10.rész(Hirona)

Egész éjszaka azon gondolkodtam, amit Takasugi mondott nekem. Fogalmam sincs mit érzek iránta. Egy kis részem ugyan szereti, de én Yamada Ryosuke-hoz tartozom, igaz a baleset óta nem is láttam őt. Vajon gyűlöl engem? Hiszen mégis miattam ment tönkre az életének egy része. Én viszont meg akarok tenni mindent, hogy boldoggá tehessem őt, ezért is muszáj megtalálnom őt. Reggel egyedül indultam iskolába, általában Umika társaságában megyek, de ő lebetegedett, így nem tudott velem jönni. Épp annál a kereszteződésnél voltam, amerre Takasugi is lakik, mikor valami furcsára lettem figyelmes.

- Ryo-chan, akkor végre együtt lehettek Hirona-channal, ez csodálatos!

- Anya, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű! Hiszen nem lenne mellettem biztonságban és különben sem érdekelné őt egy olyan valaki, mint én.

- Ne csináld ezt Ryosuke! - hiszen ez lehetetlen! Nem, képtelenség Takasugi nem lehet Yamada Ryosuke! 

- Anya, kérlek halkabban, még a végén meghall valaki. Te is tudod, hogy egyedül az otthonunkban hívhatsz így, különben le fogunk bukni.

- Rendben, ne aggódj nem szólok egy szót se! - tehát igaz. Tényleg ő Yamada Ryosuke, de akkor miért viselkedik így velem? Én azt hittem ő egy kedves és csodálatos fiú, de ezek szerint tévedtem. De akkor miért mentett meg engem? Én ezt már egyáltalán nem értem. Igyekeztem az iskolába, hogy Takasugi vagyis Yamada Ryosuke előtt érhessek oda. Muszáj volt megkérdeznem Yoshida-t vagy Irie-t, hogy igaz-e ez az egész? Ha igen, akkor bármennyire is bánt hogy így viselkedett velem, akkor is vele akarok lenni. 12 éves koromban eldöntöttem, hogy az övé leszek és ez nem fog megváltozni soha, még ha évekig is kell várjak arra, míg hajlandó elmondani az igazat nekem. Szerencsére hamar megtaláltam Irie-t, aki épp egy könyvvel a kezében sétált.
- Irie-kun! - kiáltottam utána.
- Oh, Hirona-chan, ne haragudj észre se vettelek. Történt valami?
- Kérlek mond el az igazat. Takasugi-kun valójában Yamada Ryosuke, igaz?
- Ezt meg honnan szeded? - látszott rajta, hogy nagyon ideges ezt pedig igennek vettem.
- Akkor ezek szerint tényleg igaz! Mi a fene ez az egész?
- Ennél többet nem árulhatok el neked. De ugye megőrzöd a titkát? Ha ez kitudódik nem csak mi hárman, hanem te is veszélybe kerülsz! - én? Mégis mi közöm van nekem ehhez? Esküszöm meg fogok bolondulni.
- Rendben, nem mondok egy szót se. Most inkább megyek! - zavartan siettem vissza a terembe, ám pechemre épp belé ütköztem. El se tudtam hinni, hogy végre előttem áll de mégsem tudom megköszönni neki, hogy megmentette az életemet. Mondjuk azt furcsállom, hogy nem is látszik rajta, hogy műlába lenne.
- Nem láttalak tegnap! Azt hittem sikerült döntened! - igen, eldöntöttem, hogy az övé leszek de csak akkor, ha végre képes lesz megnyílni nekem és bevallani az igazat.
- Én még nem döntöttem. Kérlek adj nekem még egy kis időt! - mentem is volna, de finoman elkapta a csuklómat és nem engedte el.
- Valaki mást szeretsz igaz? Irie az, láttam neki adtad a Valentin napi csokit is!
- Ez nem igaz! Nem vagyok belé szerelmes! - ez igaz, hiszen mindig is elzárkóztam más fiúk elől, hogy csak egy fiút szerethessek. Igaz kicsit bolondnak tűnhetek, de másom tényleg nincs amivel megköszönhetném neki a dolgokat.
- Akkor miért nem akarod elfogadni a szerelmemet?
- Én csak.... most mennem kell! - azzal besiettem a terembe. Épp jókor mert becsengettek. Már rögtön az első órán dolgozatot írtunk. Nem szeretek írni, noha kitűnő voltam. Kémia órán voltunk, így nem számíthattunk túlságosan nehéz dolgozatra. Mindnyájan békésen írtuk a tesztet, ám nem sokáig, ugyanis a tanárunk Yuto padjához lépett és kivett belőle egy papír darabot.
- Nakajima, megmagyaráznád? - emelte fel a lapot amin rajta voltak a válaszok.
- Ez nem az enyém! Tanár úr, hiszen tudja, hogy sosem puskáznék!
- Nézd fiam, én nagyon kedvellek téged, de amit láttam az egy lap amin a válaszok voltak. Gyere velem az igazgató irodájába, majd ott elbeszélgetünk. A többiek addig maradjanak itt és írják tovább a tesztet! - azzal Yuto - val együtt elmentek. Takasugi pontosabban Yamada-kun felállt a helyéről és sietősen távozott, Yoshida-val a nyomában. Irie meglepő módon a helyén maradt.
- Lányok, mégis mire várunk még? - pattantam fel a helyemről és a barátnőimmel az igazgatói iroda felé mentünk. Yamada és Yoshida már ott voltak.
- Mi történt? - néztem mélyen a szemébe.
- Biztosan nem ő volt, de nincs semmi amivel bizonyítani lehetne.
- Akkor most mi fog történni?
- Legvalószínűbb, hogy felfüggesztik, amíg ki nem vizsgálják az ügyet.
- De Yuto ártatlan, ő nem tenne ilyet!
- Hirona, tudjuk milyen fontos neked Nakajima-kun, de nincs semmi bizonyíték arra, hogy nem ő tette be a puskát! - végszóra Yuto is megérkezett.
- Yuto-kun, mit mondott az igazgató? - előzött be Suzuka.
- Hát, mivel ez volt az első eset, így komolyabb büntetést nem kapok, de nem vehetek részt a fesztiváli színdarabban. Az igazgató azt mondta Takasugi-kun fog helyettesíteni! - a szívem kihagyott egy ütemet. Hiszen az előadásban csók is lesz, ráadásul a szülők is meg vannak rá hívva. Ezt nem fogom túlélni, az egyszer biztos. Láttam, hogy Yamada-kun is ugyanolyan zavarban volt, mint én még el is pirult egy kicsit.
- Hirona-chan, dolgozzunk keményen együtt! - felém nyújtotta a kezét, én pedig belecsúsztattam a tenyerem.
- Rendben van, Takasugi-kun!

*Másnap*

Mivel nem volt tanítás, úgy döntöttem meglátogatom Yamada-kunt, hogy készüljünk az előadásra. Szerencsére megjegyeztem az útvonalat, ráadásul nincs is messze onnan, ahonnan én lakok. Út közben azon gondolkodtam, vajon miért nem akarja elmondani nekem az igazat? Hiszen hallottam, hogy az anyja azt mondja neki, hogy most már nyugodtan együtt lehetünk. Ezek szerint ő is érez valamit irántam és nem csak egyoldalú ez az egész. Talán attól fél, hogy nem fogadnám el, hogy műlába van? Hiszen az elvesztett lába, nekem az életemet jelenti. Egyáltalán nem érdekelne, hiszen én így is boldoggá tudnám őt tenni és azt hiszem, hogy ő is engem, hiszen már bevallotta, hogy szeret, illetve Takasugi-kun igen. Addig gondolkoztam, míg meg nem érkeztem a házhoz. A biztonsági őrök továbbra is ott voltak, akiktől még mindig kiráz a hideg. Benyomtam a csengőt és vártam.
- Hirona-chan! - jött ki Yamada-kun mamája, én pedig biccentettem egyet a fejemmel.
- Jó napot, Takasugi-kun itthon van?
- Persze, gyere csak be. Csak nem az előadás miatt vagy itt?
- De igen, tudja szeretnék egy kicsit gyakorolni vele, hogy belejöhessen a szerepébe!
- Ez nagyon kedves tőled. Tudod a fiam eléggé visszahúzódó és nem igazán szeret a nyilvánosság előtt szerepelni.
- Igen, bár Yamada-kun az iskolában egyáltalán nem ilyen! - erre a számra csaptam. Hihetetlen, hogy ki kellett ennek csúsznia.
- Azt mondtad Yamada? Te tudod az igazságot?
- Nos, meghallottam, mikor Ryosuke-nak hívta őt reggel, ezért összeállt a dolog. De ígérem senkinek sem fogom elárulni!
- Micsoda megkönnyebbülés. Igazából már egy kicsit zavart, hogy a fiam nem akarta elmondani neked az igazat. Tudod elég félénk a maga módján és nem tud könnyen beszélni az érzéseiről.
- Azt észrevettem. De én kivárom, amíg ő maga mondja el az igazságot. Addig valahogy csak kibírom! - elmosolyodtam, majd bementünk a házba. Kellemes fahéj illat csapta meg az orrom. Misaki-san felkísért, én pedig ott vártam, hogy végre találkozhassak vele.
- Te meg, hogy kerülsz ide? - a fürdő felé néztem, épp akkor jött ki. A haja elég nedves volt, épp egy törölközővel törölte át a haját. A szívem megdobbant, mikor a szemembe nézett. Elég Hirona, még nem szabad leleplezned magad.
- Azt gondoltam, gyakorolhatnánk a jövő heti előadásra, persze ha neked ez nem gond.
- Nem, egyáltalán nem. Anya, vihetek egy kis sütit a szobába? Éh gyomorral nem jó elkezdeni semmit, igaz? - rám mosolygott, én pedig szégyenlősen lehajtottam a fejem.
- Persze, vigyetek csak nyugodtan, épp most sültek ki! - egy tálcára pakolta a sütiket, majd bementünk a szobájába.
- Szóval, hol kezdjük? - kérdeztem és le akartam ülni az ágyra, de ő hátulról átölelt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Tudom, hogy még nem mondtál sem igent sem nemet, de tudnod kell, hogy én várni fogok rád addig, amíg ezt el nem döntöd.
- Takasugi-kun, én...
- Hirona, szeretlek! - maga felé fordított, én pedig képtelen voltam ellenállni a pillantásának. Bárcsak ne várnék arra, hogy bevallja nekem az igazat, mert azonnal a nyakába vetném magamat, hogy újra és újra elmondhassam neki mennyire szeretem őt. - Csak mond, hogy te is szeretsz és minden meg fog oldódni!
- Én is szeretlek téged! - nehéz volt kipréselnem magamból, elvégre nem Takasugi-kunt szeretem, hanem Yamada Ryosuke-t az igazi énét, viszont ha nem mondta volna ki, akkor talán örökre lemondott volna arról, hogy mi ketten esetleg együtt lehessünk. Hallottam, hogy megkönnyebbül, én pedig elmosolyodtam. Yamada-kun arca, hirtelen elkezdett közeledni az enyém felé, én pedig reflexből lehunytam a szeme és hagytam, hogy megcsókoljon. Az ajkának édes eper íze volt és egyáltalán nem volt durva, épp ellenkezőleg nagyon gyengéd volt, mint amilyen ő maga is, legalábbis azt hiszem. Noha azt nem tudom miért bántott engem egész idáig, de abban tökéletesen biztos voltam, hogy soha nem akarom őt elveszíteni.

9.rész(Takasugi)

Végre elérkezett a Valentin nap. Nem mondhatnám, hogy túl sok emlékem kapcsolódik ehhez az ünnephez, ugyanis nem voltam túl népszerű sosem. Viszont úgy éreztem most itt az idő, hogy végre lépjek egyet Hirona irányába. Túl sokat húztam már ezt az egészet. Már a hetvégén megvettem az ajándékát a mai napra, ami egy eljegyzési gyűrű, amit egy láncra tettem, hogy ne tűnjön ez eljegyzésnek, de mégis szépen mutasson. Remélem Hirona elfogadja tőlem és nem utasítja majd vissza. Miután elkészültem, már csak a mamámra vártam, ugyanis mostanság ő kísér engem az iskolába. Ennek rettentően örülök, hisz így még közelebb kerülhetünk egymáshoz.
- Anya, siess kérlek, mert el fogunk késni!
- Ne haragudj Ryo-chan, de ma nem tudlak bevinni az iskolába! - anyám aggodalommal teli hangja eléggé megijesztett.
- Mi történt anya? Valami baj van, ugye?
- Nem, semmi gond, csak be kell menjek a céghez! - végül, hogy mindenkinek jó legyen, anyám lett a cég elnöke, nekem pedig meghagyta, hogy valósítsam meg a gyerekkori álmomat és legyek tanár. Hát, ha már erről van szó, akkor én boldogan leszek tanár a jövőben, aztán pedig mikor a Hirona-val közös gyerekeink nagyobbak lesznek, akkor majd én fogom őket tanítani...Persze, ha nem egy kripli lennék, akkor talán lehetnének közös gyerekeink. Persze ehhez az is kell, hogy Hirona elfogadjon engem a hibáim ellenére, mire jelenleg semmi esélyt sem látok. Hiába mondja nekem az anyukája azt, hogy szerelmes belém tudom, hogy nem igaz. Végül az anyám nélkül indultam el az iskolába. Kicsit tartottam Hirona reakciójától, vajon mit fog szólni az ajándékomhoz, de már nem táncolhattam vissza. Mikor megérkeztem a terembe, láttam, hogy Umika-chan épp egy doboz csokit ad Yoshida-nak. Bevallom örültem, amiért ők ketten egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Jó lenne végre őt is boldognak látni, elvégre ő is megérdemli a boldogságot. Az örömöm egészen addig tartott, míg meg nem láttam, hogy Hirona Irie padjához ment.
- Ezt neked hoztam! - nyújtott át neki egy doboz csokoládét. A szívem majd meg szakadt, mikor ezt végig kellett nézzem. Annyira boldog lettem volna, ha Hirona azt a csokoládét nekem adja és nem neki. Persze kit álltatok, hiszen Hirona soha nem szeretne bele egy olyan roncsba mint én. Vettem egy mély levegőt, majd odasétáltam hozzájjuk.
- Irie, beszélhetnénk? - fordultam oda hozzá, hogy még véletlenül se kelljen Hirona szemébe nézzek. Végül belement és a könyvtárba mentünk.
- Mit akarsz tőlem? Hiszen mondtam, hogy nem fogok többet segíteni neked!
- Tudom és ezt tiszteletben tartom. Mi ketten soha nem voltunk jóban, de én mégis kérlek, nem is inkább könyörgök neked, mondj le Hirona-ról! - Térdre ereszkedtem, majd fejet hajtottam előtte. Soha nem kellett még ennyire megalázkodnom, de úgy éreztem, ez az egyetlen módja, hogy Hirona szabad lehessen. Már a könnyeim is kicsordultak, ahogy ott térdeltem Irie lábai előtt. - Könyörgök neked Irie, a szívem szakad meg, ha valaki mással kell látnom őt!
- Téged komolyan ennyire érdekel ez a lány?
- Hiszen te is tudod, hogy már 6 éve arra vágytam, hogy újra láthassam őt!
- Ha ennyire akarod, akkor legyen! - Irie ott hagyott, én pedig megtöröltem a szememet és felálltam. Azonban nagyon meglepődtem, mikor láttam nem vagyok egyedül.
- Takasugi-kun! - hallottam meg Hirona hangját. Akkor ezek szerint mindent hallott. A fenébe ennek nem kellett volna így lennie.
- Neked most nem kellene itt lenned!
- Én mindent hallottam, de tényleg mindent. Akkor te igazán.... - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, mert nagyon zavarban voltam, ezérr kisiettem a könyvtárból. Egyébként mióta levágattam a hajamat sokszor megkaotam, hogy milyen aranyos vagyok. Igen tudom, hogy egy kicsit pufók az arcom és nagy boci szemeim is vannak, szóval tényleg olyan az arcom, mint egy általános iskolásé. Nagyon féltem, hogy Hirona nem fogja megérteni, ezért úgy döntöttem, Yoshida-nak panaszolom el ezt az egészet.
- Takasugi-kun, mi történt? Te sírtál?
- Yoshida, mit tegyek? Hirona rájött, hogy szerelmes vagyok belé és ez nem jó!
- Miért ne lenne az?  Hiszen most végre együtt lehettek!
- Ez nem olyan egyszerű Yoshida, hiszen nem tudja mi történt a lábammal. Mihez kezdjek most?
- Itt az ideje végre cselekedned! Csak mond el neki az igazat és minden rendben lesz! - végül igazat adtam neki és Hirona padjához sétáltam.
- Ez a tiéd! - tettem le a az asztalára az eprekkel borított kis dobozt.
- Mi ez?
- Csak nyisd ki! - noszogattam, mire kinyitotta a dobozt. A szemei elkerekedtek és láthatólag igyekezett mondani valamit.
- Ezt miért kapom?
- Mert tönkretettem a gépedet! - muszáj volt hazudnom, különben megsejtette volna a dolgokat.
- Én ezt nem fogadhatom el, túlságosan drága ajándék! - én nem figyeltem rá, csak beletettem a láncot a nyakába. - Én ezt nem értem. Egyáltalán mit jelent ez a lánc?
- Azt hogy amit Irie mondtam az tényleg igaz. Én szerelmes vagyok beléd Hirona!
- De miért én? Hiszen nem is ismersz engem!
- Többet tudok rólad, mint azt képzelnéd. Tudom hogy te nem érzel így irántam, de el akartam mondani.
- Én ezt nem mondtam. Valójában fogalmam sincs mit érzek!
- Akkor ha eldöntötted, tudod hol lakom! - azzal sietősen távoztam is. Egyenesen hazamentem, nem vártam meg Yoshida-t. Mikor megérkeztem, az anyám már csinosítgatta magát.
- Mama, hová mész?
- Meglátogatom az öcsédet a kórhában. Ryo-chan, kérlek kísérj el, nem akarom, hogy megijedjen tőlem, hisz még nem ismer.
- Ne aggódj, Shota nagyon fog kedvelni! - így mindketten elmentünk a kórházba, a kardiológiára, ugyanis ott kezelik az öcsémet. Gondok vannak a szívével, ezért csak ritkán járhat haza.
- Bátyus! - szaladt oda hozzám, mikor meglátott. Én óvatosan felvedtem a földről, majd megsímogattam a fejét.
- Shota, képzeld ma hoztam magammal valakit!
- Tényleg, kicsodát?
- Az anyukánkat Shota. Képzeld a mama mégsincs a mennyországban!
- Tényleg? Akkor a mama is itt van! - nézett körbe, mire az anyánk is bejött a szobába.
- Shota, én vagyok az anyukád! - az öcsém erre odaszaladt hozzá és a lábába csimpaszkodott.
- Mama, akkor mégis itt leszel, ugye? - felvette a földről az öcsémet, majd az ölébe ültette, én pedig odaültem mellé.
- Igen, soha többet nem hagyom el az én két kicsi fiamat! - elmosolyodtam és végre hosszú idő után először éreztem magam igazán boldognak.