4.rész(Hirona szemszöge)

Egész végig azon gondolkodtam, hogy vajon Takasugi honnan ismerhet engem. Hisz Irie megmondta, hogy már hat éve a megszállottam, de ez nem lehetséges, hacsak nem ismer engem. Mindenesetre elég zavaró volt a dolog. Ma végre elérkezett a hétvége, ezért úgy döntöttem, egy kicsit pihenni fogok, legalább addig sem vagyok Takasugi közelében. Egyszer még bunkó velem, máskor pedig kezesbárányként viselkedik. Fogalmam sincsen, hogyan tudnék kiigazodni rajta. Úgy döntöttem elmegyek a fodrászhoz, hogy vágathassak a hajamból egy keveset, mert már kezdtem megunni a hosszú hajat. Végül vállig érőre vágattam, amivel egészen máshogy néztem ki mint eddig. Ezután el akartam menni enni valamit, de pechemre, ez nem jött össze.

- Készülsz valahová, kislány? - nem kis meglepetésemre, ugyanaz volt, aki megtámadott engem és Takasugi - t, néhány napja. Nagyon megijedtem, hogy megint kutyaszorítóba fogok kerülni.

- Mégis mit akarnak, még tőlem? Nem volt elég, amit a múltkor tettek?

- Kislány, nem veled van a bajunk, hanem a barátoddal, aki nagyon a bögyünkben van már!

- Mit tette Takasugi Kun, hogy ennyire utálják őt?

- Takasugi? Na ne nevettess! Soha nem hívták így. A neve egészen pontosan.. - ere valaki elkapta a kezemet és elrángatott onnan.

- Irie Kun? Te meg, hogy kerülsz ide?

- Épp megmentettelek, de nem kell megköszönnöd. Nahát, új a frizurád, ez valamiért sokkal jobban áll neked.

- Hogy értették, hogy nem Takasugi a neve? Mégis mi a fenét titkoltok, ti hárman?

- Ugyan, miért titkolnánk mi bármit is? - hallatszott a hangján, hogy hazudik, de úgy döntöttem, nem állok le vele veszekedni, majd a saját módszeremmel fogom kideríteni a dolgot. Már rá is állítottam, az egyik alsóbb évest, hogy nyomozzon egy kicsit Takasugi után. Tudom, hogy ez nem helyes, de ki kell derítenem, hogy ezek hárman mit titkolnak előlünk.
- Most már elmehetek?
- Azt felejtsd el, itt bármikor rád találnak. Van egy ennél sokkalta biztonságosabb helye! - Irie karon fogott, majd egy számomra ismeretlen villához cipelt. Kétszintes, ráadásul két biztonsági őr állt a kapuban, ami eléggé megijesztett.
- Mégis, hol a fenében vagyunk?
- Takasugi otthonában! - ez Takasugi háza? Mégis miféle milliomos csemete ez a fiú? Ha egy ilyen villában lakik, akkor az apja, biztos milliomos lehetett.
- Eszem ágában sincs itt lenni, főleg ha ő is itt van!
- Nem fogtok találkozni, ő épp az anyukájával van a felső szinten, én pedig csak az alsó szintre viszlek. Ne aggódj, nem kell sokáig itt maradnod! - végül is belementem. A ház belülről még nagyobb volt, mint kívülről. A tér nagyon nyitott volt, ráadásul oszlopok tarkították a nappalit. Minden hipermodern és elegáns volt. A bejárati ajtónál lévő falon észrevettem egy képet, amin feltehetőleg a még kisbaba Takasugi volt, az édesanyja karjában. Bevallom nagyon aranyos volt, de vajon az apja, miért nem volt rajta a képen? Irie leültetett engem, egy fehér bőrkanapéra. - Maradj itt, nekem még el kell intéznem valamit! - azzal fogta magát és kisietett a házból. Na jó, mégis mit csináljak egyedül, ebben a nagy házban? Úgy tíz perc várakozás után, kezdtem magam rosszul érezni, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem a mosdót. Mivel a ház egy valóságos labirintus volt, ráadásul fürdőt nem találtam, ezért kénytelen voltam felmenni a felső szintre. A felső szinten, már sokkal kevesebb szoba volt és egy kivételével, mindnek volt egy kis táblája, hogy jelezze kinek a szobájába készül bemenni az ember. Gondolom az az egy Takasugi szobája volt. Szerencsére, itt már találtam fürdőszobát, így be is mentem. A fürdő hatalmas volt, ráadásul volt egy nagyobb méretű kád is, amiben legnagyobb döbbenetemre volt már valaki, akinek az arca a víz alatt volt, a teste pedig nem mozdult.
- Valaki segítse! - kiáltottam teli torokból, ugyanis féltem, hogy egy hullát találtam a kádban. Ekkor a víz alól felbukkant Takasugi, aki erősen köhögni kezdett, a lenyelt víz hatására.
- Te meg mi a fenét csinálsz itt? - gyorsan a meztelen felsőteste elé kapott egy fekete törölközőt, miközben én úgy álltam ott, mint egy szobor.
- Én csak, használni akartam a mosdót, de azt hiszem már megyek is! - eléggé szégyelltem magam, amiért így rárontottam.
- Úgy értem, a házban mit keresel?
- A múltkori alakok megint feltűntek és Irie Kun idehozott engem! Ne haragudj, már megyek is!
- Nem kell. Ha tényleg ez a helyzet, akkor itt biztonságban vagy! Most menj ki, mindjárt megyek én is! - biccentettem egyet a fejemmel, majd kisiettem a fürdőből. Na ez nagyon égő volt! Nem is hiszem el, hogy ez történt velem.
- Hirona Chan! - megfordultam és Takasugi mamájával találtam szemben magam. Vajon honnan tudja a nevemet? Talán Takasugi mondta meg neki?
- Elnézést a zavarásért, igazából Irie Kun hozott ide engem.
- A kisfiam, már nagyon sokat mesélt rólad és már vártam, mikor ismerhetlek végre meg!
- Anya, ne égess már le! - Takasugi csapzott hajjal, egy hosszú fekete piros csíkos pulóverben jött ki, amiben nagyon jól nézett ki.
- Ugyan már, nekem elmondtad az igazat, itt az ideje, hogy neki is elmond! - azzal fogta magát és a konyhába ment, hogy sütit meg teát csinálhasson nekünk.
- Mégis milyen igazságról van szó?
- Miért kell neked mindent tudnod? Gyere üljünk le! - elindult, egy szoba felé, én pedig követtem. A szoba amibe beléptünk, egyszerűen csodálatos volt. Egy nagy fából készült franciaágy, kézzel faragott íróasztal és gardrób, valamint a falon egy nagy tükör kapott helyet.
- Ez a te szobád? - még a szám is tátva maradt a csodálkozástól.
- Nos igen, az apám rendezte be, mikor még élt, én pedig azóta nem változtattam rajta.
- Milyen aranyos! - láttam még egy képet az asztalán, amin ő volt még kisgyerekként, az anyukája ölében.
- A hatodik szülinapomon készült a kép. A mamám szerint ez volt a legjobb kép, ezért tettem ki.
- Az apukád miért nincs rajta?
- Ő csinálta a képet. Egyébként nem szoktam róla képet kitenni, mert nagyon fáj még most is a halála.
- Ne haragudj, amiért ezt szóba hoztam!
- Aludtál te eleget? Látom, hogy mindjárt bealszol!
- Igazából, tegnap nem igazán tudtam aludni, ezért egy kicsit álmos vagyok.
- Akkor aludj itt, amíg nem jön Irie, majd utána felébresztelek!
- Ez igazán nem szükséges Takasugi Kun!
- Hiszen én is aludtam már a te ágyadban, ha ez lenne a probléma. Csak menj és aludj egyet! - bólintottam, majd befeküdtem az ágyba. Takasugi betakart, én pedig lehunytam a szemem és elnyomott az álom. Úgy egy órával később keltem fel és mit látok? Takasugi a lábamra dőlve alussza az igazak álmát. Óvatosan felültem és a haját kicsit arrébb simítottam, hogy láthassam az arcát. Olyan aranyosan és békésen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni.
- Hirona, sajnálom, hogy hazudnom kellett neked, de nagyon szeretlek és azt szeretném, ha velem maradnál! - motyogta magában, én pedig hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Takasugi tényleg szerelmes lenne belém? Köhintettem egyet, hogy felébresszem.
- Takasugi Kun, kérlek ébredj fel! - erre ő kinyitotta a szemét.
- Ne haragudj, egy kicsit elaludtam. Úgy tűnik, Irie még nincs itt! Mi lenne, ha megcsinálnánk, a projekt feladatot addig?
- Részemről semmi akadálya!
- Mit szólnál, ha a projektünk, az ókori görög költészethez kapcsolódna?
- Nem akarom elvenni a kedved, de abban rengeteg a szexuális tartalmú utálás, ami nem lenne túl jó módszer.
- Nem kell rögtön rosszra gondolni. Próbáljuk meg más megközelítésből.
- Más megközelítés?
- Mondjuk lehetne a görög mitológia. Te leszel Aphrodité. a szépség és a szerelem istennője, én meg lehetnék Héphaisztosz.
- De hiszen Aphrodité, rendszeresen megcsalta a férjét és másoktól lett gyermekei. Miért pont őt kellett választanod?
- Most tekints el ettől a ténytől. Tény, hogy Aphrodité, nagyon népszerű volt a mitológiában mint Zeusz gyermeke, épp ezért sok himnusz és óda íródott hozzá. Ha ezeket kezdenénk elemezni, akkor talán többre jutnánk. Szapphó, például így írt róla, költeményt"Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem" - csak néztem, ahogyan mozog a szája és hirtelen, egy teljesen más érzés fogott el vele kapcsolatban. Már nem úgy tekintettem rá, mint eddig. Szinte a hideg futkosott a hátamon, noha magam sem tudom miért. Hirtelen az arca közeledni kezdett és egy csókot nyomott az ajkamra. Az első csókom és milyen csodálatos volt. A csók után elhúzódott és csak némán figyeltük egymást, egyikünk sem mert megszólalni.

3.rész(Takasugi szemszöge)

Úgy éreztem, hogy a mai napomat tényleg semmi sem ronthatja el. Az első óránk irodalom volt, amit mindig is imádtam, különösképpen, ha egy regény jelenetét kellett eljátszani. Valahogy, mindig érdekelt a színészet, de énekelni is szerettem, persze csapatban mindig pocsék voltam. Talán ezért is választottam, két délután programot, a színjátszókört és az énekkart. Remélem ott majd kamatoztathatom a tudásomat.

- Na jó gyerekek, a mai egy különleges óra lesz. A következő hétre egy projektmunkát kell készítenetek, egy általam kiválasztott osztálytársatokkal. A párok a következők: Yuto és Suzuka, Haruna és Irie, Umika Chan és Yoshida, valamint Takasugi Kun és Hirona Chan! - ez szuper, újabb jó hír a mai napra. Talán így majd egy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz és Hirona is rájöhet arra, hogy egy kicsit más vagyok, mit ahogyan azt legelőször gondolta rólam.

- Tanár úr kérem, nem lehetne inkább valaki más? Takasugi Kun meg én, nem ápolunk túl jó kapcsolatot! - persze, nem várhattam azt, hogy ennek ő is örülni fog, de tisztában vagyok vele, hogy erről az egészről én tehetek.

 Akkor, most itt az idő, hogy megismerkedjetek egy kicsit jobban. A projekt témája, szerelem a költészetben. Remek, akkor jó munkát mindenkinek és ne feledjétek, jövőhétig van határidőtök! - remélem sikerül összehozunk valamit, bár kétlem hogy Hirona benne lenne ebben. Én mindenesetre izgatott vagyok, a közös munkát miatt, főleg, hogy a szerelem lesz a témája. Azt hiszem, most vagyok először igazán szerelmes, pontosabban hat éve folyamatosan, bár ez a dolog csak egy plátói szerelem és semmi több, legalábbis kétlem, hogy egy olyan lány mint Hirona, bele tudna szeretni egy olyanba, akinek az egyik lába hiányzik. Emiatt az apró dolog miatt, nem lettek barátaim, mert folyton csúfoltak az óvodában, a műlábam miatt, de már megszoktam ezt és egyáltalán nem izgat már. Na jó, talán csak egy kicsit. Az óra után, Hirona jött oda hozzám.

- Takasugi Kun?

- Mit akarsz? - bármennyire is nem akartam ezt csinálna, kénytelen voltam megtenni.

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy mégis mitől lettél olyan boldog? Normális esetben, biztosan nem pusziltál volna meg! - talán csak ki akartam használni, a kedvező helyzetemet. Meg aztán, nagyon jól esett, hogy megpuszilhattam.

- Történt tegnap valami olyasmi, ami boldoggá tett és ezt a mai napot, még az ostoba kérdéseid sem tehetik tönkre! - persze, hisz végre újra a mamámmal lehettem, aki már annyira hiányzott nekem. Talán ez a dolog, majd kiválthatja belőlem azt a boldogságot, amit már egy jó ideje nem éreztem.

- Azt hittem a tegnapi után, egy kicsit más lesz a viszonyunk! - bárcsak így lenne, de ez sajnos lehetetlen!

- Akkor úgy tűnik, tényleg túl buta vagy! Nincs időm rád, meg az ostoba kérdéseidre! - és már megint megbántottam. Persze Takasugi, süllyedj még az eddigieknél is mélyebbre.

- Hé, mi lesz a projekt munkával? - komolyan az ostoba projektmunka az, ami igazán érdekli? Hiába, hogy tűnik soha nem lesz esélyem nála, még ha elmondom neki az igazat, akkor sem.

- Mintha annyira velem akarnál dolgozni! - hiszen mégis csak ő mondta, hogy nem akar engem párjának, pedig olyan szép lett volna, ahogy kielemezzük a legszebb szerelmes verseket, aztán a pillanat hevében megcsókoljuk egymást és Hirona rájönne, hogy én vagyok az, akibe szerelmes. Kár, hogy az ilyen álmok, sosem válnak valóra. Nem szerettem volna tovább ezt folytatni, ezért inkább Yoshida- hoz mentem.

- Minden rendben Takasugi Kun?

- Akárhogy is próbálom magam távol tartani tőle, sosem sikerül. Azt hiszem, tényleg beleszerettem!

- Ez jó dolog nem? Mármint az, ha szerelmes vagy?

- Annak kell lennie, de ha így érzek, akkor azzal veszélybe sodornám őt és azt nem akarom!

- Akkor, miért nem mondod el neki az igazat? Szerintem Hirona Chan, biztosan meg fogja érteni és akkor majd meglásd annyira fog szeretni téged, mint te őt!

- Nem is tudom, lehet, hogy az lenne a jó, de akkor is nagyon félek!

- Ne szomorkodj, az öcsikéd mindig veled lesz! - Yoshida úgy tekint rám, mintha a bátya lennék, mivel az ő bátyát is megölték, ezért, én voltam az első idősebb fiú, aki felkarolta őt. Különben is, megígértem a szüleinek, hogy a gondját viselem és ezt szeretném be is tartani. A mai szülői értekezleten, nekünk is részt kellett vennünk, mert fontos dolgokról lesz szó. Mi hárman voltunk a kivételek, akiknek nem jöttek el a szüleik. Mondjuk azt egy kicsit sajnáltam, hogy még a mamám se jött el.

- Irie Kun, Yohida Kun, hol vannak a szüleitek? - remélem sikerül kitalálniuk valami értelmes választ, nehogy lebukjunk.

- Yoshida szülei nem érnek rá a munka miatt, az én szüleim, pedig külföldön dolgoznak, ezért nem tudtak eljönni! - ezt nevezik értelmes válasznak? Ezt még egy hülye se vette volna be, mindenesetre, a tanárunk igen, szóval megkönnyebbültem.

- Nos, akkor, azt hiszem kezdhetjük is!

- Elnézést a késésért! - rontott be a mamám a terembe, aminek nagyon örültem. A haja kissé kócos volt, ráadásul úgy lihegett, mintha a lelkét is kifutotta volna, de eljött és csak ez számított.

- Elnézést, de ön kicsoda? - ő az én csodaszép anyukám, aki végre újra velem van, annyi év után. Az anyám odasétált hozzá, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére. Imádom, mikor ezt csinálja, mert ilyenkor csak még jobban érzem, hogy mennyire szeret engem.

- Fukazawa Misaki vagyok, Takasugi mamája!

- Az anyja? - mindenki ledöbbent ettől a hírtől. Jó persze, tudom, hogy hihetetlen, de ő a mamám, akira nagyon is büszke vagyok. Egyébként én kértem meg rá, hogy Takasugi - nak hívjon, mikor nem vagyunk otthon. Igaz azt még nem árultam el neki, hogy erre miért van szükség, de később erre is sort fogok keríteni.

- Elnézést, de Takasugi Kun, azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak. - igen, ez tényleg így volt egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a mamám mégsem halt meg, hanem nagyon is él.

 Igen, a férjem valóban meghalt abban a balesetben, én pedig egy külföldi magán kórházba kerültem, mert hosszú ideig voltam kómában és nem tudtam kapcsolatot tartani a fiammal! - ügyesen kivágta magát, aminek nagyon örültem. Legalább így senki sem fog gyanakodni. Az egész értekezlet alatt fogtam a kezét, nehogy a végén kiderüljön, hogy ez csak egy álom és a mamám mégsem maradt életben. Az értekezlet után, elköszöntem tőle, mert kezdődtek a délutáni foglalkozások. Én mégsem tudtam rávenni magam, hogy ezúttal bármire is elmenjek. Inkább a bokszterembe mentem, hogy levezethessem a feszültséget. Valahogy megnyugtató volt, püfölni azt a zsákot.

- Hallom, tegnap jól helyben hagytak! - jelent meg Irie, nekem pedig máris elment a kedvem az egésztől.

Fogalmad sincs, hogy mi történt. Egyébként, meg ha tudni akarod, akkor épp Hirona - t védtem meg! - ami igaz is volt, hiszen azért nem ütöttem vissza, hogy őt megvédjem. Mondjuk nem épp úgy sikerült a dolog, ahogy azt szerettem volna.

- Még mindig itt tartasz? Elegem van már abból, hogy az elmúlt hat évben, a rögeszméddé vált, megvédeni azt a lányt! - nekem igenis fontos az, hogy biztonságban tudhassam. Igen ez az egész már hat éve tart, de én tényleg szerelmes vagyok belé, ezért sem hagyhatom, hogy bántódása essen!

- Te is tudod, hogy meg kell őt védenem! Nem akarom, hogy vele is rossz történjen, de te ezt nyilván nem értheted meg! - még szép, hogy nem értheti meg, hiszen ő még sosem érzett így, egy lány iránt se.

- Igen, tényleg nem értem meg, ahogyan azt sem, hogy miért kell mindennek rólad szólnia! Csak azért, mert az apám a te apádnak dolgozott, még nem kellene lenézned engem! - miért kell megint ezzel jönnie? Amióta csak ismerem, mást se hallok tőle, csak, hogy mindig mindennek rólam kell szólni csak azért mert én vagyok Yamada Takuyaki fia! Talán én akartam ebbe a családba születni? Nem értem Irie miért nem képes engem megérteni.

- Én soha, nem néztelek le téged, te voltál az, aki folyton a fejemhez vágtad, hogy csak az apám miatt ismernek annyian! Szerintem te voltál az aki, mindig féltékeny volt rám! - erre Irie bedühödött és bemosott egyet. Nagyon rosszul esett, amiért idáig fajult a dolog, ezért úgy döntöttem, inkább nem ütök vissza, mert teljesen felesleges lett volna. Csak hagytam neki, hogy alaposan helybenhagyjon. 

- Hagyjátok abba! - hallottam meg Hirona hangját, aki elém állt, hogy Irie ne tudjon újra megütni. Nagyon de nagyon boldog voltam, amiért végül is megesett rajtam a szíve.

- Hirona Chan, te ne avatkozz ebbe bele, egyébként, meg mióta vagy itt? - kis időnek el kellett telnie, mire leesett a dolog. Ha Hirona hallotta, amit az előbb egymás fejéhez vágtunk, az minden csak nem jó. Mi lesz így a tervemmel?

- Csak most jöttem. Irie Kun, kérlek ne bántsd őt, hiszen tegnap nagyon durván megverték! - Hirona igyekezett eljátszani, mintha sírna értem, ez egy kicsit rosszul esett, de legalább Irie elment.

- Ugye, tudod, hogy pocsék színész vagy? - és minden kezdődik elölről.

- Jól érzed magad? Szegénykém, már megint jól helyben hagytak! - leguggolt hozzám és összeborzolta a hajamat. Én egy pillanatra becsuktam a szemem és élveztem a simogatását.

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg direkt nem ütöttem vissza? Egyébként, köszönöm, hogy megint segítettél! - ez már a második alkalom, hogy segített nekem, én pedig folyton csak hazudok neki! Ekkor eszembe jutott az a bizonyos nap, amikor is neki hála az életem gyökeresen megváltozott és akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Az volt életem legszebb és legkeserűbb napja is egyben.

- Mégis mi van veled, Takasugi Kun? Egyszer még utálatos vagy velem és sértegetsz, a következő pillanatban, pedig annyira sebezhető vagy és kedves! - már én sem tudom, melyik az igazi énem, az álcám, vagy az, aki próbálok lenni. Tény, hogy sértegetem őt, de csak így akarom távol tartani őt magamtól. Valójában nagyon is sebezhető vagyok, hiszen olyan dolgokat kellett átélnem, amiket senkinek sem kívánok.

 Te nem ismersz engem, szóval honnan veszed ilyen biztosra, hogy tudok kedves is lenni? - talán van valami árulkodó jel rajtam?

-  Láttam, ahogyan tegnap sírtál a mamád után, aztán mai is, ahogyan fogtad a kezét és rá mosolyogtál, kizárt dolog, hogy ne legyél kedves! - na ez tényleg igaz. A mamám az, akit a legjobban szerettem és szeretek most is. Soha jobbkor nem jöhetett volna vissza, pont akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

- Fogalmad sincs arról, milyen anya nélkül felnőni! Borzasztó érzés, amikor nincs veled éjjelente, nem mond neked esti mesét, mielőtt lefekszel, nem vigasztal meg téged, ha szomorú vagy. Nekem ezek mind kimaradtak, ezért viselkedtem tegnap úgy, ahogy. Ne hidd, hogy ez miattad volt! - igen, tényleg borzasztó érzés volt hat éven keresztül anya nélkül élni, aki babusgat téged, mintha még mindig ötéves lennél, aki gyengéd veled és mindig vigyázz rád, hogy semmi bajod ne essen.

- Szerintem, te nem vagy rossz, mint ahogyan próbálod mutatni! - felsegített a földről és elkezdte letörölni a vért a számról. Az érintése finom és gyengéd volt, ezért egyáltalán nem fájt, mikor hozzáért a sebhez.

-  Ha annyira rosszul esik neked, hogy így viselkedek veled, akkor miért segítesz nekem folyton? - na és most jön az igazság pillanata.

- Mert úgy érzem, meg kell tennem! - a kezembe nyomta a zsebkendőt és kisietett a teremből. Tehát, valamit mégis csak érez irántam, máskülönben nem segítene nekem folyton. Ez egy jó kis kezdőlöket nekem ahhoz, hogy idővel elnyerhessem a szívét és elmondhassam neki az igazat magamról.

3.rész(Hirona szemszöge)

Nos, elég érdekes volt, így látnom Takasugi - t. Valami történt, különben nem lenne ilyen boldog. Úgy döntöttem, hogy kiderítem, mégis mi a fene ütött belé. Pechemre elkezdődött az óra.

- Na jó gyerekek, a mai egy különleges óra lesz. A következő hétre egy projektmunkát kell készítenetek, egy általam kiválasztott osztálytársatokkal. A párok a következők: Yuto és Suzuka, Haruna és Irie, Umika Chan és Yoshida, valamint Takasugi Kun és Hirona Chan! - hogy mi van? Na ne, nem kerülhetek párba vele, ez egyszerűen lehetetlen.

- Tanár úr kérem, nem lehetne inkább valaki más? Takasugi Kun meg én, nem ápolunk túl jó kapcsolatot egymással.

- Akkor, most itt az idő, hogy megismerkedjetek egy kicsit jobban. A projekt témája, szerelem a költészetben! Remek, akkor jó munkát mindenkinek és ne feledjétek, jövőhétig van határidőtök! - na ez szép, nem csak Takasugi lett a párom, de még a szerelemről is kell írjak. Mégis, hogyan írjak valami olyanról, amit még sosem éreztem? Az óra után odamentem Takasugi - hoz, hogy megkérdezhessem, mégis miért volt olyan boldog reggel.

- Takasugi Kun?

- Mit akarsz? - persze, velem ettől függetlenül nem lett kedvesebb, de már kezdem megszokni.

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy mégis mitől lettél olyan boldog? Normális esetben, biztosan nem pusziltál volna meg engem.

- Történt tegnap valami olyasmi, ami boldoggá tett és ezt a mai napot, még az ostoba kérdéseid sem tehetik tönkre.

- Azt hittem a tegnapi után, egy kicsit más lesz a viszonyunk!

- Akkor úgy tűnik, tényleg túl buta vagy! Nincs időm rád, meg az ostoba kérdéseidre!

- Hé, mi lesz a projekt munkával?

- Mintha annyira velem akarnál dolgozni! - felállt a helyéről és otthagyott. Remek, valahogy sejtettem, hogy ez lesz.

- Hirona, mi történt? Jött oda hozzám Umika és Haruna.

- Semmi, csak már megint megkaptam tőle a magamét, de ne aggódjatok, már kezdem megszokni.

- Nem értem, Takasugi Kun miért nem kedvel téged, pedig aranyos lány vagy és nem mondtál neki semmi rosszat sem.

- Figyeljetek, nem akartok segíteni nekem? Szeretném kideríteni, hogy mégis honnan jöttek ezek, meg, hogy miért ilyen furcsák!

- Hirona Chan, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, biztos le fogunk bukni! - próbált meg lebeszélni róla Umika, de én kötöttem az ebet a karóhoz. Végül abban állapodtunk meg, hogy a szülői értekezlet után meglessük, hogy milyen délutáni foglalkozást választottak maguknak. Ez most egy különleges értekezlet volt, ugyanis nekünk diákoknak is részt kellett venni rajta. Már minden szülő ott volt, kivéve természetesen a három új fiúét. Azt tudtam, hogy Takasgui szülei már nem élnek, de furcsállom, hogy a nagyszülei nem jöttek el.
- Irie Kun, Yohida Kun, hol vannak a szüleitek?
- Yoshida szülei nem érnek rá a munka miatt, az én szüleim, pedig külföldön dolgoznak, ezért nem tudtam eljönni! - Irie Kun ügyesen kivágta magát, de én akkor sem hittem nekik. Túlságosan furcsa ez nekem.
- Nos, akkor, azt hiszem kezdhetjük is!
- Elnézést a késésért! - rontott be a terembe, egy gyönyörű, világosbarna hajú nő, akinek az arca nagyon ismerős volt nekem. Kicsit megigazította a haját, majd odament Takasugi mellé és egy puszit nyomott a feje tetejére.
- Elnézést, de ön kicsoda?
- Fukazawa Misaki vgayok, Takasugi mamája!
- Az anyja? - kérdeztük mind egyszerre. Szóval, akkor a mamája mégsem halt meg? Lehet, hogy ennek köze van ahhoz, hogy ma különösen vidám volt?
- Elnézést, de Takasugi Kun, azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak.
- Igen, a férjem valóban meghalt abban a balesetben, én pedig egy külföldi magán kórházba kerültem, mert hosszú ideig voltam kómában és nem tudtam kapcsolatot tartani a fiammal! - az osztályfőnökünknek látszólag sikerült beadnia a sztorit, én viszont még mindig kételkedtem. Takasugi viszont meglepően más volt, egész végig fogta az anyukája kezét és sokszor egymásra mosolyogtak. Az értekezleten csupa iskolával kapcsolatos dolgokról volt szó. Mivel ez az utolsó évünk, a továbbtanulás is szóba került. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a három fiú, vajon milyen utat választ magának, de szerintem erre is meg fogom majd kapni a választ. Miután az értekezlet véget ért, a szülők hazamentek, mi pedig készülődtünk a délutáni foglalkozásokra. Mivel a három fiú, más foglalkozást választott magának, ezért szétváltunk. Haruna Irie Kun nyomába eredt, Umika Yoshida körül szaglászott, nekem pedig maradt Takasugi. Érdekes módon, a bokszteremhez ment és elkezdte püfölni az egyik zsákot. Talán csak azért csinálta, hogy formában tartsa magát és nem is ide akart jelentkezni. Megcsörrent a mobilom, ezért gyorsan a fal mögé húzódtam. Szerencsére, Takasugi nem vett észre engem, ez egy kicsit megnyugtatott.
- Hirona, híreim vannak! Úgy tűnik Yoshida Kun, a focicsapathoz, Irie Kun, pedig a főzőklubhoz csatlakozott.
- Na és azt nem tudod, hogy Takasugi, mit választott magának?
- Nem fogod elhinne, de a színjátszókört, ahogyan te is, továbbá tegnap látták őt az énekkarban is, de azt mondták csapatban pocsék volt, viszont egész szép hangja van.
- Ugye, most csak viccelsz velem? Nem fogok kibírni vele, egész délutánokat. Na jó, leteszlek, mert láttam Irie Kun - t bejönni! - gyorsan letettem a telefont és igyekeztem fülelni.
- Hallom, tegnap jól helyben hagytak!
- Fogalmad sincs, hogy mi történt. Egyébként, meg ha tudni akarod, akkor épp Hirona - t védtem meg!
- Még mindig itt tartasz? Elegem van már abból, hogy az elmúlt hat évben, a rögeszméddé vált, megvédeni azt a lányt! - megvédeni engem? Elmúlt hat év? Talán csak nem ismertem Takasugi - t már korábban is?
- Te is tudod, hogy meg kell őt védenem! Nem akarom, hogy vele is rossz történjen, de te ezt nyilván nem értheted meg!
- Igen, tényleg nem értem meg, ahogyan azt sem, hogy miért kell mindennek rólad szólnia! Csak azért, mert az apám a te apádnak dolgozott, még nem kellene lenézned engem!
- Én soha, nem néztelek le téged, te voltál az, aki folyton a fejemhez vágtad, hogy csak az apám miatt ismernek annyian! Szerintem te voltál az aki, mindig féltékeny volt rám! - erre Irie bedühödött és bemosott egyet Takasugi - nak. Bevallom borzasztó érzés volt ezt látni, de magam sem tudom, hogy miért. Takasugi, valamiért nem ütött vissza, Irie viszont szó szerint nekiesett. Bármennyire is nem kedveltem Takasugi - t, muszáj volt megvédenem.
- Hagyjátok abba! - kiáltottam rájuk, majd Takasugi elé álltam. Hallottam, annak a szegény fiúnak, a halk sóhajtását, amivel megkönnyebbült.
- Hirona Chan, te ne avatkozz ebbe bele, egyébként, meg mióta vagy itt? - mindkét fiú megijedt, mintha attól féltek, hogy olyan dolgokat tudok meg róluk, amiket nem kéne. Úgy döntöttem, inkább nem mondom meg nekik, hogy mindent hallottam, mert nem akarok még rosszabb helyzetbe kerülni.
- Csak most jöttem. Irie Kun, kérlek ne bántsd őt, hiszen tegnap nagyon durván megverték. Igyekeztem eljátszani, hogy sírok és szerencsémre Irie bevette és otthagyott minket.
- Ugye, tudod, hogy pocsék színész vagy?
- Jól érzed magad? Szegénykém, már megint jól helyben hagytak! - leguggoltam hozzá és összeborzoltam a haját.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg direkt nem ütöttem vissza? Egyébként, köszönöm, hogy megint segítettél! - észrevettem, hogy Takasugi szemében könnyek gyülekeztek.
- Mégis mi van veled, Takasugi Kun? Egyszer még utálatos vagy velem és sértegetsz, a következő pillanatban, pedig annyira sebezhető vagy és kedves.
- Te nem ismersz engem, szóval honnan veszed ilyen biztosra, hogy tudok kedves is lenni?
- Láttam, ahogyan tegnap sírtál a mamád után, aztán mai is, ahogyan fogtad a kezét és rá mosolyogtál, kizárt dolog, hogy ne legyél kedves!
- Fogalmad sincs arról, milyen anya nélkül felnőni! Borzasztó érzés, amikor nincs veled éjjelente, nem mond neked esti mesét, mielőtt lefekszel, nem vigasztal meg téged, ha szomorú vagy. Nekem ezek mind kimaradtak, ezért viselkedtem tegnap úgy, ahogy. Ne hidd, hogy ez miattad volt!
- Szerintem, te nem vagy rossz, mint ahogyan próbálod mutatni! - felsegítettem a földről, majd a zsebkendőmmel letöröltem a vért a szájáról.
- Ha annyira rosszul esik neked, hogy így viselkedek veled, akkor miért segítesz nekem folyton?
- Mert úgy érzem, meg kell tennem! - odaadtam a kezébe a zsebkendőt, majd kisétáltam a teremből. Kavarogtak bennem az érzések. Ezúttal nem éreztem iránta sem utálatot, sem semmi mást, csupán csak sajnáltam őt azért, amiért ilyen helyzetbe került. Azt viszont mindenféleképpen ki kell derítenem, hogy mégis mi köze van Takasugi - nak hozzám!

2.rész(Takasugi szemszöge)

Már megint mibe kevertem magamat miatta? Jó persze, én voltam az, aki úgy döntött megvédi majd őt, ráadásul közvetett módon ezek az ember felelős a szüleim haláláért. Igyekeztem bátornak tűnni, talán azért, hogy jó pontot szerezhessek Hirona - nál.
- Nem megmondtam, hogy engedd őt el? - felemeltem a hangomat, ugyanis dühített, hogy még mindig nem engedte őt el.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre: Te akarsz meghalni, vagy inkább őt öljem meg? Hidd el, mindkettőt élvezni fogom! - ezt most komolyan kérdezi? Természetesen Hirona élete sokkal fontosabb, mint az enyém.
- Meg akarsz küzdeni velem? Akkor gyere csak! - félredobtam a táskámat, lekaptam a zakómat, majd egy kicsit kibontottam a nyakkendőmet és odasétáltam hozzá. Örülök, hogy végre szemtől - szemben lehetek, a szüleim gyilkosával. Legszívesebben megölném, de nem akarom, hogy Hirona emiatt vagy bármi más miatt elítéljen engem. Elég az, ahogyan viselkedek vele.
- Ez így nem érdekes! Hé fiúk, van itt valaki, akit el kellene intéznetek! - erre a sötétből előbukkantak a haverjai, aki a kezüket és a nyakukat ropogtatták és gondolom arra vártak, hogy majd jól megijedek tőlük. Na azt ugyan leshetik. Takasugi Touichi nem ijed meg senkitől sem! A két tag nekem ugrott és egy alapos ütést mértek az arcomra és a hasamra. Annyira fűtött a bosszúvágy, hogy szinte alig éreztem meg ezeket. Csak annyit tettem, hogy dühösen odasétáltam a vezetőjükhöz és lerángattam a kezét, Hirona derekáról.
- Most azonnal el kell tűnnöd innen! - véletlenül sem akartam belekeverni őt ebbe. Ez az én harcom, nem pedig az övé, még a végén megsérül és azt nem akarom.
- Azt felejtsd el, nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül hagyjalak téged ezekkel! - még, hogy nem hülye? Ha nem lenne az, akkor már rég otthon lenne és nem lenne veszélyben az élete.
- Ne légy ilyen ostoba, csak csináld amit mondtam! - hiába kiabáltam rá, ő meg sem mozdult. Mégis miért kell a lányoknak ennyire túlféltőnek lenniük? Erről akaratlanul is az anyukám jut eszembe, aki mindig is nagyon óvatos volt és mindig úgy pátyolgatott, mintha meg akarna védeni az egész világtól. Láttam, hogy a két tag már botokkal támadna rám, de szerencsésen kikerültem őket. Sajnos egy apró tényezőről megfeledkeztem, aki ebben az esetben a vezető volt. Az a pasi elkapta Hirona nyakát, majd a halántékához nyomott egy kést, olyan erősen, hogy a füle mögött kezdett lefolyni a vére. Ha lehetett ettől csak még dühösebb lettem. Mégis, hogy merik bántani a lányt akit szeretek?
- Na mi az, csak nem hagyod, hogy ezt tegyem az imádott lánnyal? - igaza volt, nem harcolhattam tovább, különben Hirona életébe kerülne ez. Eldobtam a kezemben lévő botot és hagytam, hogy a két tag elkapja a karomat. Egyszerűen nem volt érdemes tovább harcoljak, hiszen mégis csak az imádott lány élete forgott kockán!
- Ne csináljátok! - Hirona kiáltása sértő volt a fülemnek, borzasztó vagyok, amiért kitettem őt ennek. A két tag, először az arcomat vette célba úgy, hogy az orrom vérezni kezdett. Aztán a hasamra is mértek egy ütést. - Könyörgök, hagyják már abba! - nem érdekelt már abban a pillanatban semmi, csak az, hogy Hirona megmeneküljön. Az, hogy mi lesz velem, egy percre se jutott eszembe. Csináljanak velem amit csak akarnak, ha cserébe őt megvédhetem, hiszen ezt a célt tűztem ki magam elé, azóta a nap óta, mióta megmentettem az életét.
- Annyira szégyentelenek vagytok! Képesek vagytok a nyílt utcán megtámadni egy kiskorút? - gúnyosan rájuk mosolyogtam, mire a vezető dühében a kését végighúzta az arcomon. Ez már óriási fájdalommal járt, de igyekeztem nem törődni vele, elvégre most nem én vagyok itt a fontos.
- Most már tényleg elég legyen, így meg fogják ölni! - éreztem, ahogy egyre kevesebb erő marad a testemben. Képtelen voltam harcolni ellenük. Hirona harapott egy jókorát a vezető karjába, mire az elengedte. Éreztem, ahogy elkapja a karomat és szinte vonszol maga után egészen addig, amíg le nem ráztuk őket. A lábaim összecsuklottak és térdre rogytam előtte. Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire szánalmasnak egy lány előtt sem. Igaz, nem is voltam még túl sokat lányok közelében.
- Neked teljesen elment az eszed? - a kiabálásában hallani lehetett az aggodalmat, ráadásul magához is ölelt. Bárcsak ne ilyen körülmények között történt volna ez meg. Inkább történt volna ez akkor, mikor felfedtem volna magamat előtte és ő erre boldogan és szerelmesen magához ölel, hogy aztán soha többet ne engedjen el.
Hiszen neked esélyed se lett volna ellenük! - persze, épp haldoklom, ráadásul ő meg mentett, én meg továbbra is osztom neki azt észt? Lehetek még ennél is hülyébb?
- Na jó, most az fog történni, hogy hazaviszlek magamhoz és ellátom a sebeidet! Szegénykém, nagyon megsérült az arcod! - az ujjait végigsimította az arcomon tátongó hegen, mire előtört belőlem a sírás. Nagyon szánalmas, hogy pont azelőtt a lány előtt sírom el magam, aki tetszik nekem, de egyszerűen nem bírtam tovább. Borzasztóan megijedtem, hogy az ő élete is veszélybe fog kerülni.
- Nem kell sajnálnod engem! Megoldom ezt egyedül is.
- Istenem, hiszen alig állsz a lábadon! Kérlek Takasugi Kun, engedd meg nekem, hogy segítsek! - nem hagyta, hogy válaszoljak, csak átdobta a kezemet a vállán és úgy cipelt el engem a házáig. A hely, ahol az anyukájával élt elég kicsi volt, ráadásul nem úgy tűnt, mintha egy gazdag családból jöttek volna. A hátsó bejáraton vitt be, nehogy a mamája meglásson minket. Ezt én is jó ötletnek tartottam, mert nem akartam, hogy a mamája, akit már mindennél jobban meg szeretnék ismerni, így lásson engem először. Persze nem tudhatja, hogy ki vagyok, hiszen a nevem most Takasugi, de sebaj, jó lesz így is. Éreztem, ahogyan Hirona óvatosan ráfektet az ágyára, majd leveszi rólam az ingemet, hogy el tudjon látni. Egy kicsit szégyelltem, amiért így kell kinézzek, de nem volt erőm ahhoz, hogy visszavegyem magamra az ingemet. Miután a saját sebeit ellátta, én következtem. Elég fájdalmas volt, de Hirona igyekezett gyengéd lenni. A fejemre terített egy meleg törölközőt, ami kifejezetten jót tett, hiszen úgy éreztem, hogy meg fogok fagyni. Egy kis időre elaludtam, majd mikor felébredtem mit látok? Hirona ott bóbiskol a mellkasomon. Ez annyira romantikus lenne, ha épp nem lennének ilyen sérüléseim, meg ha Hirona szeretne is engem.
- Takasugi Kun, végre felébredtél! Nagyon aggódtam már miattad! - ezt jó esett hallani, hogy még így is, hogy nagyon bunkó vagyok vele, azért még érdekli, hogy vagyok.
- Miért csináltad? Ott kellett volna hagynod, hogy mentsd magad! - ezt mindennél jobban tudni akartam, hogy mégis miért nem hagyott ott engem.
- Te egyáltalán nem ismersz engem. Soha nem tudnék ott hagyni senkit sem ilyen helyzetben. Miért nem ütöttél vissza? - ez egy igazán jó kérdés, de a válasza teljesen egyértelmű.
- Különben neked esett volna bajod és azt nem akartam. Ha már miattam szúrtak meg azzal a késsel, ennyivel jöttem neked! - hiszen ő is megmentett engem, azzal, hogy idehozott és nem hagyott ott egyedül, meg aztán soha nem engedném, hogy a kincsemnek bármi baja essen.
- Nagyon aggódtam, hogy valami bajod esett! Köszönöm, hogy segítettél nekem! - már megint az aggódás! Vajon tényleg csak azért aggódott értem, mert megmentettem őt? Ugyan már kit álltatok, Hirona sosem szeretne bele egy kriplibe, mint én vagyok. Pedig ez az egész a hősködésem eredménye volt. Levette a homlokomról a törölközőt, majd ismét vízbe mártotta. Vissza akarta tenni a homlokomra, de akaratlanul is megérintette a heget az arcomon.
- Ne haragudj, nem volt szándékos! - ugyan már, nem mentegetőzz, hiszen ez az egész nem a te hibád.
- Ugyan, most már teljesen mindegy!
- Takasugi Kun, azt hiszem, most jobb lenne, ha aludnál, úgy hamarabb felépülsz meglásd! - így is tettem. Igazából egy kis alvás tényleg nem esett rosszul. Álmomban, Hirona tudta az igazat velem kapcsolatban, de nem érdekelte, hogy hiányzik egy végtagom és mi ketten boldogok lehettünk együtt. Olyan szép lenne, ha ez valóban megtörténne, de túlságosan félek, hogy elutasítana engem, mikor megtudná, hogy nem vagyok teljesen rendben.
- Kislányom, ideje vacsorázni! - hallottam meg egy idősebb nő hangját. Ugye nem ő Hirona mamája? Mikor meglátott engem, alaposan meglepődött.
- Anya, ez nem éppen az, aminek látszik! - nem törődve a fájdalommal, kimásztam az ágyból, hogy illendően köszönhessek neki.
- Elnézést kérek a zavarásért, Takasugi Touichi vagyok! - minden fájdalmam ellenére igyekeztem mosolyogni. Ez a legkevesebb amit tehettem, hiszen mégis csak azzal a nővel álltam szemben, akinek Hirona - t köszönhetem. Jó, most pont úgy beszélek, mintha a férje lennék, pedig a jövőben, ha már minden kiderül és Hirona is elfogad engem, szándékomban áll őt feleségül venni.
- Mi történt veled, hiszen csupa seb vagy! - gyengéden megsimogatta az arcomat, mire előtört belőlem a gyermeki énem, aki már gyerekkora óta, nem kaphatta meg az anyai gyengédséget, csak azért, mert durván elvették tőlem ezt a lehetőséget. Annyira emlékeztetett ez az egész az anyukámra, hogy újból könnyek szöktek a szemembe. - Sajnálom, megbántottalak téged?
- Nem asszonyom, csak eszembe jutott, hogy a mamám is ezt csinálná most ha még élne! - Hirona mamája erre leült, majd az ölébe fektetett, pont úgy, mint ahogyan azt a mamám is tette, mikor kicsi voltam. Gyengéden simogatta az arcomat, engem pedig átjárt az a fura és mégis kellemes melegség. Végre újra érezhettem az anyai szeretet, amit már régen elvettek tőlem.
- Anya, ő volt az, aki megmentett engem! - Hirona közelebb jött hozzám, majd egy kicsit összeborzolta a hajamat. Hirtelen úgy éreztem magamat, mintha újra gyerek lennék.
- Takasugi Kun, köszönöm, hogy megmentetted a lányomat! Mi lenne, ha ma velünk vacsoráznál?
- Anya, hiszen látod, hogy milyen rosszul van! - végül is igaza volt, de én nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget.
- Köszönöm a meghívást, szívesen elfogadom, de előtte kérem hívja fel a nagyszüleimet, hogy ne aggódjanak miattam!
- Szóval, az édesapád is?
- Igen, mindketten meghaltak egy balesetben, mikor kicsi voltam! - nem mondhattam el neki az igazat, nehogy megijedjen tőlem.
- Tudom mit érzel, Hirona is kicsiként vesztette el az édesapját, akit nagyon szeretett! - igen ezzel én is tisztában vagyok, hisz ugyanaz az ember vette el az életét, mint a szüleimnek. Láttam, hogy Hirona nagyon elszomorodik, ezért igyekeztem mosolyogni, hátha ezzel majd elérek nála valamit. Segített nekem elmenni az ebédlőig. Szuper egy este volt, annyi szent. Hirona mamája nagyon aranyos, ráadásul a főztje is isteni. Remélem legközelebb is lesz alkalmam idejönni. Végül is egy órát maradtam még náluk, mielőtt Hirona mamája hazavitt volna.
- Asszonyom, köszönök mindent, de főleg azt, amikor olyan gyengéd volt hozzám. Egy kicsit úgy éreztem, mintha a mamám még velem lenne!
- Biztos, hogy nem találkoztunk mi már? Az arcod, olyan ismerős nekem, csak nem tudom honnan.
- Ez lehetelne, én csak nem rég jöttem vissza ide!
- Nem érdekes, kérlek nagyon vigyázz magadra Takasugi Kun! - megérkeztünk a nagyszüleim házához. Csak a nagymamám szokott ilyenkor otthon lenni, mert a nagyapám az öcsémmel van éjszakánkét. Mindennapos törődésre van szüksége, hogy ne érezze magát egyedül.
- Ryosuke, hála az égnek, hogy végre hazaértél! - a családom az egyetlen, akik a valódi nevemen hívnak. Így igaz! Yamada Ryosuke vagyok, a híres  ingatlanfejlesztő cég tulajdonosának, Yamada Takuyaki - nak a fia, akinek a szüleit brutális kegyetlenséggel ölték meg. Két okból jöttem vissza, az egyik, hogy bosszút állhassak a szüleim haláláért, továbbá, hogy megvédhessem Hirona - t, ahogy tettem azt már korábban is. Szorosan átöleltem a nagymamámat, miközben potyogtak a könnyeim.
- Miért kellett elvenniük tőlem a mamámat? Miért nem engedték meg, hogy éljenek?
- Bárcsak tudhatnám rá a választ angyalom! Sajnos az élte ilyen, de ne hibáztasd emiatt magadat! - hirtelen megcsörrent a nagymamám mobilja, amit kissé idegesen vett fel.
- Halló, ki beszél? - amint meghallotta a vonal túlsó hangján lévő hangot, kis híján elájult.
- Ki az nagyi? - remegő kezekkel nyújtotta át nekem a telefont. - Ki beszél?
- Ryosuke, ugye tényleg te vagy az? - bárhonnan felismertem ezt a gyengéd hangot, de az képtelenség, talán a sérülések miatt, még az eszem is elment.
- Mama? - remegő szájjal ejtettem ki ezt a szót.
- Olyan boldog vagyok, hogy nem bántottak téged! Tudod, azért, hogy engem már ne bántsanak úgy, mint az apádat, úgy tettem, mintha meghaltam volna, így azok az emberek, már nem bántottak engem.
- Mama, hol vagy most és mikor jössz vissza?
- Ma éjszaka, otthon leszek és majd holnap mindent megbeszélünk, most inkább menj aludni! - szót fogadtam és minden erőmmel a szobámba vonszoltam magamat. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy annyi év után, újra hallhattam az anyám hangját.