17.rész

Tisztában vagyok vele, hogy kicsit elhamarkodtam a baba témát, de nem akarom emiatt elveszíteni Hirona-t, meg aztán szeretem a gyerekeket, szóval nem lesz gond, ha nekem kell majd nevelnem egyet. Hiszen ez sem lesz másabb, mint mikor az öcsémre kellett figyeljek, mikor kisbaba volt. Persze azért ez kicsit mégis más, hiszen ő az enyém lesz, még ha nem is vér szerint. Miután hazakísértem Hirona-t, elköszöntem a fiúktól és hazamentem. Muszáj volt beszélnem az anyámmal és neki is elmondanom a döntésemet. Remélem meg fogja érteni és támogat majd, ugyanis minden kis segítségre szükségünk lesz, hogy ne legyen olyan nehéz felnevelni ezt a kisbabát.

- Megjöttem! - szóltam be és leültem a kanapéra.

- Ryosuke, mi a baj? Olyan szomorúnak látszol! - jött oda hozzám az anyám és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Anya, mondanom kell valami nagyon fontosat. Hirona-t megerőszakolta a tanára és teherbe esett! Én úgy döntöttem, hogy a nevemre akarom venni azt a gyereket!

- Megőrültél? Hiszen csak 18 éves vagy Ryosuke! Biztosan jól átgondoltad?

- Természetesen, azt akarom, hogy Hirona boldog legyen és ha elvetetné azt a babát, akkor nyomasztaná őt a bűntudat, amiért lemondott róla. Biztosan nem fogom megbánni, szóval ne aggódj! Különben is nézd a dolog jó oldalát. Shota-t nem tudtad felnevelni, viszont itt lesz ez a pici akinek a nevelésében te is részt vehetsz. Segítség nélkül úgyse mennénk semmire. Nos, akkor segítesz majd nekünk?

- Viccelsz velem? Persze, hogy segítek nektek. Végre újra lesz kisbaba a házban, mert ugye itt fogtok lakni, igaz?

- Anya, ne szaladjunk ennyire előre. Először a nagyiéknak is el kellene mondani valahogy.

- Ryosuke, ugye tudod, hogy az egy kemény menet lesz? - sajnos pontosan tudtam. A nagyszüleim elég maradiak így biztosan nem fognak örülni, hogy egy olyan lánnyal vagyok együtt, aki más gyerekét várja és nem az enyémet, de ez nem Hirona hibája, elvégre megerőszakolták és nem szándékosan esett teherbe. Miután megvacsoráztam és az öcsém alaposan kifárasztott játék közben, hamar elaludtam.

Másnap korán keltem, ugyanis iskola előtt még meg akartam nézni, hogy van Hirona. Remélem hamarosan újra velünk lesz és láthatom majd azt a csodaszép mosolyát. Felvettem az egyenruhámat, majd reggeli után már indultam is. Most nem kértem meg Chinen-t és Daiki-t, hogy kísérjenek el, mert ezt szerettem volna magam intézni. Mikor odaértem, bekopogtam.

- Yamada-kun, hogy kerülsz ide ilyen korán? - nyitotta ki az ajtót Hirona mamája.

- Elnézést a zavarásért, csak szerettem volna megkérdezni, hogy Hirona-chan ébren van-e már?

- Nem, még nincs, mostanában elég sokáig szokott aludni.

- Igazából mindegy is, mert önnel szerettem volna beszélni!

- Csak nem Hirona terhességével kapcsolatban?

- Többek között. Nézze, szeretném ha Hirona-chan nem követne el baklövést azzal, hogy elveteti azt a babát, mert én leszek az apja és így az a baba normális családba fog születni. Szóval kérem, hogy támogasson minket! - lehajtottam a fejemet, Hirona mamája pedig bólintott egyet.

- Rendben van, ha tényleg komolyan gondolod ezt, akkor részemről rendben van.

- Még valami, ezt oda tudná adni neki? A többiekkel együtt csináltuk és örülnénk, ha Hirona-chan láthatná ezt! - bólintott, én pedig a kezébe nyomtam a videokazettát. Elnézést kértem, majd elindultam az iskolába. Reméltem ha Hirona meglátja ezt a felvételt amit direkt neki készítettünk, talán megváltozik a véleménye és újra iskolába jön. Magammal vittem egy babanevelésről szóló könyvet, hogy kicsit tisztában lehessek a dolgokkal. Szeretném ha mire a baba megszületik, már tényleg legyen fogalmunk arról, milyen jó szülőnek lenni. Kicsit túlságosan is belemerültek a könyvben ugyanis nem vettem észre, hogy Hirona mégis megérkezett, csak akkor, mikor megszólított.

- Takasugi-kun! - hirtelen felpillantottam és alig hittem a szememnek. Annyira boldog voltam, amiért itt van és végre szembe mert nézni ezzel a helyzettel. Gyorsan felpattantam a helyemről és megöleltem. Annyira boldog voltam, hogy végre újra itt van velünk és az osztály része lett ismét.

- Örülök, hogy visszajöttél! - a kezeim rásimultak a hátára és a többiekkel nem törődve, csak öleltük egymást. Illetve tettük volna, ha Yuto uraság nem szakítja meg ezt a pillanatot.

- Takasugi-kun, miért olvasol ilyen könyvet? - emelte fel a babanevelős könyvet, mire kiszaladt belőlem és belőle is az összes vér. Nem szerettük volna, ha a többiek már most megtudnák a dolgok állását. Nem értenék meg és egyébként is, egyelőre még senkinek semmi köze ehhez.

 Én kértem meg rá. Tudjátok, az anyukám babát vár, szóval megkértem Takasugi-kunt, hogy segítsen nekem felkészülni, mert ő lesz az első kistestvérem! - segített ki minket Chinen, amiért borzasztó hálás voltam neki. Ő eddig is rengeteget segített nekem és nagyon boldog vagyok, amiért egy ilyen csodálatos barátom van, mint ő.

- Hurrá, akkor nagynéni leszek! - Umika-chan láthatóan nagyon fel volt dobva a hírtől, kár, hogy az öröme nem fog sokáig tartani, ha ez az egész kiderül. Lassan elkezdődött az óra, Hirona jókedve pedig picit alábbhagyott.

- Sensei esetleg nem cserélhetnék Takasugi-kunnal? Talán jobb lenne, ha a történtek miatt inkább ő ülhetne Hirona-chan mellett! - emelte fel a kezét Umika-chan. Szerencsére az osztályfőnökünk beleegyezett, én pedig helyet cseréltem vele, így közvetlenül Hirona mellé kerültem. Megfogtam a kezét, ő pedig rám mosolygott.

- Nos gyerekek, van egy bejelenteni valóm. Ezen a héten lesz a diákelnök választás, így ha van olyan aki jelentkezni akar, az most megteheti.

- Én jelentkezek! - Suzuka-chan rekord gyorsasággal emelte fel a kezét, nekünk pedig nem volt ellenvetésünk.
- Én is jelentkezni akarok! - vágott közbe Yuto. Remélem csak viccel, mert ő sosem nyerné meg ezt a választást.
- Természetesen. Ha már itt tartunk, szeretném ha Takasugi-kun lenne a segítőm! - hogy én? Ugye csak szórakozik velem? Eszem ágában sincs segíteni neki elvégre nem is vagyunk jóban.
- Rendben van, akkor legyen így!
- Én még igent se mondtam! - én még igent sem mondtam! - nyöszörögtem és Hirona vállára hajtottam a fejem.
- Ne aggódj, szuper leszel! - megsimogatta a fejemet, én pedig elmosolyodtam. Az órák szerencsére hamar véget értek, így Hirona és én az igazgatói irodába mentünk, hogy beszélhessünk az igazgató nővel.
- Elnézést! - biccentettünk a fejünkkel és bementünk.
- Miben segíthetek?
- Igazából valami fontosat szeretnénk mondani. Az a helyzet, hogy néhány napja megtudtam, hogy babát várok és meg akarjuk tartani! - az igazgatónő kezéből kiesett a toll. Mintha nem erre számított volna.
- Tehát Takasugi-kun...
- Nem Yamada-kun az apja, hanem Ito-sensei. Tudja mikor a múltkor megerőszakolt akkor történt! - Hirona borzasztóan szétesett, így megszorítottam a kezét, hogy egy kis bátorítást adhassak neki.
- Nos, ez egy igen kényes ügy. Normális esetben el kellene tanácsoljalak téged, Yamazaki-chan!
- Kérem, ne tegye! Csak legalább addig had maradjak, amíg nem látszik rajtam, hogy babát várok. Utána már úgysem járhatok iskolába és magántanuló leszek, de kérem addig had maradjak! - mindketten lehajtottuk a fejünket. Szerettem volna ha Hirona marad és a barátaival lehet. Egyébként is nagyon jól és keményen tanult, szóval nem vehetik ezt el tőle.
- Rendben van, ez alkalommal kivételt teszek, de senki nem tudhat a dologról! - szólt ránk az igazgatónő, mi pedig hevesen bólogattunk. Nem hiányzik nekünk újabb probléma, szóval hallgatunk mint a sír. Miután elnézést kértünk, kisiettünk az irodából.
- Örülök, hogy végül minden rendben van! - megfogtam a kezét, majd elindultunk az iskola kijárata felé.
- Biztos, hogy ezt akarod? Én nem akarok olyasmit rád erőltetni, amit nem akarsz! - ahogy kifelé sétáltunk többen megbámultak minket, de ez egyáltalán nem érdekelt.
- Persze, hogy ezt! Azt akarom, hogy boldog legyél és meglásd majd szép család leszünk együtt! Az anyámmal már beszéltem, ő megértette a dolgot, már csak a nagyszüleimnek kell elmagyaráznom, hogy a nevemre akarom venni a babádat.
- Megőrültél? Ezt már tényleg nem kellene? Olyan rosszul érzem most magam. Nem akarom, hogy ezt tedd, hiszen bármikor lehet saját gyereked!
- Feltéve ha akadna valaki olyan, aki hajlandó lenne lefeküdni egy kriplivel, akinek az egyik láb hiányzik! - miért kellett felhoznia ezt, hiszen tudja milyen rossz nekem erről beszélnem. Soha nem tehetek boldoggá senkit igazán mert a testem alkalmatlan rá. - Ne haragudj, hogy ezt mondtam. Hidd el, én nagyon szívesen együtt lennék veled, de egyelőre ki kell hevernem ezt a dolgot. - ugyan miért haragudnék rá? Hiszen nem tudhatta, hogy még soha nem voltam együtt senkivel és valószínűleg nem is leszek, hacsak ő nem akar majd velem lenni annak ellenére, hogy én soha az életben nem tudnám elfogadni magam olyannak amilyen vagyok.
- Ne emészd magad emiatt. Mi lenne, ha hazamennénk együtt? - bólintott majd elindultunk, de sajnos nem jutottunk messzire.
- Hirona-chan, ugye segítesz nekünk? - persze sejthettem volna, hogy szükségük van a barátainak a segítségére.
- Menj csak nyugodtan! - nyomtam egy puszit az arcára, majd pedig néztem ahogy a barátnőihez és a Daiki-Chinen pároshoz ment, akik fogalmam sincs mit kerestek ott. Sajnos nekem Yuto-val kellett párban lennem. Az a fiú olyan ostoba mint a tök. Semmit sem konyít a politikához és ezt be is bizonyította.
- Nakajima Yuto vagyok és számítok a szavazataitokra! Változtassuk meg együtt az iskolát! - komolyan, ennél még a hat éves öcsém is jobb beszédet kanyarítana össze. Bárcsak ne kellett volna belemennem ebbe.

17.rész(Hirona)

Eltelt már pár nap, én mégis féltem visszamenni az iskolába. Azóta még egyszer elmentem orvoshoz, ezúttal viszont Yamada-kun is elkísért. Tiszta őrültség, hogy az apja akar lenni a babának akit várok, hiszen tudja hogy valójában nem az övé, mégis úgy tesz mintha az lenne. Persze örülök is neki, hogy nem kell ezt egyedül végigcsinálnom. Ito-sensei 3 év börtönt kapott ami jó, mert mire kiengedik én már nem leszek az iskolában, bár kétlem, hogy visszavennék őt a történtek után. Bár ő esküdözött, hogy megkérte valaki arra, hogy tegye ezt velem, de én nem hittem neki. Még ha meg is kérte valaki, ő tette tönkre az életemet, szóval a lényegen nem változtat. Szerencsém van, hogy egy olyan fiú van mellettem mint Yamada-kun, mellette teljes biztonságban érzem magam. Épp készültem volna elaludni, mikor az anyám jött a szobámba.
- Hirona, nem kellene már iskolába menned? Yamada-kun tegnap itt járt és kérte, hogy ezt adjam oda neked! - nyomott a kezembe egy kazettát.
- Miért nem szóltál? Köszöntem volna neki.
- Nem akart zavarni. A babáról is beszélgettünk. Azt mondta szeretné a nevére venni és hiába győzködtem nem változott a véleménye.
- Félek, hogy meg fogja ezt bánni, ha megszületik. Nem értem miért ragaszkodik hozzá, mikor nem is ő az igazi apja.
- Azért mert szeret téged és azt szeretné, hogy ne kelljen megbánnod, ha esetleg lemondanál róla. Most inkább nézd meg ezt, talán változik a véleményed! - azzal magamra is hagyott. Betettem a lejátszóba a kazettát és nézni kezdtem. A felvételen az osztálytársaim voltak, beleértve a három fiút is. A háttérben egy várunk visssza feliratot vettem észre. Először Umika-hoz került a kamera.
- Hirona-chan, kérlek siess már nagyon unalmasak nélküled az órák! - aztán Haruna következett.
- Ajánlom neked, hogy siess, mert nem lehet bírni Takasugi-val! - erre Yamada-kun felhorkant, én pedig elnevettem magam. Suzuka és Yuto is elismételte, hogy hiányzom nekik, Daiki és Chinen-kun pedig biztatóan mosolyogtak a kamerába. Egyedül Yamada-kun nem mondott semmit, amitől egy picit elszomorodtam. Ám egy óvatlan pillanatban kikapta Yuto kezéből a kamerát és úgy nézett bele, hogy a pillantása lyukat ütött a gyomromba.
- Hirona-chan, tudom most azt érzed nem érsz semmit, de hidd el ez nem igaz. Nekünk úgy vagy különleges, ahogy vagy. Azt szeretnénk ha visszajönnél, hogy az osztályban újra legyen vidámság és nevetés, mert mindenki sokkal boldogabb, ha te is itt vagy! Kérlek, gyere vissza hozzánk! - a szememből potyogni kezdtek a könnyek. Igaz nagyon jól estek a többiek szavai, de Yamada-kun ismét megmelengette a szívemet. Boldog voltam, amiért ennyire fontos vagyok nekik. Eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad és akkor is elmegyek az iskolába, hogy megmutassam nekik, mennyire hálás vagyok azért hogy ilyen jó barátaim. Felvettem az egyenruhámat, megcsináltam a hajamat és már mentem is. Kicsit félve ballagtam az iskolához, hisz mi van megint megtörténik? Nincs rá garancia, hogy más nem fogja ezt velem megtenni. Miután megérkeztem, egyenesen a teremhez mentem és beléptem.
- Megjöttem! - motyogtam.
- Hirona-chan! - kiáltott fel Umika, mire a lányok odaszaladtak hozzám és megöleltek.
- Üdv újra itt, Hirona-chan! - mosolygott rám Chinen-kun, Daiki pedig csak bólintott egyet. Az egyetlen aki nem volt ott, az Yamada-kun volt, de őt is megtaláltam, épp a padjánál ült és nagyon bele volt merülve egy könyvbe, ami a babanevelésről szólt. Szóval tényleg ennyire komolyan gondolja? Odamentem hozzá, de nem nézett fel.
- Takasugi-kun! - szólítottam meg, mire hirtelen felemelte a fejét. Először úgy nézett rám, mint aki nem hinné el, hogy itt vagyok, de aztán felpattant a helyéről és magához ölelt.
- Örülök, hogy visszajöttél! - a kezeim rásimultak a hátára és a többiekkel nem törődve, csak öleltük egymást. Illetve tettük volna, ha Yuto uraság nem szakítja meg ezt a pillanatot.
- Takasugi-kun, miért olvasol ilyen könyvet? - emelte fel a babanevelős könyvet, mire kiszaladt belőlem és belőle is az összes vér. Nem szerettük volna, ha a többiek már most megtudnák a dolgok állását. nem bírnám ki, ha ez kiderülne. Biztosan kirúgnának, ezt pedig nem akarom. Mondjuk ma úgyis beszélni akarok erről az igazgatónővel, ugyanis szeretnék maradni legalább addig, amíg nem látszik rajtam, hogy babát várok.
- Én kértem meg rá. Tudjátok, az anyukám babát vár, szóval megkértem Takasugi-kunt, hogy segítsen nekem felkészülni, mert ő lesz az első kistestvérem! - segített ki minket Chinen-kun. Nagyon megkönnyebbültem és hálás is voltam neki.
- Hurrá, akkor nagynéni leszek! - lelkendezett Umika, pedig reméltem nem éli bele magát túlságosan. Hamar becsengettek, mi pedig elfoglaltuk a helyünket. Kicsit még rosszul éreztem magam, főleg, hogy még év elején hátra száműztem Yamada-kunt, most viszont szükségem lett volna a közelségére.
- Sensei- esetleg nem cserélhetnék Takasugi-kunnal? Talán jobb lenne, ha a történtek miatt inkább ő ülhetne Hirona-chan mellett! - szólalt fel Umika, amiért rettentő hálás voltam. Szerencsére az osztályfőnökünk beleegyezett, így ők ketten helyet cserélte. Yamada-kun odahúzta a padját közvetlenül az enyém mellé és megfogta a kezemet. Olyan megnyugtató volt, hogy már egy percig sem féltem.
- Nos gyerekek, van egy bejelenteni valóm. Ezen a héten lesz a diákelnök választás, így ha van olyan aki jelentkezni akar, az most megteheti.
- Én jelentkezek! - emelte fel a kezét Suzuka, amivel mind egyetértettünk. Ő volt Kuzuki-kun helyettese a diák önkormányzatban, szóval nála jobb jelöltet találni sem lehetett. - Remélem mindenki támogat majd engem! - bólintottunk, majd Suzuka leengedte a kezét. Ám ezzel még nem volt vége.
- Én is jelentkezni akarok! - emelte fel Yuto is a kezét. Mégis mi a fenét művel? Hiszen neki esélye sincs. Yuto nagyon népszerűtlen volt, hiába énekelt egy híres bandában. Biztos, hogy ez nem fog összejönni neki.
- Nakajima, biztosan jelentkezni akarsz?
- Természetesen. Ha már itt tartunk, szeretném ha Takasugi-kun lenne a segítőm! - elvigyorodott, Yamada-kun pedig mellettem teljesen lemerevedett.
- Rendben van, akkor legyen így!
- Én még igent se mondtam! - nyöszörgött Yamada-kun mellettem.
- Ne aggódj, szuper leszel! - megsimogattam a haját, ő pedig a vállamra döntötte a fejét. Az óra után mentünk, hogy beszélhessünk az igazgatóval, a terhességemről.
- Elnézést! - biccentettünk a fejünkkel és bementünk.
- Miben segíthetek?
- Igazából valami fontosat szeretnénk mondani. Az a helyzet, hogy néhány napja megtudtam, hogy babát várok és meg akarjuk tartani! - az igazgatónő kezéből kiesett a toll. Mintha nem erre számított volna.
- Tehát Takasugi-kun...
- Nem Yamada-kun az apja, hanem Ito-sensei. Tudja mikor a múltkor megerőszakolt akkor történt! - lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy el fogom sírni magamat. Yamada-kun megszorította a kezem, én pedig igyekeztem erőt venni magamon.
- Nos, ez egy igen kényes ügy. Normális esetben el kellene tanácsoljalak téged, Yamazaki-chan!
- Kérem, ne tegye! Csak legalább addig had maradjak, amíg nem látszik rajtam, hogy babát várok. Utána már úgysem járhatok iskolába és magántanuló leszek, de kérem addig had maradjak! - lehajtottam a fejem, Yamada-kun pedig ugyanezt tette.
- Rendben van, ez alkalommal kivételt teszek, de senki nem tudhat a dologról! - szólt ránk az igazgatónő, mi pedig hevesen bólogattunk. Nem hiányzik nekünk újabb probléma, szóval hallgatunk mint a sír. Miután elnézést kértünk, kisiettünk az irodából.
- Örülök, hogy végül minden rendben van! - Yamada-kun megfogta a kezemet, én pedig elmosolyodtam.
- Biztos, hogy ezt akarod? Én nem akarok olyasmit rád erőltetni, amit nem akarsz! - ahogy kifelé sétáltunk többen megbámultak minket, de ez egyáltalán nem érdekelt.
- Persze, hogy ezt! Azt akarom, hogy boldog legyél és meglásd majd szép család leszünk együtt! Az anyámmal már beszéltem, ő megértette a dolgot, már csak a nagyszüleimnek kell elmagyaráznom, hogy a nevemre akarom venni a babádat.
- Megőrültél? Ezt már tényleg nem kellene? Olyan rosszul érzem most magam. Nem akarom, hogy ezt tedd, hiszen bármikor lehet saját gyereked!
- Feltéve ha akadna valaki olyan, aki hajlandó lenne lefeküdni egy kriplivel, akinek az egyik láb hiányzik! - szomorúság áradt a szeméből, én pedig nagyon megbántam, hogy ezt szóba hoztam.
- Ne haragudj, hogy ezt mondtam. Hidd el, én nagyon szívesen együtt lennék veled, de egyelőre ki kell hevernem ezt a dolgot.
- Ne emészd magad emiatt. Mi lenne, ha hazamennénk együtt? - bólintottam és mentünk is volna haza, ha az épp két részre szakadt osztálynak nem kellett volna a segítségünk.
- Hirona-chan, ugye segítesz nekünk? - szaladt oda hozzám Umika. - Láttam, hogy Suzuka mellett Daiki és Chinen-kun is ott van, ezek szerint szegény Yamada-kun már megint ki lesz közösítve és azzal a hülye Yuto-val kell párba lennie.
- Menj csak nyugodtan! - nyomott egy puszit az arcomra, majd elengedte a kezem. Közben letámadta őt Yuto, így ő sem maradt egyedül. Daiki-kun azt javasolta Suzuka-nak, hogy legyen természetesebb, viselkedjen minta diákhoz illően. Kibontották a haját, leszedték az amúgy is halvány sminkjét, a blúza felső gombjait állig begombolták és még egy szemüveget is adtak rá. Na most mondja rá valaki, hogy nem néz ki úgy, mint egy minta diák. Közbe Yuto is igyekezett meggyőzni a jelölteket.
- Nakajima Yuto vagyok és számítok a szavazataitokra! Változtassuk meg együtt az iskolát! - szegény Yamada-kun csak állt a szavazz Yuto-ra táblával és látszott, hogy nagyon nem érzi jól magát.
- Annyira sajnálom szegényt, az az ostoba Yuto teljesen kihasználja!
- Hirona-chan, ugye nem vagy Yuto mellett?
- Dehogyis, én csak Yamada-kunt sajnálom. Biztos nagyon nem boldog ettől az egész helyzettől.
- Hát, szerintem se fogja sokáig bírni vele!

16.rész(Takasugi)

Néhány nap el telt már, de Hirona nem jött iskolába. Azóta már az egész iskola tud az esetről, mégse sejti senki, hogy ki lehetett az elkövető. Bárki is legyen az, ha megtalálom biztosan megölöm. nem érdekel, ha olyan leszek mint a nagyapám, de ezt biztosan nem fogja megúszni az a szemét, aki ezt merte tenni az én drágaságommal. Többször voltam azóta a házuknál, de a mamája mindig azt mondta, hogy senkit sem akar látni, főleg nem engem. Teljesen meg tudom érteni, hiszen ilyenkor ki akarna bárkit is látni. Bár tény, hogy borzasztóan fáj, amiért nem tudok beszélni vele és megmondani neki, hogy nekem így is tökéletes és nem érdekel mi történt, mert én így is szeretni fogom őt. A szünetben ismét megpróbáltam felhívni őt, de sajnos ismét csak hiába.

- Takasugi-kun, ne emészd magad ennyire! - jött oda hozzám Chinen és Daiki.

- Már hogyne tenném? Hiszen az egész az én hibám! Ha nem hagyom őt magára, akkor ez az egész nem történik meg.

- Szerintem te is tudod, hogy ki áll emögött, ahogyan minden más mögött is, ami eddig ebben az iskolában történt, mióta itt vagyunk. A pletykák, Yuto megvádolása, a baleseted, a heg az arcodon és most Hirona-chan megerőszakolása. Mind egy emberhez köthető, akit mindhárman nagyon jól ismerünk! - szóval a nagyapám volt. Miért nem törődik bele abba, hogy nem vagyok olyan mint őt? Soha nem okozna nekem örömöt az, ha szenvednem kell hagyni másokat. 

- Srácok, ugye segítetek nekem kideríteni, hogy ki áll emögött? - bólintottak, majd megvártuk, míg a diákok és a tanárok mind elmennek ebédszünetre, így belopakodtunk a tanáriba és elkezdtük figyelni a biztonsági kamera felvételét. Az egyiken csak rajta van az, aki bántotta az én gyönyörűségemet. Daiki ügyesen feltörte a rendszert, így könnyedén meg tudtuk szerezni a felvételt.- Állítsd le! - szóltam egy pillanatban. A saját szememmel láttam, ahogyan az iskolaorvos, aki egyben fizikát is tanított, hogyan mocskolja be a lányt akit szeretek. Mérhetetlen undort éreztem iránta és persze megvetést.

- Ez még tanárnak meri nevezni magát? - szorult ökölbe Chinen keze. Úgy tűnik őt sem hagyta nyugodni ez az egész dolog. Mindketten kedvelték Hirona-t, szóval nem volt nehéz rávennem őket, hogy segítsenek bosszút állni.

- Mire gondolsz Ryosuke?

- Bosszút fogunk állni ezen a nyomorultan. Könyörögni fog az életéért, ebben biztosak lehettek! - felálltam a helyemről, majd idegesen kisétáltam a szobából. Daiki és Chinen pedig ott loholtak a nyomomban.

- Yama-chan, most mégis mit fogsz csinálni? Meg akarod őt ölni?

- Ne aggódjatok, erről szó sincs. Én nem a nagyapám vagyok. Meg fogjuk őt leckéztetni az egészen biztos, de nem most. Egyelőre beszélnem kell Hirona-val, nekem most perpillanat ő a legfontosabb. - elköszöntem a fiúktól, majd egyenesen Hirona házához mentem. Úgy döntöttem hiába mennék be a bejáraton, az nem segítene. Az anyukája úgyse engedne be, így radikális módszert választottam. Szerencsére az ablaka nem volt nagyon magasan, így felmásztam a párkányára és kopogtatni kezdtem az ablakon, remélve, hogy meghallja és kijön.

- Yamada-san? - nyitotta ki az ablakot. Borzasztó állapotban volt. Levert volt és látszott rajta, hogy néhány perccel ezelőtt még sírt is.

- Hirona-chan, kérlek engedj be, muszáj beszélnem veled, magamhoz akarlak ölelni téged!

- Nem lehet. Nem érdemelsz egy olyan lányt, mint én vagyok. Én egy utolsó mocskos lány vagyok, hát nem érted? - én foglalkoztam a tiltással, bemásztam a szobájába és leültem az ágyra.

- Addig nem megyek el innen, ameddig nem beszéltünk. Kérlek, ne küldj el csak így. Mi lett azzal, hogy szeretjük egymást? Talán már elfelejtetted?

- Már, hogy felejtettem volna el. De, mégis kinek fogok így kelleni? Soha nem lesz már senki, aki nőként tekintene rám, így soha nem lesz senki aki elvenna majd engem! - Hirona egyre csak zokogott, mire én nem bírtam tovább és magamhoz szorítottam, a törékeny testét.

- Jól figyelj rám! Te vagy a legszebb és legkülönlegesebb lány, akit csak ismerek. Nincs szükséged egy férfira sem, mert én itt vagyok és szeretlek téged Hirona Chan!

- Ez nem olyan egyszerű Yamada San!

- Tudom már hogyan bizonyítsam! Hirona Chan, legyél a feleségem!

- Elment az eszed?

- Ha ez kell ahhoz, hogy újra láthassam a mosolyodat, akkor már holnap elveszlek feleségül! - láttam, hogy a szája mosolyra húzódik, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

- Soha senki nem volt még ilyen kedves hozzám! Köszönöm, hogy vagy nekem Yamada San! Te mindig jókor vagy jó helyen es melletted mindig biztonságban érzem magamat! - gyengéden végig simitottam az arcán, majd nyomtam egy puszit a homlokára.

- Nem fogom megengedni, hogy mégegyszer bántsanak téged! Soha többet nem kell félned attól hogy egyedül maradsz, mert én soha nem fogom elengedni a kezedet!

- Én nagyon szeretlek téged Yamada Ryosuke! De félek, hogy nem kellenék így neked.

- Nekem te úgy vagy tökéletes ahogyan most vagy. Soha nem akarnának megváltoztatni. - meg akartam őt csókolni, de ijedten elhúzta a fejét.

- Kérlek, ezt még ne. Nem állok készen még erre. Tudom, hogy te nem vagy rossz, de még túlságosan félek ettől. Megértesz ugye?

- Hát persze, ne haragudj, hogy ezt tettem. Hirona-chan, kérhetek tőled egy szívességet? Segítenél nekünk bosszút állni Ito-senseien?

- Mégis mit tervezel? - szóról szóra elmondtam neki mindent. Először tiltakozott, de nagy nehezen belement. Végül szóltam az anyukájának, hogy itt vagyok, ő pedig megkönnyebbült, hogy Hirona már egy kicsit jobban van. Végül megengedte, hogy itt maradjak éjszakára. Beszéltem az anyámmal is, neki se volt ellenvetése.

- Yamada-san, miért nem mész haza? Semmi hasznát nem tudod most venni nekem!

- Dehogyisnem. Itt tudok feküdni melletted és elismételni ha kell százszor mennyire szeretlek téged és csodállak is, amiért még ilyen állapotban is erős vagy. Bárcsak én is ilyen lettem volna, akkor nem kellett volna titkolóznom előtted!

- Ami volt elmúlt és egyáltalán nem haragszok rád. Szeretlek Yamada-san és ha végre sikerül ezen túllépnem, akkor neked akarom adni magamat, mert én csak veled akarok lenni! - láttam, hogy ismét kibuggyannak a könnyei, így szorosan magamhoz öleltem. Borzasztóan aggódtam érte, ugyanakkor örültem, hogy velem akar maradni. Közben pedig már terveztem a bosszúmat a mocskos tanár ellen.

*Másnap*

Másnap este, kezdetét is vehette a nagy terv. Hirona rettentően félt, de én megnyugtattam, hogy nem eshet még egyszer bántódása. Szerencsére apámnak volt egy rendőr ismerőse, akinek megmutattam a felvételt és úgy döntött segít csapdába csalni azt a mocskot, aki tanárnak meri nevezni magát. Megigazítottam Hirona haját és ruháját, majd Daiki és Chinen társaságában elbújtunk és mindent figyeltünk.

- Nocsak Hirona-chan! Ismét egyedül? - legszívesebben felképeltem volna, de muszáj volt higgadtnak lennem, másképp nem sikerült volna a terv.

- Sensei, mit keres maga itt? Kérem, hagyjon engem békén!

- Nehogy azt hidd, hogy békén foglak téged hagyni, mert megőrülök érted! - erőszakkal magához húzta, majd elkezdte őt csókolgatni. Erre odarohantam hozzá, egy játékkéssel, ami igazinak tűnt és a nyakához tartottam.

- Mondja ezt még egyszer, ha meri! Na mi van megnémultál? Bezzeg akkor nagyon bátor voltál, mikor bemocskoltad a barátnőmet! - Hirona odaszaladt a Chinen Daiki pároshoz, én pedig a mellkasához tartottam a kést.

- Takasugi-kun, kérlek, biztosan meg tudjuk ezt beszélni!

- Nincs mit megbeszélni. Az ilyen mocskoknak, meg kell halniuk! - a hónalja közé szúrtam a kést, mire az ember jajveszékelni kezdett.

- Kérlek kegyelmezz nekem! Várjunk csak, hiszen ez nem is igazi!

- Rendőrfőnök, innentől átveheti és köszönöm a segítségét. Most már arra a helyre kerülsz, ahol egy életre megtanulod, hogy ne kezdj ki a diákjaiddal. Milyen szánalmas! - sziszegtem, majd Hirona-val és a két fiúval elhagytuk az iskola épületét. - Köszönöm Hirona-chan, amiért segítettél. Most már nem lesz semmi baj, meglásd! - elmosolyodtam és magamhoz öleltem, de ő picit ellökött magától.

- Az nem olyan biztos. Tegnap voltam orvosnál és azt mondta, hogy babát várok, Yamada-san! - teljesen lefagytam. Mi az, hogy babát? Hiszen ez lehetetlen. nem lehet, hogy annak a mocsoknak a gyerekét várja. Először még azt gondoltam, hogy utánuk megyek és tényleg megölöm azt a szemetet, de eszembe jutott Hirona és, hogy mennyire kétségbe lehet esve.

- Hirona-chan, ugye nem tervezed, hogy elveteted a babát?

- Hát az lenne a legjobb. Nem állok készen arra, hogy anyuka legyek, ez nagyon nehéz lenne most nekem.

- Na és ha azt mondanám, hogy annak a babának lesz egy apja, aki majd támogat téged és a nevére veszi a babát?

- Miről beszélsz Yamada-san?

- Igen Yama-chan, mégis miről beszélsz? - kérdezte Chinen is.

- Felnevelnéd velem azt a kisbabát? Megengednéd, hogy az apja legyek? - a szemébe néztem, Hirona szemei pedig könnybe lábadtak.

- Ne mondj ostobaságokat. Ugyan miért nevelnéd fel valaki más gyerekét?
- Azért mert ő te a gyereked és ha a tiéd, akkor az enyém is. Nem érdekel, ha valójába ez az aljadék ember az apja, mert neki erről nem kell majd tudnia. Csak az számít, hogy te mit akarsz. - ere a kezébe fogta az arcomat és megcsókolt. Hosszú és szenvedélyes csók volt, én pedig egyből tudtam a választ a kérdésemre.

15.rész(Hirona)

Soha nem éreztem magam ennyire boldognak. A tény, hogy végre minden akadály elhárult és végre Yamada-kun őszinte lesz velem, mindennél többet jelentett. Tudni akartam róla mindent, amit eddig nem tudtam, de leginkább a baleset utáni életére voltam kíváncsi. Az eső még mindig zuhogott, így egy fedett helyre bújtunk, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni.

- Pontosan mit szeretnél tudni rólam? - fogta meg a kezemet. A kezei nagyon puhák, viszont jég hidegek voltak. Még szerencse, hogy az enyéim viszont melegek, így hamar felmelegítette őket.

- Mindent, de főleg azt mi történt veled miután kiengedtek a kórházból? - azt hiszem ez volt az egyetlen kérdés, amire jelenleg válaszokat akartam.

- Biztosan tudni akarod? - bólintottam egyet, mire belekezdett a mesélésbe. - A a baleset után, úgy egy hónapig kómában voltam. Mire felébredtem, te már nem voltál ott. A nagyszüleim mondták el nekem, hogy muszáj volt amputálni a jobb lábamat, különben nem maradtam volna életben. Amíg anyámat egy drága magánklinikán kezelték, mert nem tudta feldolgozni apám halálát, addig engem és az öcsémet a nagyszüleink neveltek. Azért, hogy ne 12 évesen kelljen a nyilvánosság elé lépnem, megváltoztatták a nevemet és máshova költöztünk. Úgy egy éve jöttünk vissza, mert már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogyha szükséges szembe nézhessek a médiával. Ráadásul mikor megtudtam, hogy ebbe az iskolába jársz azonnal átiratkoztam. - Borzasztó bolt hallani mennyi szörnyűségen kellett keresztülmennie. Nem elég, hogy megölték az apját, távol került az anyájától és más személyazonossággal kellett élnie, de ennek tetejében még az egyik lábát is elveszítette miattam. Gombóc volt a torkomban, ami nem akart eltűnni. Annak viszont örültem, hogy miattam jött az iskolába, ez azt jelenti, hogy tényleg fontos voltam neki.

- Az igazgató tudta, hogy ki vagy?

- Igen, máskülönben nem hiszem, hogy felvettek volna. Egyébként Irie és Yoshida is más mint akiknek hittétek. Irie Arioka Daiki, az unokatestvérem, Yoshida pedig Chinen Yuri apám barátjának a fia. - Szóval mégiscsak Irie volt az a Daiki-kun, akit a múltkor Misaki-san említett. Azt tudtam, hogy Yoshida közel áll hozzá, de azt nem, hogy ennyire.

- Nekik miért kellett nevet változtatniuk?

- Sajnos ők is belekeveredtek az apám gyilkossági ügyébe, ezért hogy biztonságban legyenek, muszáj volt nekik is ezt tenniük. Ne haragudj, amiért csak most mondtam el ezt neked!  - rossz volt őt ilyen szomorúnak látni. nem akartam, hogy akár egy percig is azt érezze, hogy mérges vagyok rá, így magamhoz öleltem.

- Már mondtam, hogy nem számít. Igaz jobb lett volna, ha már az elején elmondod, de megértem miért nem tetted. A helyedben én se szívesen beszéltem volna egy ilyen dologról. De végül elmondtad és csak ez a lényeg! - a nap kisütött, az eső pedig elállt. Ez szuper jó volt, legalább úgy mehettünk haza, hogy nem ázunk meg még jobban.

- Nem megyünk haza? Ahogy látom már elállt az eső. Majd hazakísérlek!

- Vagy inkább én kísérlek haza téged!

- Nem lehet, nekem még be kell mennem, a kórházba, hogy ezt kicseréljék! - a lábára mutatott, mire bólintottam egyet.

- Akkor elkísérlek és majd együtt hazamegyünk!

- Nem hiszem, hogy látnod kéne, nem olyan szép látvány! - kicsit tényleg nyomasztott, hogy vajon milyen látvány fogad, de mellette akartam lenni, szóval addig erősködtem, míg bele nem egyezett. Nekem jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen, ezért mindenben támogatnom kell. Felsegítettem a földről, majd el is indultunk a kórházba. Út közben végig azon gondolkodtam, vajon kik ölhették meg az apját. Mondjuk egy ilyen gazdag és tehetős férfinak, mint amilyen Yamada Takuyaki volt, biztos sok ellensége lehetett. Miután megérkeztünk Yamada-kun elmondta, még egyszer, hogy nem kell bent lennem, de én ott akartam lenni mellette, így végül bent maradtam. Kicsit megrémültem, mikor az orvos levette a műlábát és látnom kellett a csonkot ami megmaradt, de igyekeztem erősnek lenni miatta. Az új láb csak annyiban különbözött a régitől, hogy egy kicsivel hosszabb volt. Miután ez megvolt, Yamada-kun házához mentünk.

- Kérhetek tőled valamit? - kérdeztem út közben. Elég rémült arckifejezése volt, amit egy picit furcsálltam. Csak nem azt hitte, hogy majd távol akarok maradni tőle? Végül bólintott egyet. - Amikor kettesben vagyunk, hívhatlak Yamada-sannak? - látszott, hogy eléggé meglepte a kérésem. Igazából nagyon tetszik a Ryosuke név, de szerintem még nem kellene a keresztnevén hívnom, az túl gyors lenne. Egyébként is, valahogy sokkal jobban tetszik, ha a vezetéknevén hívom őt.

- Miért nem hívsz inkább simán Ryosuke-nak?

- Azt hiszem majd egyszer, de most szeretnélek így hívni téged!

- Rendben, ha így akarsz hívni, akkor csak nyugodtan.

- Köszönöm, Yamada-san! - nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig elmosolyodott. Végül megérkeztünk a Yamada házhoz, így mára abba kellett hagyjuk a beszélgetést.

- Biztosan ne kísérjelek haza? Igazán nem lenn gond.

- Ne aggódj miattam, hazatalálok. Te most inkább pihentesd az új lábadat, hogy a hétvégére jobban legyen és szurkolhass nekem a versenyen! Jó éjt Yamada-san! - a kezembe fogtam az arcát és nyomtam egy csókot a szájára. Elvégre már nem kell szégyellnünk semmit sem. Olyan piros lett, mint a paradicsom. - Milyen aranyos, olyan piros vagy, mint egy paradicsom! - kuncogtam, mire szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Jó éjt neked is Hirona-chan! - azzal fogtam magam és hazamentem. Még soha sem éreztem magam ilyen boldognak. Most először vagyok szerelmes és annyira jó érzés.

- Üdv itthon! - köszöntött az anyám.

- Megjöttem! - fülig érő szájjal ültem le vacsorázni.

- Hát beléd meg mi ütött? Úgy mosolyogsz min egy vadalma.

- Hát, Yamada-kun végre bevallott mindent, szóval most boldogabb vagyok, mint valaha. Anya, végre együtt lehetünk és már nincs köztünk semmiféle titok.

- Annyira örülök, hogy ilyen boldog vagy. Remélem, hogy te és Yamada-kun nagyon boldogok lesztek együtt! - na ezt én is nagyon remélem. Most, hogy minden titokra fény derült, végre nyugodtan együtt lehetünk...Legalábbis azt hittem, hogy igen.

*Néhány nappal később*

Végre elérkezett a sportverseny napja. Végül Yoshida, pontosabban Chinen-kun lett a párom, ugyanis kiderült, hogy nem csak jól focizik, de nagyon gyors is, így talán megnyerhetjük a versenyt. Kicsit sajnáltam ugyan, hogy Yamada-kun nem vehet részt a versenyen, de remélem attól még eljön, hogy lássa mennyit gyakoroltam. Úgy éreztem, ezt a napot senki és semmi nem ronthatja el. Épp a hajamat fogtam fel, mikor Yamada-kun jelent meg az öltözőben.

- Yamada-san, örülök, hogy itt vagy! - odamentem hozzá és megöleltem. Nem voltam valami túl jó passzban, ugyanis annak a kis esőnek köszönhetően eléggé megfáztam.

 Jól vagy? Elég nyúzottnak tűnsz!

- Csak egy kicsit megfáztam, de ne aggódj, minden rendben van. Boldog vagyok amiért eljöttél.

- Hiszen megígértem nem?  Ott leszek az első sorban és drukkolok neked. Jut eszembe, mi a kedvenc virágod? - a kedvencem? Ezek szerint virágot akar venni nekem? Nagyon szeretem a virágokat, szóval igazából mindegy is milyen lenne.

- A fehér rózsa, de miért kérded?

- A verseny után lenne kedved randizni velem? Azt hiszem ennyi jár azok után amiken keresztül mentünk. - egy első randi, vele? Szóval tényleg komolyan gondolja, ennek nagyon örülök. Igazából nagyon vágytam arra, hogy egyszer randira hívjon engem és úgy tűnik végre teljesült.

- Nagyon szívesen randizok veled. Most mennem kell, mert mindjárt kezdünk! - ynomtam egy puszit az arcára, majd mentem is bemelegíteni. Chinen-kun már ott volt.

- Hirona-chan, jól érzed magad? Elég nyúzottnak tűnsz!

- Persze, ne aggódj miattam. Képzeld már én is tudom az igazat, Chinen-kun! - suttogtam, mire elmosolyodott.

- Ennek örülök. Yama-chan már annyit emésztette magát emiatt, de örülök, hogy végre tiszta minden. Mindjárt visszajövök, te addig melegítsd be, jó? - bólintottam, majd elkezdtem bemelegíteni.

- Még melegítőben is gyönyörű vagy! - simította meg valaki a vállamat.

- Kuzuki-kun, te meg mit keresel itt? - Kuzuki Ryuichi az egyik évfolyamtársam és az iskola diákelnöke. Nagyon kedves és okos srác, akit mindenki tisztel.

- Csak gondoltam bátorítalak még a versen előtt!

- Nem inkább a saját csapatodat kellene? Hiszen ők is versenyeznek ellenünk!

- Az lehet, de tudom, hogy te leszel a legjobb! - közelebb lépett hozzám és megsimogatta az arcomat. A fülem tövéig elpirultam, ugyanakkor picit zavart is, mert én Yamada-kunba vagyok szerelmes és nem belé.

- Kuzuki-kun, nekem már van barátom! - motyogtam, mire a keze megállt az arcom előtt.

- Az teljesen mindegy. A szerelemben semmi sem számít! - nyomott egy puszit az arcomra és magamra hagyott. Sajnos ezt valaki végig nézte.

- Hirona-chan, ez meg ki volt? - jött oda Chinen-kun.

- Ő csak az egyik évfolyamtársunk de ne is törődj vele! - már bemelegítettem, szóval lassan kezdhetjük is! - Az első versenyszám a foci volt, ahol Chinen jeleskedett, az osztályunk pedig fölényesen nyert. Utána következett a futóverseny. Kicsit izgultam, mert szerettem volna a legjobb formámat hozni. Láttam Yamada-kunt az első sorban pont ahogy megígérte. Chinen-kun és én mindent beleadtunk és végül másodikok lettünk a futóversenyen. Mivel egy kicsit kifáradtam, még a randi előtt szerettem volna bevenni egy fájdalomcsillapítót. Beszéltem is Yamada-kunnal, hogy várjon meg, mielőtt elmegyünk. Bementem az orvosi szobába.

- Yamazaki-chan, micsoda meglepetés! - állt fel a helyéről Ito-sensei, az iskola orvos. Úgy negyven év körüli férfi és mindig szemüveget visel.

- Elnézést a zavarásért, csak egy kis fájdalomcsillapítót kérnék. Tudja eléggé megfáztam és kicsit fáj a fejem. Ma lenne egy programom és nem akarom, hogy rosszabbul legyek, Esetleg a sensei tudna nekem adni?

- Természetesen, gyere csak beljebb. Mi lenne, he megvizsgálnálak, hogy biztosak legyünk abban tényleg nincs más bajod! - bólintottam egyet, majd leültem az ágyra. Először a reflexeimet nézte meg, majd a torkomat. - Most kérlek vedd le a pólódat, hogy meghallgathassam a szívedet.

- Nem szükséges, tudja már nem is érzem magam olyan rosszul! - felálltam volna, de ő megragadta a karomat.

- Csak nem félsz, Hirona-chan? Hiszen tudod, hogy soha nem bántanálak! - egy kaján mosoly jelent meg az arcán, nekem pedig felgyorsult a pulzusom. Borzasztó kellemetlen helyzetben voltam.

- Kérem engedjen el, most már tényleg mennem kell!

- Miért nem maradsz még? Biztos vagyok benne, hogy kellemesen fogjuk tölteni ezt a kis időt! - borzasztóan rettegtem és ez csak rosszabb lett, mikor az egyik kezével lefogott, a másikkal pedig lerángatta rólam a pólómat. - Olyan gyönyörű vagy, Hiiron-chan! - kibuggyantak a könnyeim, miközben elkezdte csókolgatni a nyakamat. Esélyem sem volt menekülni. A keze kezdett egyre lejjebb menni. Először csak a combat simogatta, majd egyre feljebb csúszott a keze. Igyekeztem letolni magamról, de sajnos minden hasztalan volt, így összeszorított fogakkal hagytam, hogy elvegye az ártatlanságomat, amit valaki másnak tartogattam. - Na jó, mára elég lesz ennyi, már megkaptam amit akartam. Majd legközelebb folytatjuk. Nyomott egy puszit a fejemre és visszaadta rám a ruhámat. Én csak bámultam mereven a falat, egy hang sem csúszott ki a számon. Borzasztó érzés volt, hogy ezt tette velem ráadásul pont akkor, mikor minden jól alakult. Ito-sensei elhagyta a szobát, engem pedig egyedül hagyott. Rettegtem és undorítónak éreztem magamat. Most mit fog gondolni rólam Yamada-kun? Hiszen kinek kell egy olyan romlott lány, mint amilyen én vagyok. Egyszer csak nyílt az ajtó és Yamada-kun lépett be rajta.

- Hirona-chan, mi a baj? - odaszaladt hozzám és megpaskolta az arcomat. Én csak csendben sírtam tovább és egy szót sem szóltam. Erre a karjába kapott és rohant velem a kórházba. Annyira rosszul éreztem magamat és mindezt csak azért, mert valakinek sikerült elvennie azt, amitől nőnek éreztem magamat.

15.rész(Takasugi)

Az eső még mindig zuhogott, így az iskola előteréhez mentünk, ami fedett volt. Már nem voltak ott diákok, így nyíltan beszélhettünk.
- Pontosan mit szeretnél tudni rólam? - fogtam meg a kezét. Még ebben a cudar időben is nagyon puha és meleg volt.
- Mindent, de főleg azt mi történt veled miután kiengedtek a kórházból?
- Biztosan tudni akarod? - kérdeztem, mire bólintott egyet, így belekezdtem. - A a baleset után, úgy egy hónapig kómában voltam. Mire felébredtem, te már nem voltál ott. A nagyszüleim mondták el nekem, hogy muszáj volt amputálni a jobb lábamat, különben nem maradtam volna életben. Amíg anyámat egy drága magánklinikán kezelték, mert nem tudta feldolgozni apám halálát, addig engem és az öcsémet a nagyszüleink neveltek. Azért, hogy ne 12 évesen kelljen a nyilvánosság elé lépnem, megváltoztatták a nevemet és máshova költöztünk. Úgy egy éve jöttünk vissza, mert már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogyha szükséges szembe nézhessek a médiával. Ráadásul mikor megtudtam, hogy ebbe az iskolába jársz azonnal átiratkoztam.
- Az igazgató tudta, hogy ki vagy?
- Igen, máskülönben nem hiszem, hogy felvettek volna. Egyébként Irie és Yoshida is más mint akiknek hittétek. Irie Arioka Daiki, az unokatestvérem, Yoshida pedig Chinen Yuri apám barátjának a fia.
- Nekik miért kellett nevet változtatniuk?
- Sajnos ők is belekeveredtek az apám gyilkossági ügyébe, ezért hogy biztonságban legyenek, muszáj volt nekik is ezt tenniük. Ne haragudj, amiért csak most mondtam el ezt neked! - lehajtottam a fejem, mire magához ölelt.
Már mondtam, hogy nem számít. Igaz jobb lett volna, ha már az elején elmondod, de megértem miért nem tetted. A helyedben én se szívesen beszéltem volna egy ilyen dologról. De végül elmondtad és csak ez a lényeg! - felnéztem az égre és láttam hogy az eső elállt és kisütött a nap.
- Nem megyünk haza? Ahogy látom már elállt az eső. Majd hazakísérlek!
- Vagy inkább én kísérlek haza téged!
- Nem lehet, nekem még be kell mennem, a kórházba, hogy ezt kicseréljék! - mutattam a jobb lábamra.
- Akkor elkísérlek és majd együtt hazamegyünk!
- Nem hiszem, hogy látnod kéne, nem olyan szép látvány! - végül addig erősködött, míg bele nem mentem. Segített nekem felállni és el is mentünk a kórházba. Út közben írtam anyámnak egy üzenetet, hogy későbbre várjon, mert még útba kellett ejtenem a kórházat. Kicsit tartottam attól, hogy Hirona meg fog rémülni a csonk látványától, de ő kötötte az ebet a karóhoz így végül ő is bent maradt. Nagyon szégyelltem amiért így kell látnia, de ő szorosan fogta a kezemet jelezve, hogy ez nem zavarja. Miután kicserélték a műlábat, mehettünk is haza.
- Kérhetek tőled valamit? - rám nézett, mire megálltam. Ugye most nem szakítani akar? Igaz még együtt sem vagyunk igazán. Bólintottam egyet, more folytatta. - Amikor kettesben vagyunk, hívhatlak Yamada-sannak? - na jó nem erre számítottam. Meglepett, hogy ilyet kér tőlem és nagyon furcsa volt.
- Miért nem hívsz inkább simán Ryosuke-nak?
- Azt hiszem majd egyszer, de most szeretnélek így hívni téged!
- Rendben, ha így akarsz hívni, akkor csak nyugodtan.
- Köszönöm, Yamada-san! - nyomott egy puszit az arcomra, mire elmosolyodtam. Sajnos a szép pillanat addig tartott, amíg meg nem érkeztünk a házamhoz.
- Biztosan ne kísérjelek haza? Igazán nem lenn gond.
- Ne aggódj miattam, hazatalálok. Te most inkább pihentesd az új lábadat, hogy a hétvégére jobban legyen és szurkolhass nekem a versenyen! Jó éjt Yamada-san! - a kezébe fogta az arcomat és nyomott a számra egy csókot. Éreztem, hogy a fülem tövéig elpirultam és ezt ő is észrevette.
- Jó éjt neked is Hirona-chan! - azzal bementem a házba. Soha olyan boldog nem voltam, mint akkor. A tény, hogy szabaddá vált az út, végre bátorságot adott nekem. Csak bár ne kellene féljek a nagyapámtól. Ez az egyetlen dolog, amiért még nem lehetünk teljesen boldogak.
- Ryo-chan, mi történt? - futott oda hozzám az anyám, aggodalommal teli arccal.
- Anya, még soha életemben nem voltam ilyen boldog. Hirona már tudja az igazat és azt mondta így is szeret engem!
- Ugye megmondtam, hogy minden rendben lesz? - megölelt, én pedig a vállába fúrtam az arcomat. Akkor még nem sejtettem, hogy nem tart sokáig ez a nagy öröm.

*Néhány nappal később*

Végre elérkezett a sportverseny napja. Végül Yoshida lett Hirona partnere, amit egy percig se bántam, igaz kicsit irigy voltam, mert nagyon szerettem volna én versenyezni. Hirona az öltözöben volt egyedül, ezért bementem hozzá, ugyanis valami fontosat akartam megbeszélni vele. Úgy döntöttem a verseny után elviszem őt egy igazi első randira. Remélem igent mond és végre a barátnőm lesz.
- Yamada-san, örülök, hogy itt vagy! - a hangján hallottam, hogy nem érzi túl jól magát. Odajött hozzám és megölelt.
- Jól vagy? Elég nyúzottnak tűnsz!
- Csak egy kicsit megfáztam, de ne aggódj, minden rendben van. Boldog vagyok amiért eljöttél.
- Hiszen megígértem nem?  Ott leszek az első sorban és drukkolok neked. Jut eszembe, mi a kedvenc virágod?
- A fehér rózsa, de miért kérded?
- A verseny után lenne kedved randizni velem? Azt hiszem ennyi jár azok után amiken keresztül mentünk.
- Nagyon szívesen randizok veled. Most mennem kell, mert mindjárt kezdünk! - nyomott egy puszit az arcomra és kiszaladt az öltözőből. Az első versenyszám a foci volt, ahol Chinen jeleskedett, az osztályunk pedig fölényesen nyert. Utána következett a futóverseny. Nagyon izgatott voltam, mert Hirona elég rossz bőrben volt. Szerencsére ez nem igazán látszott rajta.  Igaz nem ők lettek az elsők, de nagyon ügyesek voltak, én pedig büszke voltam rájuk. Verseny közben elintéztem a foglalást, hogy az eredményhirdetés után már mehessünk is. Hirona megkért, hogy várjam meg, mert az orvosi szobába kellett mennie, hogy kérjen egy kis fájdalomcsillapítót, hogy kibírja a vacsorát. Azonban tíz perc elteltével se jött ki onnan.
- Takasugi-kun, hol van Hirona-chan? Mindjárt kezdődik az eredményhirdetés és ott kellene lennie! - jött oda hozzám Chinen.
- Az orvosi szobában, de már rég ki kellett volna jönnie onnan.
- Akkor menjünk és nézzük meg! - bólintottam egyet majd az orvosihoz mentünk és bementünk. Azt a látványt soha nem felejtem el. Hirona a sarokban kuporodva sírt és közben bámult maga elé. A ruhája le volt szaggatva, a haja pedig kócos volt. Tudtam, hogy nagy a baj, ezért odaszaladtam hozzá.
- Hirona-chan, mi a baj? - paskoltam meg az arcát, de ő nem válaszolt, csak bámult maga elé. A karomba kaptam és rohantam ki vele az iskolából.
- Yama-chan, most mi csináljunk?
- Chinen, hívd fel a mamáját kérlek! - kiáltottam, majd elfutottam vele a legközelebbi kórházig. Hirona közben zokogni kezdett és ficánkolt miközben azt kiabálta, hogy engedjem el. Borzasztó volt őt így látni, de még borzasztóbb volt, hogy nem tudtam miért viselkedik így. Szerencsére egy orvos észre vett minket, majd betolta Hirona-t egy kórterembe, engem pedig kiküldött, hogy kint várja. Borzasztó ideges voltam, már majdnem a hajamat téptem, mire kijött az orvos.
- Doktor, mi baja van?
- Sajnos nincsenek jó híreim. Nagyon úgy néz ki, hogy a kisasszonyt megerőszakolták! - ugye most csak viccelt? Nem, ez biztosan csak valami vicc lehet. Soha nem bocsátom meg ezt bárki is tette vele. Nem fogom megengedni, hogy aki ezt tette, büntetlenül megússza. Ne félj Hirona, bosszút fogok állni érted!

14.rész(Takasugi)

Szerencsére nem tartottak bent sokáig a kórházban. Sajnos a heg még csúnyább lett, mint eddig szóval félve mentem az iskolába. Ma Chinen és Daiki is elkísért, szóval nem kellett az anyámat megkérnem rá.
- Yama-chan, ne légy már nyuszi! Nem is olyan vészes az a heg!
- Csak azért mondod, mert neked nincsen, Chinen! Ki fog már így szeretni?
- Nekem van egy tippem! - szólalt meg Daiki, majd bementünk az iskolába. Igyekeztem a kezemmel takarni a hegemet, de a fiúk mindig ellökték onnan. Vajon nekik miért jó, ha meglátják a többiek is azt a ronda heget? Csak nevetnének rajtam egy jót. Vettem egy mély levegőt és bementem. Mikor a lányok megláttak, odaszaladtak hozzám.
- Takasugi-kun jobban vagy már? - kérdezte Umika-chan, mire bólintottam egyet. Erre a lányok elkezdtek faggatni arról, hogy vagyok, meg mennyire örülnek, hogy látnak. Ez kicsit jólesett, ugyanakkor nagyon zavarba jöttem. Még sosem érdeklődtek utánam ennyien, szóval ez nagyon új volt. Csak egy ember nem volt ott, még pedig Hirona, aki a padjánál ült és épp bele volt merülve néhány papírba.
- Mit csimál Hirona-chan? - kérdeztem, mire Suzuka-chan válaszolt.
- Tényleg, neked nem tudtunk szólni, mert kórházban voltál. A hétvégén lesz a sportverseny az osztályok között és mindenki nagyon izgul már. Hirona a főszervező és a váltófutásban is benne lesz. Már csak párt kellene találni neki! - nos, szívesen lennék én a párja, de félek a műlábam nem bírná, mert ezt nem a futásra tervezték. Mindenesetre szerettem volna végre elmondani neki az igazat, szóval oda is mentem hozzá.
- Hirona-chan! - erre felnézett, majd gyorsan lehajtotta a fejét. - Mit csinálsz?
- Csak a verseny plakátját nézem. Tudod még mindig nem találtunk párt nekem a futóversenyen! - sóhajtott egyet, majd egy kicsit arrébb húzódott, én pedig leültem mellé.
- Kár, hogy nem tudtam róla. Mindenből kihagytok engem!
- Tényleg, Takasugi-kun, lenném a párom? Szeritnem te meg én tuti megnyernénk a versenyt! - látszott a csillogás a szemében, én pedig nem akartam megbántani, de muszáj volt visszautasítanom a felkérését.
- Ne haragudj Hirona-chan, de nem vehetek részt a versenyen! - lehajtottam a fejem, mire a szemembe nézett.
- Csak nincs valami baj?
- Nem vagyok túl jó a futásban! - nos ezt nem tudhatom, elvégre 12 éves korom óta van műlábam, így sosem kellett nagyobb távon és gyorsan fussak. Kocogni talán bírok, de azt hiszem ennyi.
- Értem, nos akkor majd keresek mást! - látszott rajta, hogy elszomorodik, én viszont mindennél jobban el akartam mondani neki az igazságot, mert már nem bírtam tovább magamban tartani.
- Igazából, mondani akartam neked valamit, de nem itt! Esetleg ki..-sajnos nem tudtam befejezni, ugyanis valaki épp belerondított.
- Takasugi-kun, úgy örülök, hogy jobban vagy! - csimpaszkodott Yuto a nyakamba. Miért kell neki elszúrnia a tökéletes pillanatot, mikor végre bevallhattam volna Hirona-nak, hogy én vagyok Yamada Ryosuke, akit úgy keresett?
- Szállj le rólam! - ráztam le magamról és duzzogva hátat fordítottam neki.
- Azt hittem, jobban fogsz neki örülni!
- Yuto, miért kell neked mindent elrontanod? - szólt rá Hirona és dühösen kivágtatott a teremből. na jó erre nem számítottam. Vajon kíváncsi volt mit akarhatok neki mondani? Mindenesetre Yuto eléggé zokon vette és inkább Suzuka-chanhoz ment, aki igyekezte őt megvigasztalni. Kicsit sajnáltam, de épp most szúrta el a tökéletes pillanatot. Kicsit, na jó nagyon csalódott voltam.
- Takasugi-kun, most se sikerült, igaz? - jött oda hozzám Chinen és Daiki, mire keservesen bólintottam egyet.
- Mi van ha ez egy jel volt, hogy még ne áruljam el neki az igazat? Talán még nem kellene.
- Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből! A legnagyobb baj veled, hogy mindig hülyeségeken gondolkodsz! - pöckölte meg a fejemet Daiki, mire lehajtottam a fejemet. Igaza van, egyszerűen midig csak a hülyeségekre tudok gondolni.
- Tényleg, ti miben fogtok részt venni? Ha már én nem mehetek semmire, legalább nektek szurkolhatok!
- Irie-kun karatézni fog, én meg focizni. Miért csatlakozol hozzánk? A foci nem olyan nehéz.
- Nem hiszem, hogy menni fog.ezzel a lábbal! Igazából gyerekkorom óta nem fociztam. Azt hiszem jobb ha ezt kihagyom, de remélem ti jól fogjátok érezni magatokat! - őszintén megmondva elég pocsék volt a kedvem ezek után. A tény, hogy nincs olyan versenyszám amiben én is indulhatnék, egy kicsit elkeserítő volt. Sajnos a műlábam nem sportolásra lett tervezve, meg egyébként se biztos, hogy sokáig bírom ezt mert kezd már nagyon szoros lenni. Még szerencse, hogy az orvosok már csinálják nekem az újat, ami egy kicsivel hosszabb lesz és akkor már egy kicsit jobban fogom érezni magam. A nagyapámról azóta nem hallottam semmit, ami jó, mert így kevesebb az esélye, hogy megint olyasmire bírjon rá, amit egyáltalán nem akarok megtenni. Daiki szerint a nagyapám miatt esett rám a lámpa, én pedig azt hiszem igaza lehet. Az órák elkezdődtek, Hirona pedig egyszer sem nézett rám. még szünetben is inkább került engem. Kicsit rosszul is esett ez, de igyekeztem nem törődni vele. Csak azt nem tudtam, miért viselkedik így. Talán megbántottam őt azzal, hogy visszautasítottam?
- Takasugi-kun, mikor mondod már meg neki?
- Hát, ha nem akar még csak a közelembe se menni, akkor fogalmam sincs!
- Szóval tényleg nem tudod mégis miért viselkedik így? - kérdezte Daiki, mire megráztam a fejemet. ha tudnám, most azon gondolkodnék, hogyan hozzam helyre, de így nagyon nehéz lesz. Annyira ostoba vagy! - csapott a homlokomra.
- Most meg miért kaptam? Ha annyira tudod mi a baja, akkor miért nem mondod el, ahelyett, hogy bántasz?
- Csak menj utána és bizonyítsd be neki, hogy te tényleg szerettél volna vele versenyezni! - szólt rám, mire bólintottam egyet és Hirona után szaladtam, aki épp készült hazamenni. Pechemre az eső esni kezdett, én pedig nem hoztam ernyőt magammal.
- Hirona-chan! - kiáltottam utána, majd a lány mellé siettem.
- Mi történt? Takasugi-kun inkább menj be, mert a végén még megázol és megbetegszel!
- Nem érdekel. Én csak meg akarom neked mutatni, hogy tényleg szeretnék veled versenyezni, mert együtt biztosan jobbak lennénk! - vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem futni úgy, ahogyan csak tudtam, de mivel a műlábam túl szoros volt, pár méter után a földre rogytam. Ez azonban nem tántorított el, így térden csúszva igyekeztem felállni, hogy megint futhassak.
- Takasugi-kun, kérlek hagyd abba! - a hangja remegett, de engem csak az érdekelt, hogy megmutassam neki, én igenis komolyan gondolom ezt.
- Yamada-kun! - kiabálta, mire lefagytam. Honnan tudja a nevemet? Hiszen nem mondtam el neki, akkor mégis honnan tudja?
- Hirona-chan! - erre odaszaladt hozzám és a nyakamba borult.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! - hallottam a hangján, hogy sír, ezért szorosan magamhoz öleltem.
- Akkor te már tudtad?
- Persze, hogy tudtam, te hülye csak arra vártam, hogy te magad mond el! Nem akartam, hogy ennyire megerőltesd magad!
- Szóval ezt az egész versenytárs témát csak azért hoztad fel nekem, hogy rávehess arra, hogy elmondjam az igazat? - félénken bólintott, mire csak még szorosabban öleltem magamhoz.
- Te vagy a legszuperebb lány, akit csak ismerhetek! Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban, de kicsit tartottam a reakciódtól. Azért viselkedtem így veled, hogy senki se tudhassa meg az igazat rólam!
- Ne légy már bolond! Engem nem érdekel, hogy az egyik lábadat elvesztetted, ahogyan az a heg az arcodon se és tudod miért? Mert a te apró hibáid, nekem az életemet jelentik. Egészen idáig mardosott a bűntudat, amiért miattam elveszítettél valami nagyon fontosat!
- Egyáltalán nem bántam meg. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor hagylak meghalni. Igazából ez volt az egyik oka annak, amiért a fiúkkal idejöttem. Meg akarlak téged védeni, hogy még egyszer ne fordulhasson elő. De azt hiszem kicsit túlzásba vittem, ugye?
- Egyáltalán nem! Annyira boldog vagyok, amiért végre rendesen beszélhetek veled. Kérlek, mesélj el magadról mindent, mert minden egyes részletet tudni akarok rólad!
- Rendben van, de előtte kérdezhetek valamit?
- Micsodát?
- Hirona-chan, megcsókolhatlak? - kérdeztem kicsit délénken, ugyanis fogalmam sem volt mit válaszolna egy ilyen kérdésre. meglepő módon bólintott egyet, majd lehunyta a szemét. Végül csak egy puszit nyomtam a szájára. Azt hiszem az igazi csókra bőven lesz még időnk. Láttam, hogy Hirona végre tényleg boldog és csak ez számított. Éreztem, hogy egy új történet vette kezdetét, melyben csak boldogság van.

13.rész(Hirona)

A tegnapi napom Yamada-kunnal és az öccsével famtasztikusan telt. Az a srác tényleg olyan akár egy igazi herceg, ráadásul olyan jól bánt a testvérével, hogy biztosra merem mondani, szuper apuka lesz belőle. Persze nem most, hiszen túl fiatalok vagyunk ehhez, igaz még össze se jöttünk, de ez lényegtelen. Másnap reggel Umika-nak is elmeséltem a fejleményeket.

- Akkor Takasugi-kunnak van egy öccse? Ez annyira aranyos.

- Igen, Shota-nak hívják és tegnap engedték ki őt a kórházból. Gondok vannak a szívével ezért nagyon sok időt kellett ott töltenie.
- Úgy örülök, hogy ti ketten ilyen közel álltok egymáshoz. Remélem össze is jöttök, mint én és Yoshida-kun. - Na azt én is nagyon remélem. Végre Yamada-kunnal akarok lenni és boldoggá tenni őt. - Egyébként mi lett azzal, hogy meg akarod keresni Yamada Ryosuke-t?
- Hát, ez már nem lényeges!
- Csak nem találkoztál vele? - oh, ha tudnád Umika, el se hinnéd.
- Még nem, de remélem hamarosan találkozhatok vele. - ha végre elmondaná nekem az igazat, végre együtt lehetnénk. Miután megérkeztünk az iskolába, rögtön észrevettem, hogy Yamada-kun hiányzik. Ezt furcsáltam is, mert tegnap semmi baja nem volt. Lehet, hogy csak késni fog? Mondjuk az se jellemző rá. Odamentem Yoshida-kunhoz hátha ő tud valamit róla.
- Izé, Yoshida-kun! Nem tudod hol van Takasugi-kun? Ilyenkor már itt szokott lenni.
- Tegnap beszéltem vele, de akkor még semmi baja sem volt. Hívtam már, de nem vette fel a telefonját. Lehet megbetegedett és ezért nem jött be! - látszott hogy aggódott érte, lehet tényleg valami baj van? Ha már ő sem tud róla semmit az baj, nem? Egész nap nem tudtam koncentrálni, végig csak Yamada-kun járt a fejemben. Úgy döntöttem el is megyek hozzá, hogy megnézzem jól van-e. Azok a fránya biztonsági őröktől még mindig a hideg futkos a hátamon, de mindent a cél érdekében. Be is csengettem.
- Hirona-chan! - jött ki Misaki-san és beengedett.
- Jó napot! Csak meg akartam nézni hogy van Yamada-kun. Nem volt ma iskolába és aggódtunk érte. Beszélhetnék vele?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Tudod nem szeretne most senkit sem látni. Volt egy kis balesete és még nem gyógyult fel belőle. De ne aggódj, az előadáson már ott lesz.
- Rendben, akkor majd máskor benézek! - őszintén egy picit csalódtam. Pedig olyan jó lett volna beszélni vele. De vajon milyen balesete volt? Remélem semmi komoly és az elöadásra már tényleg jobban lesz. Nélküle amúgy sem tudnám végigcsinálni. Végül kellettlenül bár, de hazamentem.
- Megjöttem! - kiabáltam be és a fotelbe dobtam a táskámat.
- Üdv itthon! Mi ez a szomorú ábrázat?
- Tudod voltam Takasugi-kunnál de nem akart beszélni velem se. Az anyja azt mondta, hogy balesete volt.
- Oh szegénykém. Remélem semmi komoly, épp elég volt neki a lába elvesztése!
- Mit mondtál? - az anyám tudott erről az egészről? De akkor miért nem mondta el nekem? Hiszen jogom lett volna tudni, elvégre ő is tudja hányszor akartam már beszélni vele.
- Sajnálom, de Yamada-kun megkért, hogy ne beszéljek még róla, mert nem akarja, hogy az újságírók megtudják, hogy visszajött! Ennyit te is meg tudsz érteni nem?
- Persze, értsem meg hogy a fiú akibe szerelmes vagyok hazudjon nekem, igaz?
- Nem úgy van ahogy gondolod! Yamada-kun azt mondta te úgyse fogadnád el őt úgy hogy van egy kisebb hiányossága. Egyszerűen csak félt, ez nem olyan nagy probléma.
- De hát az elvesztett lába, nekem az életet jelenti. Vajon mikor mondja el nekem végre az igazat? - felsóhajtottam majd a szobámba mentem. Reménykedtem ha visszatér, majd mindent elmond nekem és végre boldog lehetek azzal a tudattal, hogy vége a titkolózásnak.

*1 héttel később*

Végre elérkezett az előadás napja. Reméltem ma végre Yamada-kun visszatér és talán hajlandó végre elmondani nekem az igazat. Épp Suzuka csinálja a sminkemet és a hajamat, hogy igazi hamupipőke lehessek. Ennek érdekében egy kis kormot vitt fel ecsettel az arcomra, hogy még élethűbb lehessek. A hajamat egy kendővel bekötötték, így a végére tökéletes hamupipőke lettem, a szakadt ruhákkal együtt. Vettem egy mély levegőt és a színfalak mögé mentem, ahol egy ismerősre bukkantam.

- Takasugi-kun? Mi történt az arcoddal? - az arcán tátongó heg sokkal nagyobb volt, ráadásul még frissnek tűnt. Talán erről a balesetről beszélt az anyja és ezért nem akart látni? Tudom, hogy elég szégyenlős és bizonytalan, de hogy ennyire?

- Csak egy kicsit felszakadt a bőr, a sebhelynél, szóval össze kellett varrni! De ne aggódj, már sokkal jobban vagyok.

- Szegénykém, biztosan nagyon fájt! - gyengéden megsimogattam a hegét, mire elmosolyodott. Olyan édes és törékeny ez a fiú, remélem, hogy együtt lehetünk és gondoskodhatok róla, hogy a szíve ne töredezhessen tovább. Yamada-kun egy puszit nyomott a kezemre, mire elmosolyodtam.
- Akkor kezdhetjük, Hamupipőke?
- Igenis, hercegem! - kimentem a színpadra, Yamada-kun pedig elment átöltözni. Kicsit izgatott voltam, de igyekeztem beleadni mindent. Az első néhány jelenetben a mostoha testvérek válogatott kínzásoknak vetettek alá, míg el nem juttam odáig, hogy eljussak a bálba. Ekkor pár perc szünet következett, hogy át tudjak öltözni. Egy halványkék földigérő ruhát kaptam, illetve egy kék balerina cipőt az összehatást egy apró tiara egészítette ki. Mikor visszaértem Yamada-kun is elkészült. Egyszerű fekete öltönyben volt, fekete haja pedig zselével volt lelapítva. Tényleg olyan volt, mint egy igazi herceg.Behunytam a szemem és elképzeltem magam hosszú földiérő fehér ruhában, ahogyan éppen az oltár elé sétálok, ahol Yamada-kun vár engem pont ilyen ruhában. Persze ez nem tartott sokáig, ugyanis mennem kellett, hogy ott várjam a herceget, aki valamilyen oknál fogva, nem akart jönni. Aztán felcsendült, egy számomra nagyon ismert dallam.

Először váratlan volt

A találkozásunk titka

Csak mi ketten tudjuk

Hogy az emlékeink összekapcsolódtak

Yamada-kun hangja betöltötte az egész nézőteret. Én úgy álltam ott, mint valami szobor, miközben odasétált hozzám és folytatta a jól ismert dalt, ugyanis az énekkaron énekeltük már párszor.

Bármi is történjék, mindig melletted állok

Jobban szeretlek, mint bárki mást

Az utolsó mondata után a közönség vastapsba kezdett. Gondolom azt hitték, hogy ez a műsor része, de én tudtam, hogy ez ami itt történik az mind valós. Yamada-kun letette a mikrofont és mélyen a szemembe nézett.

- Hirona-chan, én csak azt akarom mondani neked, hogy... - már válaszolni akartam, mikor láttam, hogy a kötél ami a lámpát tartotta ami Yamada-kun feje fölött lógott elszakadt.

- Takasugi-kun vigyázz! - sajnos nem voltam elég gyors és a lámpa egyenesen a fejére zuhant. Ájultan esett össze, a nézőtéren pedig pánik tört ki. Láttam az anyukája kétségbeesett arcát. Irie-kun azonnal hívta a mentőket, ő maga pedig igyekezett leszedni róla a lámpát, de csak annyit ért el vele, hogy megvágta vele a kezét, ami vérezni kezdett. Én csak álltam ott és meg sem tudtam mozdulni. Borzasztóan megijedtem és féltem, hogy valami komoly baja esik. Mikor megjöttek a mentők, már vitték is magukkal a két fiút. Misaki-san pedig odajött hozzám.
- Hirona-chan, tudnál vigyázni Shota-ra? Nekem most muszáj a fiammal mennem!
- Persze menjen csak, de kérem értesítsen, ha van valami! - bólintott egyet, majd otthagyta velem a kisfiút.
- Menjünk anyával, látni akarom a bátyust! - hisztizett, én pedig felkaptam őt a földről.
- Shota-kun, most nem szabad odamennünk! Mil lenne, ha sétálnánk egy kicsit? - amíg az igazgató felfüggesztette az előadást, addig Shota-kun meg én elmentünk sétálni. Borzasztóan féltem, de miatta erősnek kellett látszanom. Nem engedhettem most meg magamnak a szomorúságot.
- Ugye a bátyusnak nem lesz semmi baja, Hirona-chan? - nézett rám, mire megpusziltam a feje tetejét.
- Hát persze, hogy nem lesz! Nagyon szereted a bátyádat, ugye?
- Igen, Ryo bátyó szuper menő! - ahogyan róla beszélt olyan boldognak látszott. Tényleg nagyon közel állnak egymáshoz és ennek nagyon örülök. Egy fél órával később azonban meguntam a várakozást és Shota-kunnal együtt a kórházba mentünk. Misaki-san már ott ült és idegesen várta a fejleményeket.
- Mama! - szaladt oda hozzá Shota-kun, én pedig biccentettem egyet a fejemmel.
- Hogy van?
- Már felébredt és eddig úgy tűnik nem lett komolyabb baja. Daiki-kun most bent van nála!
- Daiki-kun? - kérdeztem, ugyanis fogalmam sem volt kire gondolhatott.
- Mindegy, majd később a fiam elmeséli! - végül nem kérdeztem vissza, mert ilyen állapotban ő sem tudna rendesen odafigyelni. Ekkor Irie-kun lépett ki a kórteremből. Tehát ő lenne az a Daiki-kun? Ezek szerint még mindig van titkolni valójuk?
- Veled akar beszélni! - biccentett egyet, én pedig bementem.
- Takasugi-kun, minden rendben? - szaladtam oda hozzá.

- Igen, vagyis azt hiszem de még mindig nagyon fáj.

- A frászt hoztad ránk! Nagyon aggódtam, hogy valami bajod esett!

- Hirona-chan, amit mondani akartam neked az az, hogy nagyon szeretlek téged és már nem számít, ha bárki tud erről! - miért kell neki ennyire megnehezítenie? Hiszen csak az igazat kellene elmondania, hogy ő Yamada Ryosuke és, hogy szeret engem. Ez annyira nehéz?
- Sajnálom Takasugi-kun, de én valaki másba vagyok szerelmes! - ez igaz is, hiszen én Yamada Ryosuke-ba vagyok szerelmes és nem másba.
- Ki az?
- 12 éves koromban megmentett Yamada Takuyaki fia. A jobb lábát elvesztette a balesetben, én pedig ezért akartam megtalálni őt. El akartam neki mondani, hogy mennyire hálás vagyok neki azért, amiért megmentette az életemet és bár nem tudnám mivel meghálálni, ha elfogad engem akkor én minden egyes percben azon leszek, hogy boldoggá tegyem őt, mert ő a legcsodásabb ember az egész világon, ezért is szeretem őt annyira! - végre kimondtam. Igaz azt terveztem, ezt csak akkor mondom el neki, miután ő elmondta nekem az igazat, de már nem bírtam tovább! Csak azt akarom, hogy vége legyen a titkoknak és boldog lehessek vele, mert mindketten megérdemeljük már, hogy igazán boldogok legyünk. De vajon mikor fog eljönni az a nap? Remélem minél előbb.

13.rész(Takasugi)

Erős férfi kölni illata csapta meg az orromat, mire magamhoz tértem. Borzasztóan lüktetett a fejem és elképzelni sem tudtam, hol lehetek most. Egy sötét helyen voltam annyi szent és mindössze csak egy apró lámpa adott egy kis világítást. Nagyon féltem attól, hogy emberrablók azok, de egy ismerős hang rögtön elfeledtette ezt velem.

- Ryosuke, micsoda csalódás vagy nekem!

- Nagyapa? - körbetekintettem, de nem láttam sehol sem. Ekkor egy kéz átfogta a nyakamat és a halántékom közelében tartott egy kést.

- Téged is meg kellett volna öljelek, mint az apádat. Ugyanolyan hasznavehetetlenek vagytok mindketten! Milyen kár, hogy az öcséd még gyerek, vele nem lehet kezdeni semmit sem! - szóval meg akart engem ölni? De akkor mégis minek akarja, hogy átvegyem az ostoba üzletét? Hiszen hasznavehetetlen vagyok, nem?

- Most mégis mire gondolsz?

- Mi lett azzal, hogy megölöd Arioka-t? Ez neked gyilkosság? Futni hagytad őt, ráadásul még ostoba módon bocsánatot is kérsz, amiért egyáltalán eszedbe jutott ilyen!

- Most mégis mit vársz? Én nem te vagyok! Ha annyira meg akarod ölni, akkor miért pont rám bíztad? Hiszen tudod mennyire gyáva vagyok! Csak azért mondtam igent, mert azzal a lánnyal fenyegettél, akit szeretek.

- Szóval nem ér meg neked ennyit az a lány?

- Hirona boldogságáért bármire hajlandó vagyok, de eddig nem akarok elmenni. Könyörgöm, én nem vagyok gyilkos!

- Úgy látszik mindent nekem kell elintéznem. Ami téged illet, nem úszod meg ezt büntetés nélkül. Ahogy látom van egy szép kis heg az arcodon, kár, hogy ennyire halovány. Azt hiszem meg kellene erősíteni, csak, hogy lásd milyen jól áll neked! - erre fogta a kését és az arcomba nyomta, majd a heg mentén, szépen elkezdte felszakítani a sebet. Borzasztóan fájt, de nem tudtam ellenkezni, ugyanis meg voltam kötözve. Talán ez sokkal jobban fájt, mint az első alkalommal. Itt ugyanis nem csak kívülről, hanem belülről is nagyon fájt. Vajon miért kell az ő ivadékának lennem? Miért nem választhatja meg az ember, hova akar születni?

- Kérlek hagyd már abba! - a szám már remegett és csak nagyon kevésre voltam attól, hogy elsírjam magamat.

- Remélem megtanultad a leckét és nem lesz több engedetlenség! Van még sok minden, amivel fizetni tudsz! - erre végigsimította a kezét a hajamon, de én elhúztam a fejem. A vele lévő két ember elengedett, én pedig a fájdalomtól kábán igyekeztem valahogy hazatalálni. Olyan volt kívülről, mint egy részeg, aki nem talál haza. Végül szerencsére megtaláltam az ismerős vonalat és onnan hamar hazajutottam. Sajnos már a csengőt is alig bírtam benyomni.
- Ryosuke, mi történt? - nyitotta ki az ajtót az anyám, mire összecsuklottak a lábaim és kis híján összes is rogytam volna ha az anyám nem kap el.
- A nagyapa azt mondta legközelebb a hajammal fogok fizetni! - suttogtam mert már a beszéd is túl megerőltető volt.
- Gyere szépen, mindjárt hívom mentőket! - elvonszolt a kanapéig, ott lefektetett és azonnal hívta a mentőket. Szerencsémre nem várakoztattak túl sokáig. Beraktak a kocsiba és már vittek is a kórházba. Út közben kérdeztek tőlem néhány dolgot, de azokra már nem emlékszem. Legközelebb már egy kórteremben tértem magamhoz. Az anyám ott feküdt mellettem.
- Mi történt? - nyöszörögtem és igyekeztem felkelni, de az anyám óvatosan visszatolt fekvő helyzetbe.
- Most inkább pihenj egy kicsit. Ryosuke, annyira sajnálom. Pocsék anya vagyok, amiért nem tudtalak megvédeni!
- Nem a te hibád, hanem a nagyapáé. Ha ő nem lenne akkor ez az egész nem történt volna meg!
- Kicsikém, most inkább nyugodj meg és pihenj! Nem kell, hogy még jobban felizgasd magad.
- Mi van Shota-val? Nem baj, hogy egyedül hagytad?
- Nem maradt egyedül, a nagyszülei vele vannak! Különben is, az én kis hercegem egészsége most a legfontosabb! - nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig elmosolyodtam.
- Ugye a jövő hétre már elmúlik a heg? Nem szeretném ha az előadáson az emberek egy sebhelyes herceget látnának!
- Szerintem az a sebhelyes herceg csodálatos lesz, mint mindig! Most inkább aludj szépen és meglásd nemsokára jobban leszel! - így is tettem. Behunytam a szememet és elaludtam.

*1 héttel később*

Végre elérkezett az előadás napja. Már nagyon izgatottak voltunk mindannyian. Legnagyobb bánatomra Yuto lett az öltöztetőm, aki igencsak béna személyiség. Épp a ruhát igazítja rám, de inkább felvettem volna magamtól is.

- Aú, megszúrtál! - szóltam rá, mikor megbökött engem a tűvel, miközben igyekezett bevenni a nadrágomat, ugyanis a mostani dolgok miatt egy kicsit eltekintettem az evéstől.

- Ne haragudj, de komolyan, hogy fogyhattál ennyit másfél hét alatt? - ez igazán jó kérdés. Melyik választ akarod hallani, hogy a nagyapám arra kért, hogy öljek meg valakit? Vagy, hogy még mindig nem tudtam elmondani az igazat a lánynak akit szeretek? Sajnos a gondolkodásomat félbeszakította egy újabb tűszúrás.

- Ismétlem, aú! - szisszentem fel, mire Yuto csak fogta a fejét, és még csodálkozik azon, miért nem kedvelem. Na többek között ezért. Daiki és Chinen jót röhögtek rajtam az ajtóban, aminek mondhatom nagyon örültem.

- Takasugi-kun, nem izgulsz? ez lesz az első nyilvános fellépésed?

- Miért kellene? Meg fogom oldani, ne aggódj!

- Ha bármi baj van, csak kacsints nekünk! Ott leszünk a háttérben és figyelünk, hogy minden rendben menjen.

- Téged még megértelek, de ő minek? - mutattam rá Daiki-ra, mire az felhorkant.

- Mindegy, csak menj és legyél a legjobb herceg, akit ez a föld a hátán hordott! - bólintottam egyet, majd a színfalak mögé mentem, ahol összefutottam Hirona-val.

- Takasugi-kun? Mi történt az arcoddal?

- Csak egy kicsit felszakadt a bőr, a sebhelynél, szóval össze kellett varrni! De ne aggódj, már sokkal jobban vagyok.

- Szegénykém, biztosan nagyon fájt! - gyengéden megsimogatta a sebhelyet, én pedig egy puszit nyomta a kézfejére.

- Akkor, kezdhetjük Hamupipőke?

- Igenis, hercegem! - elmosolyodott, majd ki is ment, ugyanis az első jelenet az övé volt. Ahogyan figyeltem őt, miközben Hamupipőkét játszotta, annyira büszke voltam rá. Egyszerűen tökéletes volt. Egyetlen mozdulatában sem láttam erőlködést, mintha erre a szerepre született volna. Hamarosan elérkezett az a jelenet, amiben már én is szerepelek, ez pedig Hamupipőke és a herceg közös tánca a bálon. Hirona, egy térdig erő, világoskék fodros ruhában volt, az üvegcipőt, pedig egy halványkék lapos sarkú cipő helyettesítette. Én egy fekete öltönyben voltam, mikor igazi herceg ruhát sajnos nem sikerült ilyen rövid idő alatt beszerezni. Azonban nekem volt egy ötletem, amit semiképpen nem akartam veszni hagyni.

- Yuto, add ide a mikrofont!

- Minek az neked?

- Csak add ide! - erre a kezembe nyomta a mikrofont, én pedig megköszörültem a torkomat és énekelni kezdtem. Most végre eljött az idő, hogy a magam módján valljak szerelmet.

Először váratlan volt

A találkozásunk titka

Csak mi ketten tudjuk

Hogy az emlékeink összekapcsolódtak

Láttam Hirona arcán a döbbenetet, mikor odasétáltam hozzá és folytattam a dalt. Máig ez a kedvenc dalom, ráadásul tökéletesen illett a kapcsolatunkhoz.

Bármi is történjék, mindig melletted állok

Jobban szeretlek, mint bárki mást

A nézőtéren vastaps ütött be, Hirona szemei pedig megteltek könnyekkel. Letettem a földre a mikrofont és közelebb mentem hozzá.

- Hirona-chan, én csak azt akarom mondani neked, hogy...

- Takasugi-kun vigyázz! - kiáltott Hirona, de már késő volt. Éreztem egy koppanást a fejemen, aztán minden elsötétült körülöttem.

12.rész(Takasugi)

Tegnap sikeresen kiderítettük ki állt a Yuto ügy mögött, illetve Chinen-t is sikerült kétszer is megsíratnom. Büszke is vagyok magamra, amiért egy ilyen gyáva nyúl vagyok! Nem értem, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Ma megint itt a hétvége, ezért úgy döntöttem elmegyek az öcsémhez a kórházba és ma vele leszek. Anya azt mondta délután ő is bemegy, mert sajnos a munka miatt nem jut annyi ideje Shota-ra, mint szeretné. Miután kikeltem az ágyból felkapta Rin-t és lementem vele a konyhába.

- Jó reggelt Ryo-chan, mindjárt kész a reggeli! - köszöntött az anyám, én pedig elmosolyodtam.

- Köszönöm, de most nem vagyok éhes.

- Ryo-chan, mégis mi a baj? Látom hogy valami nagyon zavar! - erre én nem szóltam semmit, csak a hasára hajtottam a fejem.

- Anya, nagy butaságot csináltam, de tényleg nem akartam, hogy így legyen!

- Mit csináltál?

- A nagyapa kérésére telbeszéltem Chinen fejét, hogy ne barátkozzon Daiki-val. Ő azt kérte tőlem, hogy öljem meg de én képtelen voltam rá, szóval ha megtudja bántani fogja Hirona-t!

- Kicsikém, én mondtam hogy ne bízz meg benne, mert csak szenvedni fogsz! - szorosan magához ölelt, mire kibuggyantak a könnyeim. Borzasztóan éreztem magamat. Nem akartam, hogy ez legyen de már nem táncolhatok vissza.
- Miért folyik bennem az ő gonosz vére? Miért nem lehet ő is olyan kedves, mint apa volt? Nem értem anya, magyarázd meg!
- Ryo-chan nyugodj meg, nem emészd magad, te nem tehetsz semmiről. Most inkább egyél szépen és meglásd utána jobb lesz egy kicsit! - nyomott egy puszit a fejemre, én pedig leültem és megreggeliztem. Közben az anyámnak el kellett mennie dolgozni, én pedig Rin-nel játszottam egy kicsit, mikor csengettek.
- Ki az? - kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót.
- Yama-chan, bejöhetek? - Chinen volt az, én pedig rendesen meglepődtem, de persze nem küldtem el. Sőt még örültem is annak, hogy eljött.
- Mit csinálsz itt? Azt hittem utálsz a tegnapi miatt! - szomorúan lehajtottam a fejemet és leültem a kanapéra.
- Haragudtam is, de aztán jobban átgondoltam a dolgot és rájöttem, hogy te nem ezt akartad, igaz Yama-chan? - bólintottam egyet, ő pedig leült mellém.
- Sajnálom, amiért hagytam, hogy miattam sírj, de nagyon félek. A nagyapám azt mondta, ha nem ölöm meg Daiki-t, akkor bántani fogja Hirona-t és én ezt nem akarom! Ugyanakkor bántani sem akarom Daiki-t, mert ennyire nem utálom. Chinen, mit csináljak? - nyöszörögtem és a vállára döntöttem a fejemet.
- Ne aggódj Yama-chan, majd az öcsikéd kitalál valamit! - megpaskolta a fejemet, én pedig magamhoz öleltem.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek törpe? Köszönöm, hogy te még így is ki állsz mellettem.
- Hiszen te is mellettem voltál, mikor megölték a bátyámat és megígérted a szüleimnek, hogy te majd megvédesz. Inkább nekem kellene megköszönnöm, amiért így védesz a nagyapádtól!
- Ugyan már, ez semmiség. Nincs kedved velem jönni? Az öcsémhez megyek a kórházba.
- Ne haragudj, de Dai-chan meg én moziba megyünk a lányokkal!
- Hirona nem is balhézott miatta?
- Hiszen már megkedvelt téged Yama-chan, szóval nincs oka ellenségesnek lennie veled! Akkor most megyek, mert nem fogok odaérni! - azzal sietősen távozott. Nagyon boldog voltam, hogy meg tudtuk ezt beszélni és kibékültünk. Remélem lesz elég erőm megmondani a magamét a nagyapámnak, ha pedig mégse akkor találnom kell valami más módszert, mert nem akarok még több embert megbántani. Mielőtt elmentem volna, készítettem pár szendvicset, teát és néhány mesekönyvet, ugyanis Shota imádja a meséket. Ha bemegyek hozzá, mindig azt kéri tőlem, hogy olvassak neki, mielőtt elalszik. Nos, amíg az anyánk külföldön lábadozott, addig anyja helyett anyja voltam az öcsémnek, így már természetesnek veszem, hogy gondoskodjak róla. Miután elkészültem, már mentem is a kórházba. Szegény Shota ma egyedül kellett lennie, mert a nagyszüleim betegeskednek, de remélem ha bent leszek vele és elújságolom neki a nagy hírt, majd boldog lesz. Miután megérkeztem, bementem Shota szobájába.
- Bátyus! - odaszaladt hozzám, én pedig óvatosan felvettem a földről. A szíve miatt Shota nagyon kicsi és törékeny, így óvatosan kell bánni vele.
- Örülsz, hogy itt vagyok? - bólintott egyet, mire elmosolyodtam és nyomtam egy puszit az arcára.
- Ugye ma sokáig itt maradsz? - kérdezte, miközben ráültettem az ágyra.
- Nem maradok sokáig és te sem Shota! Képzeld a doktorbácsi azt mondta, ma már hazamehetünk együtt. - az amúgy is nagy szemei még hatalmasabbak lettek.
- Hurrá, végre a mamával és veled lehetek! - a nyakamba csimpaszkodott, én pedig átöleltem. Olyan jó volt végre igazán boldognak látni. Már nagyban játszottunk, mikor Shota elkezdett integetni. Megfordultam és szemben találtam magam Hirona-val, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Te mit keresel itt? - a francba, mi van ha lebuktam? Akkor most biztosan utál engem. Lélegezz Ryosuke, lélegezz és igyekezz nem leleplezni magadat.
- Izé, csak láttam, hogy erre jössz és...- szóval követett engem? Pedig azt hittem végre leáll ezzel a nyomozósdival.
- Bátyus, ő a szerelmed? - nézett ránk nagy szemekkel az öcsém, mire kínunkban elnevettük magunkat.
- Shota, ne is mond ilyeneket! - igyekeztem leplezni, hogy mennyire zavarba hozott, mondjuk nem sok sikerrel.
- Ugye itt maradsz velünk játszani? - végül Shota addig erősködött, ameddig Hirona bele nem egyezett. Végülis egész klassz volt, ráadásul úgy tűnt még élvezte is az öcsém társaságát. Sajnos Shota hamar elaludt, így az orvos csak nehezen tudta megvizsgálni. Mivel mindent rendben talált, haza is vihettem.
- Köszönöm, hogy foglalkoztál az öcsémmel. Tudod a betegsége miatt nem igazán van közösségben!
- Nehéz lehet neked ugye? Mármint, hogy ilyen sokat kell vele foglalkoznod!
- Nem nagy dolog, Shota nagyon boldog és amíg ő boldog, addig én is az vagyok. Tényleg, miért lettél hirtelen ilyen kedves velem? Én azt hittem nem kedvelsz engem!
. Az úgy volt, de megláttam benned valamit, amit igenis kedvelhetek. Különben is, már nem vagy olyan nagyképű és beképzelt, mint voltál. Most sokkal jobban kedvellek, mint korábban! - végül megérkeztünk, addigra Shota is felébredt. Az anyánk a kedvencét főzte, vagyis ma gombóc volt a vacsora. Hirona is maradt vacsorára, aminek az öcsém nagyon örült. Azt hiszem ezek után többször fogjuk még látni egymást, ez biztos. Vacsora után az anyám elvitte lefektetni Shota-t a szobájába, ugyanis ott fog aludni vele, amíg az ő steril szobája kész nem lesz. Én hazakísértem Hirona-t,
- Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam Takasugi-kun!
- Én is jól éreztem magam veled. Akkor majd holnap találkozunk az iskolában!
- Igen, majd holnap! - erre nyomott egy puszit az arcomra, majd bement a házukba. Olyan boldog voltam, mint eddig sosem. A tudat, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, boldogságot adott nekem. Kár, hogy ez nem tartott sokáig, ugyanis egy kéz befogta a számat és addig tartotta ott, amíg levegő hiányában, el nem ájultam.

11.rész(Takasugi)

Másnap olyan boldogan ébredtem, mint még soha. A tudat, hogy Hirona is szeret engem, nagyon boldoggá tett. Mondjuk arról fogalmam sincs hogyan közlöm majd vele, hogy krpili vagyok és a nagyapám azt kérte tőlem, hogy öljek meg valakit, de ezek most eltörpültek a tény mellett, hogy a szerelmem nem egyoldalú. Miután felkeltem szorosan magamhoz öleltem Rin-t, miközben úgy vigyorogtam mint a tejbe tök.

- Hé Rin, ugye milyen szép dolog a szerelem? - erre csak vakkantott egyet, majd kiugrott a kezemből és visszafeküdt a helyére. Nos, őt nem igazán érdekli ez a téma, na mindegy. Miután felvettem az egyenruhámat, vidáman száguldottam a konyhába.

- Lassabban Ryo-chan, a végén még elesel és megütöd magad! - állított meg az anyám.

- Anya, olyan boldog vagyok! Képzeld Hirona azt mondta, hogy szeret engem. El tudod ezt hinni?

- Tudtam, hogy végül minden jól alakul köztetek, de most gyorsan egyél, aztán irány az iskola, mert a végén még elkésel! - végül gyorsan megettem a reggelimet, majd az anyámmal együtt mentünk is az iskolába. Útközben azon gondolkodtam, hogy tehetnék egyszerre a nagyapám kedvére és védhetem meg Daiki-t. Igaz nem vagyunk barátok, de a halálát sem kívánom. Így végül úgy döntöttem, csak a terv egyik felét végzem el, vagyis bármennyire is fáj, manipulálom Chinen-t, hogy távolodjon el Daiki-tól, majd utána megfenyegetem őt, hogyha el meri árulni bárkinek is a nagyapám dolgait, akkor az apjának bántódása esik. Remélem Daiki beijed és nem fog beszélni, különben nagy bajba fogok kerülni az biztos. Miután beértem, találkoztam is Chinen-nel.

- Hé, Yoshida, beszélnünk kell! - súgtam a fülébe és a fiú vécébe rángattam.

- Yama-chan, mi történt?

- Kérlek ne hívj, így tudod, hogy titokban kell tartanunk az igazi kilétünket! Egyébként, valami fontosat akartam mondani neked. Kérlek ne barátkozz többet Daiki-val! Egyáltalán nincs rád jó hatással!

- Yama-chan, mégis miről beszélsz? Dai-chan nagyon rendes és szeret is engem, szóval nem értem miért vagy ilyen undok vele.

- Téged szeret, engem viszont nem és bármikor elmondhatja a titkunkat. Egyébként is, ő egyáltalán nem akar bosszút állni azért, ami a szüleinkkel történt, te viszont ige, ugye?

- Azt hiszem, hogy igen. De biztos, hogy nem beszélhetek vele többet?

- Bízol bennem igaz? - erre bólintott egyet, mire összeborzoltam a haját. Legalább ez simán ment. Chinen totál bevette a dolgot, szóval most már csak tesztelnünk kell, mennyire gondolja komolyan a dolgot. Miután végeztünk a beszélgetéssel, alkalmunk is volt rá, ugyanis Irie épp akkor érkezett meg.
- Yoshida, már várom a ma esti mozit. Ha akarod hozd magaddal Umika-chant is!
- Én nem igazán szeretnék menni. Tudod, ma Takasugi-kunnal el akartunk menni valahová. - látszott, hogy nehezére esik lekoptatni őt, én pedig egy kicsit rosszul éreztem magam. Nem akarom megbántani Irie-t, de nekem Hirona a legfontosabb és ha a nagyapám bántaná őt, abba biztosan belehalnék.
- Mit mondtál neki? - nézett rám, én pedig gyorsan lehajtottam a fejemet. - Szóval így állunk! Nos, ha nem akarsz elmenni, akkor nem erőltetem, de azt hittem te más vagy mint ő! - Irire bement a terembe, Yoshida pedig szomorúbb lett, mint volt ráadásul el is sírta magát.
- Yoshida?
- Ez csúnya volt Yama-chan, nagyon csúnya! - azzal fogta magát és elszaladt. Ezt nem hiszem el, miért ő húzta a rövidebbet. Hiszen nem akarta, hogy Irie őt is megutálja. Bárcsak ne lennék az unokája, akkor tutira nem hagytam volna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Órák közben alig bírtam koncentrálni, egész végig csak a Yoshida-Irie dolog járt a fejemben. Miért nekem kell ezt intéznem? Hiszen tudja mennyire gyáva vagyok. Ő már így is gyilkolt, vagyis gondolom de nekem miért kell? Nem akarok egy piti kis bűnöző lenni, mint őt. Az ebéd szünetben egy falatot sem tudtam enni, inkább leültem az iskola elé és igyekeztem kicsit kizárni mindent magam körül. Annyira rosszul éreztem magam, pedig olyan jól indult ez a reggel.
- Takasugi-kun? - hallottam meg Hirona hangját, mire megtöröltem a szememet, hogy ne lássa meg a könnyes szemeimet.
- Mit szeretnél Hirona-chan? - néztem rá.
- Csak láttam, hogy nem vagy túl jól és gondoltam megnézem, hogy vagy. - leült mellém és egy zsebkendőt nyomott a kezembe.
- Nos, nem vagyok túl jól. Kicsit összevesztem Yoshida-val, ezért most egy kicsit szomorú vagyok. De ne aggódj miattam, én meg leszek, vagyis azt hiszem. Viszont ahogy látom te se vagy jókedvű.
- Csak nagyon aggaszt ez a Yuto dolog. Hiszen ő képtelen lenne ilyesmire!
- Majd én segítek kideríteni neked!
- Komolyan? Köszönöm Takasugi-kun! - elmosolyodott, én pedig nagyon boldog voltam. A tudat hogy jobb kedvre derítettem őt, mindennél többet jelent. El is kezdtük a nyomozást az ügyben. Először ki kellett deríteni hogy ki járt az óra előtt a terembe. Legnagyobb döbbenetünkre egyedül az osztályfőnökünk volt. Egyikünk sem akarta ezt elhinni, de mikor maga vallotta be, akkor már igen. Azt mondta valaki megkérte erre, de hogy ki volt az azt nem tudja. Mindenesetre felfüggesztették, Yuto neve pedig tisztázva lett. Ettől függetlenül én maradtam a darab főszereplője, aminek azért picit örültem. Iskola után azonban a kedvem újra tönkrement.
- Ryosuke, hogy halad a tervünk? - hallottam meg a nagyapám hangját a telefonba.
- Minden rendben megy. Yoshida már kezd bizalmatlan lenni Irie irányába, szóval nem kell aggódnod! - azonban azt nem tudtam, hogy valaki pontosan hallotta a beszélgetést.
- Yama-chan! - megfordultam és Chinen állt velem szemben.  - Miért, Yama-chan? - nem válaszoltam neki, csak lehajtottam a fejem. - Yama-chan, neked nem kell ezt tenned, te nem ilyen vagy! Küzdened kell ellene, az apukádért! - erre sírva elszaladt.
- Sajnálom Chinen, de nekem ez a sorsom! - motyogtam de ezt már nem hallotta meg.