2.rész(Takasugi szemszöge)

Már megint mibe kevertem magamat miatta? Jó persze, én voltam az, aki úgy döntött megvédi majd őt, ráadásul közvetett módon ezek az ember felelős a szüleim haláláért. Igyekeztem bátornak tűnni, talán azért, hogy jó pontot szerezhessek Hirona - nál.
- Nem megmondtam, hogy engedd őt el? - felemeltem a hangomat, ugyanis dühített, hogy még mindig nem engedte őt el.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre: Te akarsz meghalni, vagy inkább őt öljem meg? Hidd el, mindkettőt élvezni fogom! - ezt most komolyan kérdezi? Természetesen Hirona élete sokkal fontosabb, mint az enyém.
- Meg akarsz küzdeni velem? Akkor gyere csak! - félredobtam a táskámat, lekaptam a zakómat, majd egy kicsit kibontottam a nyakkendőmet és odasétáltam hozzá. Örülök, hogy végre szemtől - szemben lehetek, a szüleim gyilkosával. Legszívesebben megölném, de nem akarom, hogy Hirona emiatt vagy bármi más miatt elítéljen engem. Elég az, ahogyan viselkedek vele.
- Ez így nem érdekes! Hé fiúk, van itt valaki, akit el kellene intéznetek! - erre a sötétből előbukkantak a haverjai, aki a kezüket és a nyakukat ropogtatták és gondolom arra vártak, hogy majd jól megijedek tőlük. Na azt ugyan leshetik. Takasugi Touichi nem ijed meg senkitől sem! A két tag nekem ugrott és egy alapos ütést mértek az arcomra és a hasamra. Annyira fűtött a bosszúvágy, hogy szinte alig éreztem meg ezeket. Csak annyit tettem, hogy dühösen odasétáltam a vezetőjükhöz és lerángattam a kezét, Hirona derekáról.
- Most azonnal el kell tűnnöd innen! - véletlenül sem akartam belekeverni őt ebbe. Ez az én harcom, nem pedig az övé, még a végén megsérül és azt nem akarom.
- Azt felejtsd el, nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül hagyjalak téged ezekkel! - még, hogy nem hülye? Ha nem lenne az, akkor már rég otthon lenne és nem lenne veszélyben az élete.
- Ne légy ilyen ostoba, csak csináld amit mondtam! - hiába kiabáltam rá, ő meg sem mozdult. Mégis miért kell a lányoknak ennyire túlféltőnek lenniük? Erről akaratlanul is az anyukám jut eszembe, aki mindig is nagyon óvatos volt és mindig úgy pátyolgatott, mintha meg akarna védeni az egész világtól. Láttam, hogy a két tag már botokkal támadna rám, de szerencsésen kikerültem őket. Sajnos egy apró tényezőről megfeledkeztem, aki ebben az esetben a vezető volt. Az a pasi elkapta Hirona nyakát, majd a halántékához nyomott egy kést, olyan erősen, hogy a füle mögött kezdett lefolyni a vére. Ha lehetett ettől csak még dühösebb lettem. Mégis, hogy merik bántani a lányt akit szeretek?
- Na mi az, csak nem hagyod, hogy ezt tegyem az imádott lánnyal? - igaza volt, nem harcolhattam tovább, különben Hirona életébe kerülne ez. Eldobtam a kezemben lévő botot és hagytam, hogy a két tag elkapja a karomat. Egyszerűen nem volt érdemes tovább harcoljak, hiszen mégis csak az imádott lány élete forgott kockán!
- Ne csináljátok! - Hirona kiáltása sértő volt a fülemnek, borzasztó vagyok, amiért kitettem őt ennek. A két tag, először az arcomat vette célba úgy, hogy az orrom vérezni kezdett. Aztán a hasamra is mértek egy ütést. - Könyörgök, hagyják már abba! - nem érdekelt már abban a pillanatban semmi, csak az, hogy Hirona megmeneküljön. Az, hogy mi lesz velem, egy percre se jutott eszembe. Csináljanak velem amit csak akarnak, ha cserébe őt megvédhetem, hiszen ezt a célt tűztem ki magam elé, azóta a nap óta, mióta megmentettem az életét.
- Annyira szégyentelenek vagytok! Képesek vagytok a nyílt utcán megtámadni egy kiskorút? - gúnyosan rájuk mosolyogtam, mire a vezető dühében a kését végighúzta az arcomon. Ez már óriási fájdalommal járt, de igyekeztem nem törődni vele, elvégre most nem én vagyok itt a fontos.
- Most már tényleg elég legyen, így meg fogják ölni! - éreztem, ahogy egyre kevesebb erő marad a testemben. Képtelen voltam harcolni ellenük. Hirona harapott egy jókorát a vezető karjába, mire az elengedte. Éreztem, ahogy elkapja a karomat és szinte vonszol maga után egészen addig, amíg le nem ráztuk őket. A lábaim összecsuklottak és térdre rogytam előtte. Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire szánalmasnak egy lány előtt sem. Igaz, nem is voltam még túl sokat lányok közelében.
- Neked teljesen elment az eszed? - a kiabálásában hallani lehetett az aggodalmat, ráadásul magához is ölelt. Bárcsak ne ilyen körülmények között történt volna ez meg. Inkább történt volna ez akkor, mikor felfedtem volna magamat előtte és ő erre boldogan és szerelmesen magához ölel, hogy aztán soha többet ne engedjen el.
Hiszen neked esélyed se lett volna ellenük! - persze, épp haldoklom, ráadásul ő meg mentett, én meg továbbra is osztom neki azt észt? Lehetek még ennél is hülyébb?
- Na jó, most az fog történni, hogy hazaviszlek magamhoz és ellátom a sebeidet! Szegénykém, nagyon megsérült az arcod! - az ujjait végigsimította az arcomon tátongó hegen, mire előtört belőlem a sírás. Nagyon szánalmas, hogy pont azelőtt a lány előtt sírom el magam, aki tetszik nekem, de egyszerűen nem bírtam tovább. Borzasztóan megijedtem, hogy az ő élete is veszélybe fog kerülni.
- Nem kell sajnálnod engem! Megoldom ezt egyedül is.
- Istenem, hiszen alig állsz a lábadon! Kérlek Takasugi Kun, engedd meg nekem, hogy segítsek! - nem hagyta, hogy válaszoljak, csak átdobta a kezemet a vállán és úgy cipelt el engem a házáig. A hely, ahol az anyukájával élt elég kicsi volt, ráadásul nem úgy tűnt, mintha egy gazdag családból jöttek volna. A hátsó bejáraton vitt be, nehogy a mamája meglásson minket. Ezt én is jó ötletnek tartottam, mert nem akartam, hogy a mamája, akit már mindennél jobban meg szeretnék ismerni, így lásson engem először. Persze nem tudhatja, hogy ki vagyok, hiszen a nevem most Takasugi, de sebaj, jó lesz így is. Éreztem, ahogyan Hirona óvatosan ráfektet az ágyára, majd leveszi rólam az ingemet, hogy el tudjon látni. Egy kicsit szégyelltem, amiért így kell kinézzek, de nem volt erőm ahhoz, hogy visszavegyem magamra az ingemet. Miután a saját sebeit ellátta, én következtem. Elég fájdalmas volt, de Hirona igyekezett gyengéd lenni. A fejemre terített egy meleg törölközőt, ami kifejezetten jót tett, hiszen úgy éreztem, hogy meg fogok fagyni. Egy kis időre elaludtam, majd mikor felébredtem mit látok? Hirona ott bóbiskol a mellkasomon. Ez annyira romantikus lenne, ha épp nem lennének ilyen sérüléseim, meg ha Hirona szeretne is engem.
- Takasugi Kun, végre felébredtél! Nagyon aggódtam már miattad! - ezt jó esett hallani, hogy még így is, hogy nagyon bunkó vagyok vele, azért még érdekli, hogy vagyok.
- Miért csináltad? Ott kellett volna hagynod, hogy mentsd magad! - ezt mindennél jobban tudni akartam, hogy mégis miért nem hagyott ott engem.
- Te egyáltalán nem ismersz engem. Soha nem tudnék ott hagyni senkit sem ilyen helyzetben. Miért nem ütöttél vissza? - ez egy igazán jó kérdés, de a válasza teljesen egyértelmű.
- Különben neked esett volna bajod és azt nem akartam. Ha már miattam szúrtak meg azzal a késsel, ennyivel jöttem neked! - hiszen ő is megmentett engem, azzal, hogy idehozott és nem hagyott ott egyedül, meg aztán soha nem engedném, hogy a kincsemnek bármi baja essen.
- Nagyon aggódtam, hogy valami bajod esett! Köszönöm, hogy segítettél nekem! - már megint az aggódás! Vajon tényleg csak azért aggódott értem, mert megmentettem őt? Ugyan már kit álltatok, Hirona sosem szeretne bele egy kriplibe, mint én vagyok. Pedig ez az egész a hősködésem eredménye volt. Levette a homlokomról a törölközőt, majd ismét vízbe mártotta. Vissza akarta tenni a homlokomra, de akaratlanul is megérintette a heget az arcomon.
- Ne haragudj, nem volt szándékos! - ugyan már, nem mentegetőzz, hiszen ez az egész nem a te hibád.
- Ugyan, most már teljesen mindegy!
- Takasugi Kun, azt hiszem, most jobb lenne, ha aludnál, úgy hamarabb felépülsz meglásd! - így is tettem. Igazából egy kis alvás tényleg nem esett rosszul. Álmomban, Hirona tudta az igazat velem kapcsolatban, de nem érdekelte, hogy hiányzik egy végtagom és mi ketten boldogok lehettünk együtt. Olyan szép lenne, ha ez valóban megtörténne, de túlságosan félek, hogy elutasítana engem, mikor megtudná, hogy nem vagyok teljesen rendben.
- Kislányom, ideje vacsorázni! - hallottam meg egy idősebb nő hangját. Ugye nem ő Hirona mamája? Mikor meglátott engem, alaposan meglepődött.
- Anya, ez nem éppen az, aminek látszik! - nem törődve a fájdalommal, kimásztam az ágyból, hogy illendően köszönhessek neki.
- Elnézést kérek a zavarásért, Takasugi Touichi vagyok! - minden fájdalmam ellenére igyekeztem mosolyogni. Ez a legkevesebb amit tehettem, hiszen mégis csak azzal a nővel álltam szemben, akinek Hirona - t köszönhetem. Jó, most pont úgy beszélek, mintha a férje lennék, pedig a jövőben, ha már minden kiderül és Hirona is elfogad engem, szándékomban áll őt feleségül venni.
- Mi történt veled, hiszen csupa seb vagy! - gyengéden megsimogatta az arcomat, mire előtört belőlem a gyermeki énem, aki már gyerekkora óta, nem kaphatta meg az anyai gyengédséget, csak azért, mert durván elvették tőlem ezt a lehetőséget. Annyira emlékeztetett ez az egész az anyukámra, hogy újból könnyek szöktek a szemembe. - Sajnálom, megbántottalak téged?
- Nem asszonyom, csak eszembe jutott, hogy a mamám is ezt csinálná most ha még élne! - Hirona mamája erre leült, majd az ölébe fektetett, pont úgy, mint ahogyan azt a mamám is tette, mikor kicsi voltam. Gyengéden simogatta az arcomat, engem pedig átjárt az a fura és mégis kellemes melegség. Végre újra érezhettem az anyai szeretet, amit már régen elvettek tőlem.
- Anya, ő volt az, aki megmentett engem! - Hirona közelebb jött hozzám, majd egy kicsit összeborzolta a hajamat. Hirtelen úgy éreztem magamat, mintha újra gyerek lennék.
- Takasugi Kun, köszönöm, hogy megmentetted a lányomat! Mi lenne, ha ma velünk vacsoráznál?
- Anya, hiszen látod, hogy milyen rosszul van! - végül is igaza volt, de én nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget.
- Köszönöm a meghívást, szívesen elfogadom, de előtte kérem hívja fel a nagyszüleimet, hogy ne aggódjanak miattam!
- Szóval, az édesapád is?
- Igen, mindketten meghaltak egy balesetben, mikor kicsi voltam! - nem mondhattam el neki az igazat, nehogy megijedjen tőlem.
- Tudom mit érzel, Hirona is kicsiként vesztette el az édesapját, akit nagyon szeretett! - igen ezzel én is tisztában vagyok, hisz ugyanaz az ember vette el az életét, mint a szüleimnek. Láttam, hogy Hirona nagyon elszomorodik, ezért igyekeztem mosolyogni, hátha ezzel majd elérek nála valamit. Segített nekem elmenni az ebédlőig. Szuper egy este volt, annyi szent. Hirona mamája nagyon aranyos, ráadásul a főztje is isteni. Remélem legközelebb is lesz alkalmam idejönni. Végül is egy órát maradtam még náluk, mielőtt Hirona mamája hazavitt volna.
- Asszonyom, köszönök mindent, de főleg azt, amikor olyan gyengéd volt hozzám. Egy kicsit úgy éreztem, mintha a mamám még velem lenne!
- Biztos, hogy nem találkoztunk mi már? Az arcod, olyan ismerős nekem, csak nem tudom honnan.
- Ez lehetelne, én csak nem rég jöttem vissza ide!
- Nem érdekes, kérlek nagyon vigyázz magadra Takasugi Kun! - megérkeztünk a nagyszüleim házához. Csak a nagymamám szokott ilyenkor otthon lenni, mert a nagyapám az öcsémmel van éjszakánkét. Mindennapos törődésre van szüksége, hogy ne érezze magát egyedül.
- Ryosuke, hála az égnek, hogy végre hazaértél! - a családom az egyetlen, akik a valódi nevemen hívnak. Így igaz! Yamada Ryosuke vagyok, a híres  ingatlanfejlesztő cég tulajdonosának, Yamada Takuyaki - nak a fia, akinek a szüleit brutális kegyetlenséggel ölték meg. Két okból jöttem vissza, az egyik, hogy bosszút állhassak a szüleim haláláért, továbbá, hogy megvédhessem Hirona - t, ahogy tettem azt már korábban is. Szorosan átöleltem a nagymamámat, miközben potyogtak a könnyeim.
- Miért kellett elvenniük tőlem a mamámat? Miért nem engedték meg, hogy éljenek?
- Bárcsak tudhatnám rá a választ angyalom! Sajnos az élte ilyen, de ne hibáztasd emiatt magadat! - hirtelen megcsörrent a nagymamám mobilja, amit kissé idegesen vett fel.
- Halló, ki beszél? - amint meghallotta a vonal túlsó hangján lévő hangot, kis híján elájult.
- Ki az nagyi? - remegő kezekkel nyújtotta át nekem a telefont. - Ki beszél?
- Ryosuke, ugye tényleg te vagy az? - bárhonnan felismertem ezt a gyengéd hangot, de az képtelenség, talán a sérülések miatt, még az eszem is elment.
- Mama? - remegő szájjal ejtettem ki ezt a szót.
- Olyan boldog vagyok, hogy nem bántottak téged! Tudod, azért, hogy engem már ne bántsanak úgy, mint az apádat, úgy tettem, mintha meghaltam volna, így azok az emberek, már nem bántottak engem.
- Mama, hol vagy most és mikor jössz vissza?
- Ma éjszaka, otthon leszek és majd holnap mindent megbeszélünk, most inkább menj aludni! - szót fogadtam és minden erőmmel a szobámba vonszoltam magamat. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy annyi év után, újra hallhattam az anyám hangját.

Másnap, arra keltem fel, hogy valaki gyengéden simogatja az arcomat.
- Ryosuke, ébredj fel, különben el fogsz késni!
- Örülök, hogy mégsem haltál meg mama! - kinyitottam a szemeit, majd jó szorosan magamhoz öleltem. Hihetetlen, hogy annyi év után sem változott semmit, még most is olyan gyönyörű, mint volt.
- Na, majd ráérünk később beszélgetni, előbb elmegyünk az orvoshoz, aztán meg iskolába kell menned! - valahogy, most semmi sem szomoríthatott el. Először elmentünk az orvoshoz, ahol a legnagyobb sajnálatomra közölték, hogy ez a heg, nem fog eltűnni, ezért kénytelen leszek ezentúl ezzel együtt élni. Ez egy kicsit elszomorított, de az anyám megvigasztalt, hogy ettől függetlenül is ugyanúgy nézek ki, mint eddig. Az iskolához érve, összefutottam Yoshida- val.
- Jó reggelt Takasugi Kun, látom jó kedved van!
- Tudod, tegnap azt hiszem sikerült megkedveltetnem maga, Hirona anyukájával.
- Miért, mi történt? Az a heg, miért van az arcodon?
- Újra szembe találtam magam az apám gyilkosával, ő tette ezt velem, de már sokkal jobban vagyok!
- Hiszen a mamád is meghalt!
- Nem halt meg Yoshida, nagyon is él! Tegnap éjszaka jött vissza. Azt mondta, hogy őt nem bántották, mert halottnak tettette magát, így életben maradt. El tudod ezt hinne, végre újra van anyukám, így egy kicsit kevésbé érzem egyedül magamat.
- Örülök neki, Takasugi Kun! Képzeld, Umika Chan meg én, ma ültettünk néhány virágot, de Hirona Chan, elrángatta őt előlem. Engem sem kedvel igaz?
- Csak, mert még nem tudja az igazat! De azt hiszem, addig jobb lenne, ha nem kerülnél túl közel Umika Chan - hoz.
- Értettem. Az anyukád, akkor jön a mai szülői értekezletre?
- Nem hiszem, hogy kellene, Hirona azt hinné, csak kitaláltam volna tegnapit és az nem hiányzik! - mindketten bementünk az iskolába. Yoshida bement a terembe Irie - hoz, én viszont nem tartottam vele. Azt viszont észrevettem, hogy Hirona vadul keres valakit.
- Nem lenne jó, ha elkésnél!
- Takasugi Kun, hát mégis jobban vagy?
- Igen sokkal jobban, bár ez a heg ott fog maradni az arcomon! - odasétáltam hozzá, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Hálából a tegnapiért, egy kicsit elmosolyodtam és bementem a terembe.