lenne ha azt mondanám, hogy Daiki csak azért kezdett barátkozni veled, mert én azt mondtam neki? - látszott, hogy ezzel alaposan felhúztam, még ha nem is volt igaz. Daiki-val azért karoltuk fel Ebina-t, mert ő volt a legkisebb és imádtuk őt elkényeztetni. Mint egy cuki öcsit, aki nekünk sosem volt.
- Te rohadék! - az ökle meglendült és egyenesen az arcomba csapódott. Hát ezt nem gondoltam át alaposan.
- Aú! - nyöszörögtem és elkezdtem simogatni a szám szélét. - erre hirtelen a lányok is felbukkantak. Na ez nem volt a terv része.
- Minden rendben? - Megu megsimogatta az arcomat, én pedig igyekeztem mosolyogni, noha nagyon fájt.
- Ebina, ezt meg miért csináltad? - rivallt rá Karin a fiúra. Végül is várható volt, hogy kiakad, elvégre melyik lány szereti, ha a fiúját verekedni látja?
- Lányok, ne aggódjatok miattam! Csak segítettem Yoshida-nak, ennyi.- Ezt meg hogy érted?
- Mivel Takasugi-kun erős, ezért megkértem, segítsen, hogy én is az legyek és megtudjalak védeni, Karin!
- Ez igaz?
- Igen. To-chan felbosszantott és így tudtam behúzni neki akkorát, de talán egy kicsit túl erős volt, ugye?
- Ne aggódj, kutya bajom! - Karin-chan végül megenyhült és Ebina-val együtt el is mentek az üvegházba. Így Megu és én kettesben maradtunk.
- Nagyon jó barát vagy, ugye tudod? - Azért mert hagytam összeveretni magam, hogy örömet szerezzek a barátomnak? Nos kétlem, hogy ez jó indok lehetne.
- Nem hiszem, de köszönöm. Megu, mit tennél ha azt mondanám nem az vagyok., akinek gondolsz? - fel kellett tennem neki a nagy kérdést, elvégre csak ez vihet engem közelebb a vallomásomhoz. Hisz nem az vagyok, akinek hisz.
- Ezt meg, hogy érted?
- Mindegy, ne foglalkozz vele! A lényeg, hogy együtt vagyunk! - tudom, egy igazi idióta vagyok. Ki kellett volna húznom belőle a dolgot, de újra csak megfutamodtam. Megu felhúzott a földről, én pedig magamhoz húzva megcsókoltam. Nos, legalább kiélvezem a vele töltött perceket, amíg az igazsággal mindent tönkre teszek.
