9.rész(Hirona)

Ma van Valentin nap, az évnek azon napja, amikor a lányok már kora reggel óta azon bajlódnak, hogy csokoládét készítsenek életük szerelmének. Én már elkészítettem az enyémet, amit Irie-nek szánok. Jó tudom, hogy nem igazán ismerjük egymást, de szeretnék kedveskedni neki. Takasugi meg én már rá sem nézünk egymásra. Gyakorlatilag olyanok vagyunk, mint két idegen. Szerencsére Yoshida és ő ott vannak egymásnak, így Takasugi nem fog megint a padlóra kerülni. Miután beléptem az iskolába, láttam, hogy Umika egy dobozt nyújt át Yoshida-nak.
Yoshida-kun, ezt neked csináltam!
- Ez a kedvencem! Köszönöm, Umika-chan! - Yoshida nyomott egy puszit a barátnőm arcára, aki ettől teljesen fel volt dobva. Én odasétáltam Irie padjához.
- Ezt neked csináltam! - tettem le a dobozt a padra. Irie kinyitotta a dobozt, kivett belőle egy csokit és megette.
- Ez nagyon finom, de miért én kapom?
- Nos, az igazság az... - fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre.
- Ha nem akarod, akkor nem kell elmondanod. Igazából én is szerettem volna mondani neked valamit.
Irie, beszélhetnénk? - jött oda hozzánk Takasugi, de nem nézett rám.
- Ha nagyon muszáj, akkor menjünk! - Irie felsóhajtott, majd mindketten kimentek a teremből. Én úgy döntöttem, követem őket. a könyvtárba mentek, ahol rajtuk kívül csak én voltam.
- Irie, tudom, hogy mi ketten sosem voltunk túl jóban, de mégis lenne egy kérésem: Kérlek, mondj le Hirona-ról! Én túlságosan is szeretem őt ahhoz, hogy végignézzem, ahogyan valaki mással van együtt! - Takasugi letérdelt Irie elé és fejet hajtott előtte, miközben a szemei megteltek könnyekkel. Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Tehát igaz az, amit a lányok mondtak és Takasugi, tényleg szerelmes belém!
- Neked komolyan ennyit jelent ez a lány?
- Te is tudod, hogy már hat éve csak arra vágytam, hogy találkozhassak vele. Kérlek, engedd át őt nekem!
- Ha már annyira szeretnéd, akkor legyen! - Irie elment, Takasugi pedig megtörölte a szemét és felállt. Teljes sokkban voltam. Én épp azt vártam, hogy Irie szerelmet valljon nekem, erre kiderül, hogy valójában Takasugi az, aki szerelmes belém. Miért esett mégis jól, hogy szeret engem? Hiszen én sosem tudnék így érezni iránta, vagy mégis?
- Takasugi Kun! - léptem ki a rejtekhelyemről.
- Neked, nem szabadna most itt lenned!
- Mindent hallottam, szó szerint mindent. Akkor te tényleg...
- Ne haragudj, de most mennem kell! - nagyon zavarban volt, ez látszott is az arcán. Egyébként rövidre vágatta a haját, ami sokkal jobban láttatni engedte az arcát, ami egyébként pufók volt és aranyos. Felsóhajtottam, majd én is visszamentem a terembe, mert kezdetét vette az utolsó óra. Az óra végeztével szerettem volna még beszélni Umika-val, hogy elújságoljam neki mi történt ma, de Takasugi bezavart. Odasétált a padomhoz.
- Ez a tiéd! - motyogta, majd a padomra tett egy apró dobozt, ami egy apró eprekkel díszített papírba volt becsomagolva.
- Mi ez?
- Csak nyisd ki! - noszogatott, én pedig kinyitottam a dobozt. Egy ezüstlánc volt benne, medál helyett pedig, egy apró ékkövekkel kirakott ezüstgyűrű lógott le. A gyűrű pont olyan volt, mint amilyen az eljegyzési gyűrűk is szoktak lenni.
- Ezt meg miért kapom?
- Csak mert, tönkretettem a gépedet! - hallottam a hangján, hogy hazudik.
- Én ezt nem fogadhatom el, túl drága ajándék, de azért köszönöm! - Takasugi, mintha ezt meg sem hallotta volna, a nyakamba tette a láncot. Annyira szép volt, ráadásul ő volt az utolsó, akitől ezt vártam. - Én már komolyan nem értelek téged. Mégis mit jelent ez a lánc?
- Azt, hogy amit Irie előtt mondtam, az tényleg igaz.
- De miért pont én? Hiszen nem is ismersz engem!
- Hidd el, többet tudok rólad, mint azt te gondolnád és bár tudom, hogy te nem érzel így, én azért még el akartam mondani.
- Nem mondtam, hogy nem érzek így, igazából fogalmam sincs, hogy érzek irántad. Muszáj gondolkozzak ezen.
- Ha már eszedbe jutott, akkor tudod hol lakok! - azzal fogta magát és elsétált, én pedig ott maradtam egyedül a gondoltaimmal. Vajon legbelül én is ezt érzem mint ő, vagy valójában soha nem is vonzott igazán?

8.rész(Takasugi)

Nagyon megrémültem. Újabb ember tudja a titkomat és ez nincs rendben. Sajnos ebből már nem bújhatok ki, így el kellett mondanom neki mindent, töviről-hegyire.

Igen, én vagyok Yamada Ryosuke! Sajnálom, amiért ez idáig eltitkoltam, de a körülmények ezt kívánták meg.

- Biztos nem lehetett könnyű feldolgozni, hogy ilyen fiatalon végig kellett nézned, az édesapád halálát!

- Valóban nem volt könnyű, hogy a szemem láttára gyilkolták meg. Ezért is kellett nevet változtassak, hogy a riporterek ne találhassanak meg.

- Nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok neked, amiért megmentetted a lányom életét!

- Ugyan már, ez igazán semmiség. Asszonyom, szeretnék kérni öntől két nagyon fontos dolgot!

- Persze, mond csak nyugodtan.

- Az első, hogy ezt még tartsa titokban, egyelőre szeretnék még nyugodt életet élni! A másik, hogy kérem engedje meg, hogy vigyázhassak a lányára!

- Mégis mi szükséged van erre?

- Asszonyom, a lánya komoly veszélyben van! Én tudom ki volt az, aki végzett a férjével!

- Csak azt nem mond, hogy...?

- Az édesapámat is ő ölte meg. Ez volt az egyik oka annak, hogy idejöttem. Szeretném ha Hirona-chan biztonságban lenne.

- De miért teszed ezt?

- Én beleszerettem Hirona-chan-ba azon a napon, mikor megismertem őt. 

- Ha ez így van, akkor kérlek továbbra is gondoskodj a lányomról! Tudod, Hirona mióta megmentetted, minden egyes nap azt kérdezi, hogy mikor találkozhat végre veled! Takasugi-kun, azt hiszem a lányom is szerelmes beléd!

- Kétlem, de még ha így is lenne, Hirona sosem fogadná el, hogy egy ilyen kripli, mint én együtt akar lenni vele. Talán jobb lesz nekem egyedül!

- Ha ezt hiszed, akkor nem ismered eléggé a lányomat! Hirona soha senkit nem ítélt még meg a külseje alapján. Ő az a fajta, akinek az ember személyisége számít. Kérlek, ne bánj így magaddal! Te semmivel sem vagy kevesebb, a többi embernél! Egy nagyon okos és értelmes fiú vagy, fiatalkorod ellenére már több dolgon mentél keresztül, mint a legtöbb ember! - könnyek szöktek a szemembe. Nagyon jól esett ezt valaki olyantól hallani, akivel noha nem sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, mégis összeköt minket a közös múlt, elvégre az ő férjét, illetve az én apámat is ugyanazok gyilkolták meg. Hirona mamája megígérte, hogy nem szól senkinek, ezért kicsit megkönnyebbültem. Miután sikeresen hazavitt, beszélnem kellett az anyámmal.
- Megjöttem!
- Üdv itthon Ryosuke! Nahát, ki ez az aranyos kiskutya a kezedben?
- Rin a neve és szeretném megtartani! Most, hogy Irie és Yoshida szeretnék élni a saját életüket, megint egyedül maradtam!
- Részemről semmi akadálya! Ha már itt tartunk, hol voltál ilyen sokáig?
- Hirona mamája rájött, hogy valójában nem vagyok Takasugi Touichi, így kénytelen voltam neki elmondani mindent. Tudom, hogy nem lett volna helyes, de...
- Rendben van ez így! Azt is elmondtad neki, hogy a Kronosz áll e mögött?
- Azt nem említettem! Nem szerettem volna, ha még jobban megijed.
- Ryosuke, pontosan mit akart elérni a nagyapád azzal, hogy megöleti az apádat?
- Mégis mit gondolsz? Természetesen az volt a célja, hogy átvegyem a céget!
- Ryosuke, ha ez megtörténik, ugye nem fogsz engedelmeskedni a nagyapádnak? - nem tudtam rá válaszolni. A nagyapám vezeti a Kronoszt, ami gyilkosságok előkészítésével, illetve kivitelezésével foglalkozik. A nagyapám már többször elmondta, hogy nekem kell majd átvennem a Kronoszt, ha ő már nem lesz. Mindig is borzasztó érzés volt, egy bűnöző ivadéka lenni. Talán az apámnak is ezért kellett meghalnia.
- Ne aggódj, eszembe se jutott ilyen!
- Tényleg, azt hiszem ideje lenne elmennünk a fodrászhoz, eléggé megnőtt már a hajad.
- Most miért jössz hirtelen ezzel? A hajam jó úgy, ahogy van! - szerencsére az anyám, nem erőltette tovább a témát. Miután felment a fürdőbe, megcsörrent a telefon.
- Halló?
- Találkoznom kell veled Ryosuke, a szokott helyen várlak!
- Igenis! - a mosolyom eltűnt és előjött a komoly énem. Noha, utálom magam, amiért a nagyapám egy bűnöző, de akkor is a nagyapám, akinek engedelmeskednem kell. Bementem az anyámék szobájába, majd a szekrényből elővettem az apám egyik öltönyét és azzal együtt mentem ki a szobából. A szobámba mentem, ahol Rin befoglalta az ágy mellett lévő kanapét. Magamra kaptam az öltönyt és egyenesen a fodrászhoz mentem hogy eleget tegyek az anyám kérésének. Noha azt mondtam, hogy a hajam jó úgy ahogy van, de így azért mégsem állíthattam a nagyapám elé. A fodrász elég rövidre vágta a hajamat, ami nagyon furcsa volt. Miután ott végeztem, már indultam is, hogy találkozzak a nagyapámmal. Egy kihalt sikátornál volt a találka.
- Ryosuke, végre megjöttél!
- Itt vagyok,ahogy kérted! Mit szeretnél tőlem?
- Csak szerettem volna ismét nyomatékosítani, hogy te fogod majd átvenni a Kronoszt! Remélem, veled nem kell majd azt tennem, amit a bolond apáddal kellett! De ha ezzel nem győztelek meg, talán ez majd segít! - erre a zsebéből előhúzott, egy képet Hirona- róla. - Ez az a lány, aki tetszik neked igaz? Mi lenne, ha cserébe azért, hogy átveszd a céget, megkímélném ezt a lányt?
- Rendben megteszem amit kérsz, de őt hagyd ki ebből!
- Ezt már szeretem! Tudtam, hogy, te nem hagysz cserben.
- Pontosan, mit kell majd tennem?
- Mindent a maga idejében. Addig is, maradj elérhető, hogy kapcsolatba tudjak lépni veled!
- Ahogyan parancsolod. Akkor én most távozok is! - fejet hajtottam előtte, majd hazamentem. Őszintén megmondva, rettegtem a nagyapám tervétől, de féltettem Hirona életét, ezért nem tehettem mást, bele kellett mennem, a nagyapám játékába.

7.rész(Takasugi)

Szerencsére sikerült eléggé kipihennem magamat. Mikor felébredtem, Hirona nem volt a szobába, helyette Hirona mamája ült az ágy mellett és borogatott tovább. Bevallom nagyon kellemes érzés volt, hogy így törődik velem.
- Már jobban vagyok? - motyogtam.
- Szerencsére a lázad már kezd lejjebb menni. Nagy szerencséd van, hogy Hirona rád talált, mert nagyon magas volt a lázad!
- Köszönöm, hogy így törődik velem. Tudja, az édesanyám azt mondta nekem, hogy igyekszik bepótolni azt az időt, amit külön töltöttünk, de mégis mindig magánál kötök ki!
- Igen, láttam az édesanyádat az értekezleten. Biztos nagyon boldog vagy, amiért az édesanyád újra veled van.
-Igen, nincs is nagyobb boldogság, mint együtt lenni az édesanyámmal annyi év után, abban a házban, ahol az apám halála előtt éltünk. Sajnos, ő már nem érhette ezt meg, de remélem bárhol is van most, azért egy kicsit büszke rám!
- Abban biztos vagyok, Takasugi Kun! - Hirona mamája hazavitt, hogy otthon tudjak tovább pihenni. A mamám nagyon aggódott miattam.
- Jaj, kicsikém miért nem hívtál fel, hogy nem érzed jól magad? Érted mentem volna!
- Ne aggódj, már jobban vagyok egy kicsit, nem akartam, hogy aggódj miattam!
- De hiszen ezért vagyok az anyukád! Néha engedd meg, hogy gondoskodjak rólad, ahogyan eddig nem tehettem! - láttam, hogy elszomorodik, erre lefeküdtem az ágyba.
- Akkor mesélj esti mesét, hogy hamarabb elaludjak! - szerencsére ettől jobb kedve lett és miután az ölébe fektetett, elkezdte elmesélni nekem a piroska és a farkast. Gyerekkoromban is mindig erre a mesére aludtam el és most is jó volt ezt hallani. valahogy úgy éreztem, mintha most élném újjá a gyerekkoromat, amit levesztettem.

7.rész(Hirona)

Takasugi halkan szuszogott az ágyamon és az arcszínéből láttam, hogy kezd egyre jobban lenni. Szerencsére, már a láza is kezdett lejjebb menni

- Hirona, gyere vacsorázni! - jött be a szobámba, az anyám.

- Anya, kérlek halkabban! Most sikerült elaludnia!

- Szegénykém, mi történt vele? - lépett oda hozzá és megsimogatta az arcát.

- Felment a láza. Anya, Haruna talált néhány cikket Yamada Takuyaki - ról, Takasugi gépén. Szerinted ők ketten, közel álltak egymáshoz?

- Hirona, nem szabadott volna ezt csinálnod, ez egyáltalán nem helyes!

- Tudom, de ki kell derítenem, hogy mégis ki ez a Takasugi Touichi!

- Most inkább menj vacsorázni, addig én itt maradok vele! - kimentem a konyhába, ahogy azt az anyám kérte. Hiába próbálom magam tartani az ígéretemhez, miszerint nem megyek Takasugi közelébe, muszáj kiderítenem, mi folyik itt.

*Másnap*

Másnap az iskola könytávárban igyekeztem információ után kutatni. Leültem az egyik géphez és rákerestem Yamada Ryosuke nevére. Elég sok cikk volt a balesettel kapcsolatban, de egy cikken megakadt a szemem:"A cégörökös visszatért! Yamada Takuyaki árván maradt fia, Yamada Ryosuke visszatért, hogy átvehesse az apja cégét, amit apja kegyetlen halála után megörökölt. A fiú az esettel kapcsolatban így nyilatkozott: Borzasztó, ami a szüleimmel történt, de a legjobb tudásom szerint igyekszek majd vezetni az apám cégét!" - tehát akkor mégis itt van valahol. Muszáj megtaláljam, hogy megköszönhessem neki, hogy megmentette az életemet. Aznap történt, mikor magukkal vitték az apámat. Rossz emberektől kért kölcsönt, amit nem tudott megadni, így az életével fizetett érte. Engem is magukkal akartak vinni, mint fizetséget, de megszöktem előlük. Épp üldöztek, mikor egy autó száguldott felém.Láttam felém futni, egy velem egyidős fiút, aki ellökött, így az autó őt ütötte el. Mindketten kórházba kerültünk, ugyanabba a szobába. Hallottam, ahogy az orvosok arról beszélgettek, hogy kénytelenek amputálni az egyik lábát, hogy megmentsék az életét. Persze akkor még nem igazán tudtam felfogni a dolgot, de most már igen. Tudom, hogy nincs semmim, amivel meg tudnám hálálni, de megígértem magamnak, hogy nem leszek másé csakis az övé. Talán ezért nem tudok más szemmel nézni Takasugi - ra, mert nem akarom megszegni az ígéretemet. Ha végre megismerhetem Yamada Ryosuke - t, akkor megmondom neki, ha ő is ezt akarja, akkor hajlandó leszek az övé lenni. Magamon kívül ugyanis nem tudok mást felajánlani.

- Te meg mit csinálsz itt? - hallottam meg, egy ismerős hangot.

- Takasugi Kun! - igyekeztem bezárni a cikket, de sajnos nem voltam elég gyors.

- Szóval még mindig nem hagytad abba!

- Félreérted!

- Ugyan, engem nem érdekel, ha megszeged a nekem tett ígéretedet! Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél!

- Hiszen te is segítettél nekem, már nem egyszer, szóval ez csak természetes!

- Nem, egyáltalán nem az!

- Visszatérve a korábbira, neked fogalmad sincs arról, mennyire meg akarom találni Yamada Takuyaki fiát! Kérlek, ha tudsz róla valamit mond el nekem!

- Miért olyan fontos neked, hogy megtaláld?

- Mert az a fiú, megmentette az életemet és szükségem van arra, hogy megköszönhessem ezt neki.

- Sajnálom, de nem tudok segíteni, azt hiszem most már megyek! - zavartan kisétált a könyvtárból. Vajon tudhat valamit, amit én nem? De mégis miért nem akar segíteni nekem? Úgy döntöttem, követem őt. Láttam, hogy Irie és Yoshida, az iskola előtt várják őt. Egy fa mögé rejtőztem, ahol szerencsére nem vettek észre.

- Én ezt már nem bírom, Hirona egyre többet fog megtudni!

- Ez van akkor, ha hazudni próbálsz kedves őszinteség királya! - horkantott fel Irie.

- Kérlek srácok, muszáj segítenetek, ez egyedül nem megy!

- Takasugi Kun, azt hiszem én is szeretném végre abba hagyni ezt és normális életet élni, mint amikor még minden rendben volt!

- Na és mi lesz a tervünkkel?

- Egy fenét, abba a tervebe! Már nem akarom megbosszulni azt, amit a szüleimmel tettek és Hirona biztonsága, pedig neked fontos egyedül! Nekünk semmi közünk sem volt a lányhoz, hiszen te voltál az, aki annyira közel került hozzá!

- Irie, fogd már be, azt akarod, hogy bárki meghalljon?

- Halljanak csak meg, legalább mindenki megtudja, hogy mekkora hazug vagy te!

- Hiszen megígértétek, hogy segítetek nekem! - Takasugi szeme könnybe lábadt.

- Nem vagyunk barátok, hogy segítsek neked! - Irie elment, Yoshida pedig még ott maradt.

- Sajnálom Takasugi Kun, de ln sem szeretném ezt tovább folytatni! . Yoshida lehajtotta a fejét, majd szomorúan elsétált ő is. Ha lehetett, most még inkább megsajnáltam Takasugi - t, ugyanakkor felkeltette a kíváncsiságomat. Vajon kik is lehetnek ezek a fiú valójában és mit akarhatnak tőlem?

6.rész(Takasugi szemszöge)

Szerencsére Yoshida és Irie elintézték a dolgokat, így valamilyen szinten megkönnyebbültem. Ahogyan korábban már azt az anyámnak is megmondtam, úgy döntöttem, át fogom venni az apám cégét. Már beszéltem is az apám egyik bizalmasával,  aki felajánlotta a segítségét, hogy sikerüljön mindent előkészíteni, amíg el nem érkezik az idő, hogy az apám helyébe lépjek. Az anyám, persze igyekezett lebeszélni róla, de kötelességem megvédeni azt, amit az apám kemény munkával létrehozott. Az iskolában látszólag helyre állt a rend, már senki sem beszélt a Hirona - val történtekről. Kár, hogy ez nem tartott túl sokáig. Hirona elég dühösen lépett be a terembe és szegény Yoshida padjához trappolt.

- Ezt meg mégis mire véljem? - dobott le a padjára egy fotót, amin Umika és ő voltak, egy kicsit félreérthető helyzetben. Persze, nincsenek együtt, mindenesetre a kép igencsak aranyosra sikeredett.

- Mégis mi a baj, Hirona Chan?

- Nem megmondtam neked, hogy ne menj Umika közelébe? Honnan tudja, hogy nem rossz szándékkal közeledsz felé? - talán kötelessége beszámolni mindenről, amit csinál? Hiszen Umika nem egy ötéves kislány.
- Hagyd már békén! Egyébként meg nem értem, hogy neked mégis mi közöd van ahhoz, hogy Yoshida és Umika Chan között mi történik? - elegem volt abból, hogy ennyire bizalmatlan, mikor semmi oka sincs rá.
- Hogy miért szólok bele, az az én dolgom és nem pedig a tiéd. Egyébként meg furcsállom, hogy neked nem okoz gondot, hisz Umika az én barátnőm! . igen a te barátnőd, de ha úgy kezeled mint egy ötévest, akkor semmire sem lesz képes egyedül.
- Ez Yoshida élete, nem pedig az enyém, ezért nincs jogom beleszólni abba, hogy kivel találkozzon. Ha meg akarod tartani a barátnődet, akkor fogd be néha a szádat! - helyre kellett végre tennem, bár elég rosszul esett, ezt mondanom neki. Nem akartam, de meg kellett tegyem.
- Takasugi Kun, köszönöm, hogy segítettél!
- Ugyan már, sajnálom, amiért azt mondtam neked, hogy maradj távol Umika - tól. Ha tényleg szereted őt, akkor csak nyugodtan mond ezt meg neki is, nehogy úgy járj, mint én.
- Ugyan már Takasugi Kun, Hirona Chan biztosan kedvel téged, csak nem meri bevallani. Meglásd, hogy hamarosan sikerül megpuhítanod őt! - nos remélem, igaza lesz és Hirona tényleg kedvel engem, még ha csak egy kicsit is. Közben eszembe jutott, amikor Yoshida szülei megkértek arra, hogy gondoskodjak a kis törpéről és védjem meg őt, a Kronosz - tól. Végül is örülök neki, hogy belementem. Láttam, hogy Hirona odajön hozzám, aminek nagyon nem örültem.
- Mit akarsz, már megint? Hiszen az előbb olyan jól kitudtál engem osztani!
- Ki vele, honnan ismered Yamada Takuyaki - t? - teljesen megborzongtam. Mégis honnan tudja, hogy ismerem őt? Remélem semmit sem derített ki velem kapcsolatban, mert az komoly veszélyt jelente rám, a két fiúra sőt magára Hirona - ra is.

- Honnan tudod, hogy ismerem?

- Ne játszd már az ártatlan, hisz a géped tele van a róla szóló cikkekkel! - nem hiszem el, hogy képes volt erre. Azt mondta bízik bennem, akkor mégis miért kezdett el kutakodni utánam? Nos, ennyit a bizalomról!
- Szóval kémkedsz is utánam? Nem hittem volna, hogy a te eszeddel csak ennyire futotta. De ha már annyira tudni akarod, akkor semmi közöm ahhoz az emberhez! Most már megnyugodtál? Ha igen akkor hagyj végre békén, ne zaklass, sőt ne is gyere a közelembe! - rosszul esett, hogy le kellett tagadnom az apámat, de meg kellett tennem, különben minden kiderülne. Azt hiszem, most már tényleg jobb lesz, ha többet nem megyek a közelébe. Hiába hittem azt, hogy ennek majd jó vége lesz, mégsem lett az. Úgy döntöttem, hogy véget kell vetnem ennek, ha nem akarom, hogy ő igya meg a levét. Az órák után egyből haza akartam menni, de kezdtem magamat egyre rosszabbul érezni. A lépteim kezdtek egyre elnehezedni, míg kénytelen voltam megállni. A szemeim előtt, lepergett minden. Láttam, ahogyan idegen emberek rontanak be az autónkba, ahol néhány késszúrással megölték az apámat. Az anyámnak szerencséje volt, engem pedig nem bántottak. Ott voltam a kocsiban, azzal a tudattal, hogy a szüleimet megölték és én voltam az egyetlen, akit nem bántottak. Miért nem öltek meg engem is? Talán az lett volna a legjobb, ha engem is megölnek, akkor nem kellett volna ennyit szenvednem. Már levegőt is alig kaptam, amikor meghallottam Hirona hangját.
- Takasugi Kun!
- Nem megmondtam, hogy ne gyere a közelembe? - már hangom is alig volt, de még mindig csak bántottam. A homlokomra tette a kezét, majd rögtön el is húzta onnan.
- Hiszen te lázas vagy! Gyere, majd itt tudsz pihenni! - hiába ellenkeztem, ő nem figyelt rám. Segített bemenni a házába, ahol befektetett az ágyába. A gyengeségtől, már mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy egy hideg vizes törölközőt rak a fejemre, ami eléggé jól esett.
- Mit nem értettél abból, hogy nem akarlak a közelemben tudni? Azt hittem felfogtad! - nem akartam többet a közelében lenni, de azt hiszem, ő ezt nem igazán értette meg.
- Ez nem olyan egyszerű! Hiszen amikor látom milyen állapotban vagy, érzem, hogy segítenem kell neked, akár akarod, akár nem! - tehát akkor mégiscsak fontos vagyok neki.

- Ha annyira bosszantalak, akkor mégis miért vagy folyton a közelemben?

- Már megmondtam, csak nem akarlak ilyen helyzetekben látni. Nem tudom miért, de úgy érzem fontos vagy nekem! - szóval tényleg igaz. Akkor ezek szerint, mégiscsak törődni akar velem, ami egy jó jel. Remélem hamarosan már arra is rájön, hogy köztünk jóval több van, mint amit ő gondolna.

- Csak nem belém szerettél?

- Nem arról van szó! egyszerűen csak segíteni akarok!

- Tudod mivel segíthetsz nekem a legtöbbet? Ha végre le állnál ezzel a nyomozósdival! Kérlek, ne kutass a múltamban, mert túlságosan fájdalmas és nem akarom, hogy feltépd a sebeimet! Megértesz engem ugye? - anélkül akartam erre megkérni, hogy bármit is elmondtam volna neki a múltamról. Képtelen vagyok róla beszélni, mert borzasztóan fáj még most is ez az egész. Talán majd egyszer képes leszek erről őszintén beszélni valakinek.
- Igen és sajnálom, amiért kutakodtam utánad, többet nem fog előfordulni, de most már inkább aludj, mert különben sosem leszel jobban! - végül is jelen esetben ez tűnt a legjobb megoldásnak. Behunytam a szememet és lassan elnyomott az álom.

6.rész(Hirona szemszöge)

Másnapra azt hittem, hogy végre eltűnnek a pletykák. Hát óriásit tévedtem. Épp a terem felé igyekeztem, amikor a hirdetőtáblán ki volt függesztve egy kép, amit Yoshida és Umika láthatóak, igencsak félreérthető helyzetben. Nagyon mérges lettem, hiszen mondtam már Umika - nak, hogy tartsa távol magát tőle, hiszen egyikünk sem tudja, hogy pontosan honnan jöttek ezek a fiúk. Dühösen trappoltam be a terembe, egyenesen Yoshida asztalához! 

- Ezt meg mégis mire véljem? - dobtam le a padjára a képet.

- Mégis mi a baj, Hirona Chan?

- Nem megmondtam neked, hogy ne menj Umika közelébe? Honnan tudja, hogy nem rossz szándékkal közeledsz felé?

- Hagyd már békén! Egyébként meg nem értem, hogy neked mégis mi közöd van ahhoz, hogy Yoshida és Umika Chan között mi történik? - jött oda Takasugi, mire felhorkantottam.

- Hogy miért szólok bele, az az én dolgom és nem pedig a tiéd. Egyébként meg furcsállom, hogy neked nem okoz gondot, hisz Umika az én barátnőm!

- Ez Yoshida élete, nem pedig az enyém, ezért nincs jogom beleszólni abba, hogy kivel találkozzon. Ha meg akarod tartani a barátnődet, akkor fogd be néha a szádat! - azzal visszament a helyére. Nem hiszem el, még ő akar engem kioktatni? Talán ő tudja mi a jó Umika - nak, vagy én? Nem sok időm volt dühöngeni, ugyanis kezdődött az óra. Szokás szerint a három fiú brillírozott, amiből kezd már egy kicsit elegem lenni.Az óra után, Haruna jött oda hozzám.

- Hirona, találtam valami érdekeset Takasugi gépén!

- Te fel tudtad törni a gépét?

- Természetesen nem én voltam, csak lefizettem egy alsóbb évest, aki megcsinálta helyettem. De most ez lényegtelen. Találtam néhány újságcikket, Takasugi gépén, amik érdekelhetnek! - a címlapokon ez állt: "Holtan találták, a Yamada ingatlanfejlesztési cég elnökét, Yamada Takuyaki és felesége gyilkosság áldozata lett, az egyetlen túlélő, pedig a tizenkét éves fiúk Yamada Ryosuke. A cégben megindult a csatározás, az elnök helyettesét illetően." - hiszen én ezt a pasast láttam már valahol, de fogalmam sincs, hogy hol. Ahogyan közelebbről megnéztem azt a képet, az egyetlen akit sikerült kivennem, az Yamada Takuyaki fia volt. Hiszen én ezt a fiút ismerem!

- Haruna, én tudom ki ez a fiú!

- Mármint Yamada Takuyaki fia?

- Igen, ő volt az, aki gyerekként megmentette az életemet és a kórházban mikor felébredtem azt mondták, hogy elveszítette emiatt az egyik lábát. Haruna, én sokkal tartozom annak a fiúnak!

- Akkor mi lenne, ha előkerítenénk?

- Kétlem, hogy még itt lenne, azok után, hogy a szüleit megölték, ráadásul ott van az a rengeteg újságíró is. Biztos az egyik rokonához került, ezért nem tudni róla semmit. Jobb lesz, ha nem bolygatjuk a múltat tovább. De vajon, miért érdekelhette ez Takasugi - t?

- Biztos ő is ismerte a fiút. lehet, hogy az apja annál a cégnél dolgozott! Hiszen azt mondtad egy villában lakik, akkor biztos ő is ott dolgozott! Mi lenne, ha rákérdeznél?

- Talán az nem is lenne olyan rossz ötlet! - oda is mentem, hogy beszélhessek vele.

- Mit akarsz, már megint? Hiszen az előbb olyan jól kitudtál engem osztani!

- Ki vele, honnan ismered Yamada Takuyaki - t? - erre hirtelen összerezzent a teste, mintha megijedt volna.

- Honnan tudod, hogy ismerem?

- Ne játszd már az ártatlan, hisz a géped tele van a róla szóló cikkekkel!

- Szóval kémkedsz is utánam? Nem hittem volna, hogy a te eszeddel csak ennyire futotta. De ha már annyira tudni akarod, akkor semmi közöm ahhoz az emberhez! Most már megnyugodtál? Ha igen akkor hagyj végre békén, ne zaklass, sőt ne is gyere a közelembe! - látszott rajta, hogy nagyon mérges, így úgy döntöttem, hogy nem zavarom többé. Inkább visszamentem a helyemre és ott vártam a becsöngőt. Órák után, pedig hazafelé igyekeztem. Útközben végig Takasugi reakcióján járt az agyam. Vajon tényleg nem ismerte azt a férfit, vagy csak próbálja letagadni? De ha le is tagadja, vajon miért teszi? Talán közel álltak egymáshoz és ezért nem akarja, hogy kiderüljön? Mindenesetre elég furcsa volt nekem. Az anyám még nem ért haza a munkából, így teljesen egyedül maradtam, illetve csak azt hittem. Bementem a szobámba, majd elkezdtem az ablakon bámulni kifelé. Azt kellett észrevegyem, hogy Takasugi vonszolja magát el a ház előtt. Hiába akartam teljesíteni a kérését, miszerint nem megyek többet a közelébe, egyszerűen nem bírtam legyőzni a késztetést, így kiszaladtam a házból.

- Takasugi Kun! - szaladtam oda hozzá.

- Nem megmondtam, hogy ne gyere a közelembe? - olyan elhalt volt a hangja és verte őt a víz. A homlokára tettem a kezemet és éreztem, hogy tüzel a homloka.

- Hiszen te lázas vagy! Gyere, majd itt tudsz pihenni! - először még ellenkezett, de aztán rájött, hogy fölösleges és végül mégis velem jött. Lefektettem a szobámban, majd egy hideg vízbe mártott törölközőt tettem a homlokára.

- Mit nem értettél abból, hogy nem akarlak a közelemben tudni? Azt hittem felfogtad!

- Ez nem olyan egyszerű! Hiszen amikor látom milyen állapotban vagy, érzem, hogy segítenem kell neked, akár akarod, akár nem.

- Ha annyira bosszantalak, akkor mégis miért vagy folyton a közelemben?

- Már megmondtam, csak nem akarlak ilyen helyzetekben látni. Nem tudom miért, de úgy érzem fontos vagy nekem!

- Csak nem belém szerettél?

- Nem arról van szó! egyszerűen csak segíteni akarok!

- Tudod mivel segíthetsz nekem a legtöbbet? Ha végre le állnál ezzel a nyomozósdival! Kérlek, ne kutass a múltamban, mert túlságosan fájdalmas és nem akarom, hogy feltépd a sebeimet! Megértesz engem ugye?

- Igen és sajnálom, amiért kutakodtam utánad, többet nem fog előfordulni, de most már inkább aludj, mert különben sosem leszel jobban! - végül is nem kellett kétszer kérni, egész hamar elaludt. A legnagyobb kérdés viszont még válasz nélkül maradt: Mégis, miért fájdalmas a múltja?

5.rész(Takasugi szemszöge)

Látszott, hogy Hirona nagyon meglepődött, amiért megöleltük egymást, szerintem viszont ez teljesen normális volt. Attól még, hogy nincs köztünk semmi, ettől függetlenül megölelhetjük egymást nem? Utánaszaladtam, mert mindenképp beszélni akartam vele. Nem igazságos, hogy így lerázna engem. Szerencsére, a tetőtéren rátaláltam.

- Miért rohantál el? Talán nem esett jól, hogy megöleltelek? Mondjuk nekem sem volt egy leányálom elhiheted. - még, hogy nem volt leányálom? Ez volt életem legszebb egy perce, ne jó a legszebb talán az volt, amikor megcsókoltam.

- Nem állnál le végre? Amióta csak ismerlek, mást sem hallok tőled, csak bántást. Bezzeg arra jó vagyok, ha valakinek meg kell téged vigasztalnia! - miért van az, hogy mindig igaza van? Én csak kihasználom őt, amikor szükségem van rá, egyébként meg csak bántom őt. Utálom is magamat ezért.

- Mintha annyira szükségem lenne rá! - igen, tényleg szükségem van rá, méghozzá nagyon is.

 Tényleg? Akkor tegnap mégis miért csókoltál meg? Vagy azt akarod mondani, hogy azt sem szánt szándékkal tetted? - még szép, hogy szándékos volt! Még ha csak egyszer is, de érezni akartam az ajkának azt az édes eper ízét.

- Természetesen nem. Magamtól soha nem csókolnék meg, egy ilyen egyszerű és buta lányt, mint te! - és már megint csak bántom. Talán az lenne a legjobb, ha eltűnnék az életéből és akkor nem lenne lehetőségem bántani őt.

- Szóval egyszerű és buta mi? - láttam, hogy eléggé dühös lett és készült volna otthagyni, de ezt nem engedhettem meg. Elkaptam a csuklóját és magamhoz rántottam. - Most meg mi a fenét csinálsz?

- Mintha nem tudnád! - a kezembe vettem az arcát és gyengéden megcsókoltam. Ez más volt, mint az első csókunk, akkor én is zavarban voltam, de ettől teljes mértékben eltekintettem most és igyekeztem több szenvedélyt vinni a csókba- Látszott, hogy ő is élvezi, hisz a kezeit a nyakam köré fonta.

- Ezt nem szabadna! - csak motyogott, miközben ő sem volt képes abbahagyni. Talán most van itt az ideje, hogy elmondjak neki mindent?

- Ez most ne érdekeljen! Elképzelni sem tudod, mennyire akartam már ezt! - igazából már azóta, amióta csak megismertem, bár ez csak az utóbbi napokban tudatosult bennem.

- Akkor tényleg igaza volt a lányoknak és szerelmes vagy belém? - tehát akkor már tudja? Erre mégis mit kellene válaszolnom? Ha igent mondok, akkor kérdezősködni fog és akkor kénytelen lennék elmondani az igazat, de arra még nem állok készen, legalábbis egyelőre. Így hát nem szóltam semmit, csak igyekeztem ellenállni a pillantásának. -  - Szóval csak egy csókra kellettem. Hiszen megmondtad, egy olyan buta lány, nem érhet fel hozzád! - láttad, hogy könnyekkel telítődik meg a szeme, ez pedig olyan volt, mintha késsel bökdösnének. Mégis, hogyan bánthattam meg őt ennyire? Most először láttam őt sírni miattam. Esélyem sem volt megmagyarázni neki, mert elszaladt, ezért jobbnak láttam, ha nem megyek utána, különben csak még rosszabb lesz az egész.
- Takasugi Kun! - jelent meg Yoshida, én pedig a tető szélére ültem és onnan lógattam le a lábamat.
- Most mégis mihez kezdjek? Ezt soha nem fogja nekem megbocsátani! Kit álltatok, én soha nem lehetek olyan srác, akit ő megérdemelne. Talán az lenne a legjobb, ha Irie meg ő összejönnének.
- Biztos, hogy ez lenne a legjobb? Hiszen te nagyon szereted Hirona Chan - t, akkor miért nem tisztázod végre a dolgokat?
- Azért, mert félek! Mi van ha elutasít? Hiszen tudod, hogy elveszítettem az egyik lábamat!
- Azt hiszed, hogy ettől majd nem fog rád úgy nézni, mint egy egészséges emberre? - bólintottam egyet, mire Yoshida elnevette magát.
- Ez nem fog megtörténni Takasugi Kun! Menjünk inkább vissza, mert nemsokára kezdődik az óra! - visszamentünk a teremhez, ahol Irie várt minket.
- Van egy kis probléma!
- Mi az?
- Valaki pletykálni kezdett az iskolában anonimként és azt állította, hogy a Yuto nevű srác együtt jár Suzuka Chan - nal.
- Szóval pletykák, mi? Mégis honnan indult ez?
- Az iskola újságban van egy külön szegmens, ami csak ezzel foglalkozik, de a pletyka egy internetes fórumból ered! Irie, nézz utána, hogy mégis mikor töltötték fel azt a pletykát, majd mi utána járunk a dolognak, igaz fiúk? - bólintottak egyet, majd Yoshida és én a terembe mentünk és megvártuk, amíg Irie megérkezik az eredménnyel. A megérzéseim ismételten nem hagytak cserben, ugyanis valóban egy tanár indította el a pletykát, ahogy azt sejtettem is. Hallottam, hogy Hirona és a barátnői épp erről a pletykáról beszélgettek.
- De vajon ki tehette? - ez egy nagyszerű kérdés Haruna Chan!
- Mégis ki más? Természetesen a tanárok! - kiváló nyomozásunk eredményeként jöttünk rá erre.
- Miért vagytok ilyen biztosak benne?
- Egyedül a tanárok használhatják a gépeket tanítási idő alatt, ezért diák nem lehetett. Az iskola újság pletykarovatát, úgyis anonim néven teszik közzé, így nem tudni, hogy ki írta őket. Ez a pletyka viszont egy fórumon terjedt el, amit a diákok nem igazán használnak, ezért vagyunk biztosak benne, hogy csakis egy tanár lehetett!
- Ez igaz! Takasugi Kun, kérlek csináljatok valami! - Umika Chan nagyon kétségbe volt esve, látszott, hogy aggódik a barátaiért. Belátom, nem lett volna szabad megkérnem Yoshida - t, hogy maradjon tőle távol, hiszen nagyon ártatlan, úgysem jönne rá semmire sem.
- Ha Takasugi részt vesz benne, akkor én nem! - persze, Hirona még mindig dühös rám, amit meg tudok érteni. Hibásnak érzem magamat azért, amit vele tettem, de most már nem csinálhatom vissza. Az ebédszünetben is igyekezett kerülni engem, én pedig nem erőltettem, hogy beszéljük meg ami történt. Azt hittem ennél rosszabb már nem is történhet, de mekkorát tévedtem.
- Takasugi Kun! - szaladt be Yoshida a terembe.
- Mi történt?
- Újabb pletyka. Azt állítják, hogy Hirona Chan, azért barátkozik ezekkel a lányokkal, hogy nekik köszönhetően majd fel tudjon kapaszkodni. Most már mindenki tudja, hogy Hirona Chan apjának tartozásai voltak! -hisz ez teljességgel kizárt! Mégis, hogy a fenébe kerülhettek ezek az információk ki? Hiszen ezek a dolgok mindig személyesek, vagyis csakis a tanárok nyúlhatnak hozzá. El se tudtam képzelni, hogy mégis min mehet most keresztül. Bárcsak, ne derült volna ez ki róla. Láttam, hogy Hirona, Umika Chan kíséretében visszajön a terembe. Látszott rajta, hogy nagyon megbántotta a dolog.
- Srácok én..
- Nem kell mondanod semmit Hirona, mi hiszünk neked! - örültem, hogy ilyen barátai vannak, akik kiállnak mellette, még a legrosszabb pillanatokban is.

5.rész(Hirona szemszöge)

Takasugi ölelése nagyon jól esett és ez megijesztett. Miután elhúzódtunk, kiszaladtam a teremből, egyenesen a tetőtérre. Még szerencse, hogy épp akkor csöngettek ki, szóval végül is nem lett belőle bajom. Furcsa érzés járt át. Ugye nem lehet, hogy kezdek beleszeretni? Talán ez a büntetésem azért, mert az utóbbi időben nem igyekeztem eléggé az iskolában? Isten ments, hogy beleszeressek.
- Miért rohantál el? Talán nem esett jól, hogy megöleltelek? Mondjuk nekem sem volt egy leányálom elhiheted.
- Nem állnál le végre? Amióta csak ismerlek, mást sem hallok tőled, csak bántást. Bezzeg arra jó vagyok, ha valakinek meg kell téged vigasztalnia!
- Mintha annyira szükségem lenne rá!
- Tényleg? Akkor tegnap mégis miért csókoltál meg? Vagy azt akarod mondani, hogy azt sem szánt szándékkal tetted?
- Természetesen nem. Magamtól soha nem csókolnék meg, egy ilyen egyszerű és buta lányt, mint te!
- Szóval egyszerű és buta mi? - dühösen megráztam a fejemet és indultam volna vissza a terembe, de Takasugi elkapta a karomat és magához húzott. - Most meg mi a fenét csinálsz?
- Mintha nem tudnád! - a kezébe vette az arcomat és megcsókolt. Ezúttal viszont nem csak egy pillanat erejéig. Ez a csók hosszú és szenvedéllyel teli volt. Nem tudom mi történt velem, de az ajkam csak úgy falta az övét. Takasugi nyaka köré fontam a karomat, ő pedig a kezét a derekamra csúsztattam.
- Ezt nem szabadna! - motyogtam, miközben tovább csókoltam őt.
- Ez most ne érdekeljen! Elképzelni sem tudod, mennyire akartam már ezt!
- Akkor tényleg igaza volt a lányoknak és szerelmes vagy belém? - elhúzódtam tőle és kérdőn rámeredtem. Takasugi nem szólt semmit, csak elfordította a tekintetét. - Szóval csak egy csókra kellettem. Hiszen megmondtad, egy olyan buta lány, nem érhet fel hozzád! - igyekeztem visszatartani a könnyeimet, de nem sikerült. Sírva visszaszaladtam a terembe és levágtam magamat a székemre.
- Hirona mi történt? - szaladtak oda hozzám a lányok.
- Nem történt semmi sem, ne aggódjatok miattam!
- Hirona Chan, tudjuk, hogy valami baj van. A barátnőid vagyunk, nekünk nyugodtan elmondhatod! - Umika leült mellém és a fejemet a vállára döntötte.
- Az a helyzet, hogy egy fiú tegnap ellopta az első csókomat és ráadásul ma is megtette!
- Ezért sírsz? Hiszen ennek örülnöd kellene! - sóhajtott fel Haruna.
- Ez a fiú Takasugi volt! - a lányok mind döbbent arccal bámultak rám.
- Szóval Takasugi Kun, kétszer is megcsókolt? Ezek szerint tényleg szerelmes beléd!
- Nem lányok, közölte velem, hogy őt az ilyen egyszerű és buta lányok mint én, egyáltalán nem érdeklik! Azt hiszem jobb lesz, ha túlteszem magamat rajta.
- Én ezt nem hiszem el! - jött oda Suzuka, az iskola újsággal a kezében.
- Mi történt Suzuka?
- Az iskolaújságban elindult az a pletyka, miszerint Yuto és én együtt járunk! - dobta le az újságot a padomra, amin valóban ott virított a cikk.
- Hé lányok, mi történt? - jött oda hozzánk Yuto is. - Suzu Chan, nem is tudtam, hogy jár... Micsoda? mégis, hogy gondolhatják ezek azr, hogy mi ketten járunk? Hisz ez a kép akkor készült, amikor a sportversenyen voltunk, ez nem bizonyít semmit!
- De vajon ki tehette? - tette fel a nagy kérdést Haruna.
- Mégis ki más? Természetesen a tanárok! - jött oda hozzánk Takasugi, a két fiúval együtt.
- Miért vagytok ilyen biztosak benne?
- Egyedül a tanárok használhatják a gépeket tanítási idő alatt, ezért diák nem lehetett. Az iskola újság pletykarovatát, úgyis anonim néven teszik közzé, így nem tudni, hogy ki írta őket.
- Ez igaz! Takasugi Kun, kérlek csináljatok valami! - nézett rá könyörgően Umika, mire én felálltam a helyemről.
- Ha Takasugi részt vesz benne, akkor én nem! - nem akartam még egyszer csak egy kicsit is közel kerülni hozzá. Szerencsére, Takasugi sem erőltette a dolgot, így végül nem tettünk semmit sem. Szerencsére az ebédszünet hamar elérkezett, így végre egy kicsit kimozdulhattam a teremből. Igazából azt hittem nem történhet már semmi rossz. Hát alaposan tévedtem.
- Friss hírek, az A osztály dívája valójában nincstelen, aki a gazdagabbak hátán akar felkapaszkodni! - hallottam meg az egyik elsős hangját. Ahogyan haladtam végig a folyosón, mindenki megvető pillantást vetett rám. Vajon miért csinálják ezt?
- Hirona Chan - futott utánam lihegve Umika, mire megálltam.
- Umika, mi történt?
- Ugye ez nem igaz? - nyomott a kezembe, egy újabb magazint ezúttal a címlapon én voltam, azzal a mondattal, amit az elsős volt szíves kikiabálni.
- Hiszen ez lehetetlen! Mégis ki képes ilyesmire?
- Fogalmam sincs, de azt hiszem jobb ha most visszamegyünk a terembe! - Umika megfogta a kezemet és visszasiettünk a terembe. Mikor megérkeztem, mindenki néma csendben ült. Gondolom ezek szerint már olvasták a cikket.
- Srácok én...
- Nem kell mondanod semmit Hirona, mi hiszünk neked! - jött oda hozzám Haruna, mire elmosolyodtam.
- Ne aggódj, ki fogjuk deríteni mi történt!

4.rész(Takasugi szemszöge)

Végre eljött a hétvége, vagyis ma nem kellett iskolába menni. Helyette a mamám elvitt engem a régi házunkba, ahol tizenkét éves koromig éltünk hármasban. A gyilkosság után az akkor újszülött öcsémmel együtt a nagyszüleinkhez kerültünk. Furcsa lesz újra visszakerülni a régi otthonunkba.
- Ryosuke, ne aggódj, a ház semmit sem változott azóta, hogy utoljára itt voltunk.
- Ezt tudom, de apa halála óta, már semmi sem a régi. Anya, mi lett apa cégével? - az apám kemény munkájának hála lett a cég olyan sikeres.
- Még mindig nagyon sok profitot termel, de szükség lenne valakire aki elvezeti.
- Majd én leszek az a valaki. Az érettségi után, azonnal munkába állok. Tudom, hogy nehéz lesz, de ezt a céget apa kemény munkával hozta létre, én pedig nem akarom, hogy ez semmivé váljon!
- Majd később beszélünk még erről, most inkább menjünk be! - mikor beléptünk a házba, megcsapott az ismerős illat. Hihetetlen, hogy hat éve semmit sem változott. A bútorok mind a helyükön voltak, a közös képeink a falon, szintén semmit nem változtak. Felmentünk a szobámba, ami most is ugyanúgy volt berendezve mint akkor.
- Na jó Ryosuke, ki vele mégis mi történt a gyilkosság után?
- Nos, miután azt hittem, hogy mindketten meghaltatok, nagyon megijedtem. Aztán az ablakból megláttam egy velem egyidős lányt, akit apa gyilkosai kergettek és mire észbe kaptam, már el is löktem őt a kocsi elől, ami el akarta ütni, így az engem ütött el!
- De ugye, nem lett semmi komoly bajod?
- Azt nem mondhatnám! Úgy egy hónapig kómában feküdtem, aztán mire felébredtem, ez már hiányzott! - felhúztam a jobb lábamon a nadrág szárát, hogy szabaddá válhasson a műlábam. Szerencsére, eléggé hasonlít az igazihoz, így senki nem vette eddig észre. Egyedül csak a nagyszüleim illetve az öcsém tudják az igazat. Az anyám egy darabig csak megrökönyödve állt, majd könnybe lábadt a szeme és magához ölelt.
- Annyira sajnálom, ami történt veled. Az egész az én hibám! Ha nem játszok halottat, akkor ezt meg tudtam volna akadályozni!
- Először is nem te tehetsz róla, másodszor, ezt akkor is meg tettem volna. Annak a lánynak az apját is azok ölték meg, ahogy az enyémet is, ezért elhatározta, hogy megvédem, de arra nem gondoltam, hogy hat éve folyamatosan szerelmes leszek belé!
- Hiszen akkor találkoztatok először és utoljára? Akkor mégis, hogy lehetsz belé szerelmes?
- Ez nem pont így van. A lány akit megmentettem, történetesen az egyik osztálytársam.
- Ne mond, hogy az a lány, aki az értekezleten többször olyan furcsán nézett rád?
- Igen ő az. Hirona az a lány, akit meg kell védenem, de nagyon nehéz ha közben szerelmes vagyok belé!
- Akkor, miért nem mondod meg neki az igazat?
- Nem értené meg és nem is fogadná el, hogy egy kriplivel kell együtt legyen, aki mellett szégyenkeznie kell.
- Te nem is vagy kripli, nem engedem, hogy így beszélj magadról!
- Hiszen ez az igazság. Mégis ki akarna együtt lenni egy olyannal, aki az egyik lábát elveszítette? Egy olyan lány, mint Hirona egy egészséges fiút érdemel, aki nem titkolózik előtte és nem kell félelemben leélnie vele az életét. Na ilyen fiút érdemel ő.
- Hiszen te is ilyen vagy! A testi hibád ellenére is drágám!
- Mama, kérlek ne folytassuk ezt, mert csak rosszabbul fogom érezni magamat!
- Akkor mi lenne, ha elmennél venni egy fürdőt? Az jót fog tenni, meglásd.
- Rendben, akkor megyek is. Addig csinálsz nekem egy kis sütit, olyat, mint amilyet akkor sütöttél, amikor fel akartál vidítani?
- A csokidarabosat? - bólogattam, majd a fürdő felé vettem az irányt. Talán az anyámnak igaza lesz és egy kellemes fürdés majd segít lenyugodnom. Kicsit fájt feltépni ezt az egészet, de meg is könnyebbültem, hogy kiönthettem a szívemet neki. Olyan jó volt megmártózni, a forró vízben, eszembe jutott, hogy az egész napot itt kellene töltenem, miközben az anyukám tonna számra süti nekem a csokidarabos sütiket, amikkel mindig fel tudott vidítani. Kicsit lebuktam a víz alá, hogy még jobban átjárjon a forróság.
- Valaki segítsen! - hallottam meg Hirona kiáltását, mire rögtön feljöttem a víz felszínére. Vajony hogy kerülhetett ide? Hiszen fogalma sincs, hogy hol élek.
- Te meg mi a fenét csinálsz itt? - gyorsan magamhoz vettem, a magam mellé már előre kikészített törölközőt, majd a meztelen felsőtestemre terítettem.
- Én csak használni akartam a mosdót, de azt hiszem már megyek is! - látszott, hogy nagyon zavarban volt, ezen mosolyognom kellett.
- Úgy értem, a házban mit keresel?
- A múltkori alakok megint feltűntek, ezért Irie Kun idehozott engem! Ne haragudj, már megyek is! - a múltkoriak? Remélem egy ujjal sem értek a drágaságomhoz, különben a szuszt is kiverem belőlük.
- Nem kell. Ha tényleg ez a helyzet, akkor itt biztonságban vagy! Most menj ki, mindjárt megyek én is! - nem tudom mi volt a terve annak az idiótának, mindenesetre örülök, hogy egy kicsit Hirona közelében lehetek. Mikor kiment, gyorsan magamra kaptam egy fekete nadrágot, meg egy fekete,piros csíkos pulóvert és úgy mentem ki. Persze szerencsétlenségemre, hallottam, amikor az anyám azt mondja Hirona - nak, hogy már nagyon találkozni akart vele.
- Anya, ne égess már le! - jöttem ki és észrevettem, hogy Hirona - nak megakadt rajtam a tekintete. Ezt jó jelnek vettem, tehát ezek szerint mégsem utál annyira.
- Ugyan már, nekem elmondtad az igazat, itt az ideje, hogy neki is elmond! - remélem nem arra gondolt, hogy valljam be neki, hogy szerelmes vagyok belé? Mert az nem menne, legalábbis most még nem. Anya, közben elment megcsinálni a sütit, amit kértem tőle.
- Mégis milyen igazságról van szó? - hidd el jobb, ha nem tudod.
- Miért kell neked mindent tudnod? Gyere üljünk le! - megindultam a szobám felé, ott legalább nyugtunk lesz és az anyám nem fog kétpercenként megzavarni minket.
- Ez a te szobád? - láthatóan tetszett neki, amit látott.
- Nos igen, az apám rendezte be, mikor még élt, én pedig azóta nem változtattam rajta. Sőt, ha egyszer lesz feleségem és gyerekeim sem akarok ezen a szobán változtatni. Ezt a szobát, majd a fiam fogja megkapni és majd elmesélem neki, hogy ezt a nagyapja rendezte be neki.
- Milyen aranyos! - a kezébe vette a rólam és az anyámról készült képet, a hatodik születésnapomról. Az a kép azért is különleges, mert ez volt az első és egyetlen kép, amin az apám nincsen rajta. Az összes többi képen mind rajta volt, így azt nem szerettem volna kitenni, mert a végén még eszembe jutna a halálának minden egyes részlete.
- A hatodik szülinapomon készült a kép. A mamám szerint ez volt a legjobb kép, ezért tettem ki. - igen ez volt az első számú indok, de főképp az apám miatt tettem ki ezt.
- Az apukád miért nincs rajta?
- Ő csinálta a képet. Egyébként nem szoktam róla képet kitenni, mert nagyon fáj még most is a halála.
- Ne haragudj, amiért ezt szóba hoztam!
- Aludtál te eleget? Látom, hogy mindjárt bealszol!
- Igazából, tegnap nem igazán tudtam aludni, ezért egy kicsit álmos vagyok.
- Akkor aludj itt, amíg nem jön Irie, majd utána felébresztelek!
- Ez igazán nem szükséges Takasugi Kun!
- Hiszen én is aludtam már a te ágyadban, ha ez lenne a probléma. Csak menj és aludj egyet! - látszott rajta, hogy nem szívesen aludna az ágyamban, de hisz én is aludtam már az övében, szóval ez igazán nem nagy probléma. Hirona végül befeküdt az ágyba, én pedig alaposan betakartam. Mikor elaludt, odahajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára. Lassan engem is elnyomott az álom. Álmomban, Hirona tudta az igazat, de mégsem fogadta el és nem akart meghallgatni.
- Hirona, sajnálom, hogy hazudnom kellett neked, de nagyon szeretlek és azt szeretném, ha velem maradnál! - motyogtam magamban. Az egész olyan valóságosnak tűnt és nagyon megijedtem.
- Takasugi Kun, kérlek ébredj fel! - hallottam meg Hirona hangját, mire felriadtam. Csak akkor vettem észre, hogy Hirona lábán bóbiskoltam egészen idáig.
- Ne haragudj, egy kicsit elaludtam. Úgy tűnik, Irie még nincs itt! Mi lenne, ha megcsinálnánk, a projekt feladatot addig? - legalább addig csinálunk is valami hasznosat. Talán az majd eltereli a figyelmemet.
- Részemről semmi akadálya! - elővettem a szekrényemből egy füzetet, meg két tollat és az ágyra tettem.
- Mit szólnál, ha a projektünk, az ókori görög költészethez kapcsolódna? - valami olyat akartam választani, amiről sokat lehetne írni és maga a téma is megfogja az embert.
- Nem akarom elvenni a kedved, de abban rengeteg a szexuális tartalmú utálás, ami nem lenne túl jó módszer. - való igaz, hogy sok ilyen utalás található meg bennük, de minden attól függ, hogy milyen szemszögből közelítjük meg a helyzetet.
- Nem kell rögtön rosszra gondolni. Próbáljuk meg más megközelítésből.
- Más megközelítés?
- Mondjuk lehetne a görög mitológia. Te leszel Aphrodité. a szépség és a szerelem istennője, én meg lehetnék Héphaisztosz. - igazság szerint ez nem is lenne olyan rossz, elvégre Aphrodité és Héphaisztosz férj és feleség voltak.
- De hiszen Aphrodité, rendszeresen megcsalta a férjét és másoktól lett gyermekei. Miért pont őt kellett választanod? - igaz is, ő mindig a dolgok negatív oldalát tudja csak látni.
- Most tekints el ettől a ténytől. Tény, hogy Aphrodité, nagyon népszerű volt a mitológiában mint Zeusz gyermeke, épp ezért sok himnusz és óda íródott hozzá. Ha ezeket kezdenénk elemezni, akkor talán többre jutnánk. Szapphó, például így írt róla, költeményt"Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem" - fogalmam sincs mi ütött belém, de miután a mondatom végére értem, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam és a legnagyszerűbb az egészben, hogy ő egyáltalán nem ellenkezett. A csók után látszott rajta, hogy nagyon zavarba jött, mert az addig halvány rózsaszín arca, hirtelen élénkpiros lett. - Ne haragudj, csak a pillanat heve volt! - na persze, most már kár magyarázkodjak, teljesen hiába.
- Nem, ne szabadkozz! Azt hiszem, én most megyek, majd holnap találkozunk!
- Hiszen azt sem tudod, hogyan kell innen hazajutnod!
- Majd kitalálok valamit! - erre kiszaladt a szobából, én pedig ott maradtam teljesen egyedül. Hát ez remek, most volt életem első csókja, erre a lány akinek adtam, elrohan.
- Hirona Chan, miért szaladt el olyan hirtelen? - jött be az anyám, a sütis tálcával a kezében.
- Csak add oda azt a sütit! - lebiggyesztetem a számat és rádőltem az ágyra. - teljesen használhatatlan vagyok!
- Mégis miért mondod ezt?
- Már nincs jelentősége. Anya nem lakhatnánk megint itt a házban? Olyan jó lenne, ha megint itt élhetnénk együtt.
- Ha ezt szeretnéd, akkor rendben. Beszélek a nagyszüleiddel, hogy itt akarsz maradni velem. - most már csak az kellene, hogy az öcsém kijöhessen a kórházból és ő is velünk lakhasson majd itt.

4.rész(Hirona szemszöge)

Egész végig azon gondolkodtam, hogy vajon Takasugi honnan ismerhet engem. Hisz Irie megmondta, hogy már hat éve a megszállottam, de ez nem lehetséges, hacsak nem ismer engem. Mindenesetre elég zavaró volt a dolog. Ma végre elérkezett a hétvége, ezért úgy döntöttem, egy kicsit pihenni fogok, legalább addig sem vagyok Takasugi közelében. Egyszer még bunkó velem, máskor pedig kezesbárányként viselkedik. Fogalmam sincsen, hogyan tudnék kiigazodni rajta. Úgy döntöttem elmegyek a fodrászhoz, hogy vágathassak a hajamból egy keveset, mert már kezdtem megunni a hosszú hajat. Végül vállig érőre vágattam, amivel egészen máshogy néztem ki mint eddig. Ezután el akartam menni enni valamit, de pechemre, ez nem jött össze.

- Készülsz valahová, kislány? - nem kis meglepetésemre, ugyanaz volt, aki megtámadott engem és Takasugi - t, néhány napja. Nagyon megijedtem, hogy megint kutyaszorítóba fogok kerülni.

- Mégis mit akarnak, még tőlem? Nem volt elég, amit a múltkor tettek?

- Kislány, nem veled van a bajunk, hanem a barátoddal, aki nagyon a bögyünkben van már!

- Mit tette Takasugi Kun, hogy ennyire utálják őt?

- Takasugi? Na ne nevettess! Soha nem hívták így. A neve egészen pontosan.. - ere valaki elkapta a kezemet és elrángatott onnan.

- Irie Kun? Te meg, hogy kerülsz ide?

- Épp megmentettelek, de nem kell megköszönnöd. Nahát, új a frizurád, ez valamiért sokkal jobban áll neked.

- Hogy értették, hogy nem Takasugi a neve? Mégis mi a fenét titkoltok, ti hárman?

- Ugyan, miért titkolnánk mi bármit is? - hallatszott a hangján, hogy hazudik, de úgy döntöttem, nem állok le vele veszekedni, majd a saját módszeremmel fogom kideríteni a dolgot. Már rá is állítottam, az egyik alsóbb évest, hogy nyomozzon egy kicsit Takasugi után. Tudom, hogy ez nem helyes, de ki kell derítenem, hogy ezek hárman mit titkolnak előlünk.
- Most már elmehetek?
- Azt felejtsd el, itt bármikor rád találnak. Van egy ennél sokkalta biztonságosabb helye! - Irie karon fogott, majd egy számomra ismeretlen villához cipelt. Kétszintes, ráadásul két biztonsági őr állt a kapuban, ami eléggé megijesztett.
- Mégis, hol a fenében vagyunk?
- Takasugi otthonában! - ez Takasugi háza? Mégis miféle milliomos csemete ez a fiú? Ha egy ilyen villában lakik, akkor az apja, biztos milliomos lehetett.
- Eszem ágában sincs itt lenni, főleg ha ő is itt van!
- Nem fogtok találkozni, ő épp az anyukájával van a felső szinten, én pedig csak az alsó szintre viszlek. Ne aggódj, nem kell sokáig itt maradnod! - végül is belementem. A ház belülről még nagyobb volt, mint kívülről. A tér nagyon nyitott volt, ráadásul oszlopok tarkították a nappalit. Minden hipermodern és elegáns volt. A bejárati ajtónál lévő falon észrevettem egy képet, amin feltehetőleg a még kisbaba Takasugi volt, az édesanyja karjában. Bevallom nagyon aranyos volt, de vajon az apja, miért nem volt rajta a képen? Irie leültetett engem, egy fehér bőrkanapéra. - Maradj itt, nekem még el kell intéznem valamit! - azzal fogta magát és kisietett a házból. Na jó, mégis mit csináljak egyedül, ebben a nagy házban? Úgy tíz perc várakozás után, kezdtem magam rosszul érezni, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem a mosdót. Mivel a ház egy valóságos labirintus volt, ráadásul fürdőt nem találtam, ezért kénytelen voltam felmenni a felső szintre. A felső szinten, már sokkal kevesebb szoba volt és egy kivételével, mindnek volt egy kis táblája, hogy jelezze kinek a szobájába készül bemenni az ember. Gondolom az az egy Takasugi szobája volt. Szerencsére, itt már találtam fürdőszobát, így be is mentem. A fürdő hatalmas volt, ráadásul volt egy nagyobb méretű kád is, amiben legnagyobb döbbenetemre volt már valaki, akinek az arca a víz alatt volt, a teste pedig nem mozdult.
- Valaki segítse! - kiáltottam teli torokból, ugyanis féltem, hogy egy hullát találtam a kádban. Ekkor a víz alól felbukkant Takasugi, aki erősen köhögni kezdett, a lenyelt víz hatására.
- Te meg mi a fenét csinálsz itt? - gyorsan a meztelen felsőteste elé kapott egy fekete törölközőt, miközben én úgy álltam ott, mint egy szobor.
- Én csak, használni akartam a mosdót, de azt hiszem már megyek is! - eléggé szégyelltem magam, amiért így rárontottam.
- Úgy értem, a házban mit keresel?
- A múltkori alakok megint feltűntek és Irie Kun idehozott engem! Ne haragudj, már megyek is!
- Nem kell. Ha tényleg ez a helyzet, akkor itt biztonságban vagy! Most menj ki, mindjárt megyek én is! - biccentettem egyet a fejemmel, majd kisiettem a fürdőből. Na ez nagyon égő volt! Nem is hiszem el, hogy ez történt velem.
- Hirona Chan! - megfordultam és Takasugi mamájával találtam szemben magam. Vajon honnan tudja a nevemet? Talán Takasugi mondta meg neki?
- Elnézést a zavarásért, igazából Irie Kun hozott ide engem.
- A kisfiam, már nagyon sokat mesélt rólad és már vártam, mikor ismerhetlek végre meg!
- Anya, ne égess már le! - Takasugi csapzott hajjal, egy hosszú fekete piros csíkos pulóverben jött ki, amiben nagyon jól nézett ki.
- Ugyan már, nekem elmondtad az igazat, itt az ideje, hogy neki is elmond! - azzal fogta magát és a konyhába ment, hogy sütit meg teát csinálhasson nekünk.
- Mégis milyen igazságról van szó?
- Miért kell neked mindent tudnod? Gyere üljünk le! - elindult, egy szoba felé, én pedig követtem. A szoba amibe beléptünk, egyszerűen csodálatos volt. Egy nagy fából készült franciaágy, kézzel faragott íróasztal és gardrób, valamint a falon egy nagy tükör kapott helyet.
- Ez a te szobád? - még a szám is tátva maradt a csodálkozástól.
- Nos igen, az apám rendezte be, mikor még élt, én pedig azóta nem változtattam rajta.
- Milyen aranyos! - láttam még egy képet az asztalán, amin ő volt még kisgyerekként, az anyukája ölében.
- A hatodik szülinapomon készült a kép. A mamám szerint ez volt a legjobb kép, ezért tettem ki.
- Az apukád miért nincs rajta?
- Ő csinálta a képet. Egyébként nem szoktam róla képet kitenni, mert nagyon fáj még most is a halála.
- Ne haragudj, amiért ezt szóba hoztam!
- Aludtál te eleget? Látom, hogy mindjárt bealszol!
- Igazából, tegnap nem igazán tudtam aludni, ezért egy kicsit álmos vagyok.
- Akkor aludj itt, amíg nem jön Irie, majd utána felébresztelek!
- Ez igazán nem szükséges Takasugi Kun!
- Hiszen én is aludtam már a te ágyadban, ha ez lenne a probléma. Csak menj és aludj egyet! - bólintottam, majd befeküdtem az ágyba. Takasugi betakart, én pedig lehunytam a szemem és elnyomott az álom. Úgy egy órával később keltem fel és mit látok? Takasugi a lábamra dőlve alussza az igazak álmát. Óvatosan felültem és a haját kicsit arrébb simítottam, hogy láthassam az arcát. Olyan aranyosan és békésen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni.
- Hirona, sajnálom, hogy hazudnom kellett neked, de nagyon szeretlek és azt szeretném, ha velem maradnál! - motyogta magában, én pedig hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Takasugi tényleg szerelmes lenne belém? Köhintettem egyet, hogy felébresszem.
- Takasugi Kun, kérlek ébredj fel! - erre ő kinyitotta a szemét.
- Ne haragudj, egy kicsit elaludtam. Úgy tűnik, Irie még nincs itt! Mi lenne, ha megcsinálnánk, a projekt feladatot addig?
- Részemről semmi akadálya!
- Mit szólnál, ha a projektünk, az ókori görög költészethez kapcsolódna?
- Nem akarom elvenni a kedved, de abban rengeteg a szexuális tartalmú utálás, ami nem lenne túl jó módszer.
- Nem kell rögtön rosszra gondolni. Próbáljuk meg más megközelítésből.
- Más megközelítés?
- Mondjuk lehetne a görög mitológia. Te leszel Aphrodité. a szépség és a szerelem istennője, én meg lehetnék Héphaisztosz.
- De hiszen Aphrodité, rendszeresen megcsalta a férjét és másoktól lett gyermekei. Miért pont őt kellett választanod?
- Most tekints el ettől a ténytől. Tény, hogy Aphrodité, nagyon népszerű volt a mitológiában mint Zeusz gyermeke, épp ezért sok himnusz és óda íródott hozzá. Ha ezeket kezdenénk elemezni, akkor talán többre jutnánk. Szapphó, például így írt róla, költeményt"Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem" - csak néztem, ahogyan mozog a szája és hirtelen, egy teljesen más érzés fogott el vele kapcsolatban. Már nem úgy tekintettem rá, mint eddig. Szinte a hideg futkosott a hátamon, noha magam sem tudom miért. Hirtelen az arca közeledni kezdett és egy csókot nyomott az ajkamra. Az első csókom és milyen csodálatos volt. A csók után elhúzódott és csak némán figyeltük egymást, egyikünk sem mert megszólalni.

3.rész(Takasugi szemszöge)

Úgy éreztem, hogy a mai napomat tényleg semmi sem ronthatja el. Az első óránk irodalom volt, amit mindig is imádtam, különösképpen, ha egy regény jelenetét kellett eljátszani. Valahogy, mindig érdekelt a színészet, de énekelni is szerettem, persze csapatban mindig pocsék voltam. Talán ezért is választottam, két délután programot, a színjátszókört és az énekkart. Remélem ott majd kamatoztathatom a tudásomat.

- Na jó gyerekek, a mai egy különleges óra lesz. A következő hétre egy projektmunkát kell készítenetek, egy általam kiválasztott osztálytársatokkal. A párok a következők: Yuto és Suzuka, Haruna és Irie, Umika Chan és Yoshida, valamint Takasugi Kun és Hirona Chan! - ez szuper, újabb jó hír a mai napra. Talán így majd egy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz és Hirona is rájöhet arra, hogy egy kicsit más vagyok, mit ahogyan azt legelőször gondolta rólam.

- Tanár úr kérem, nem lehetne inkább valaki más? Takasugi Kun meg én, nem ápolunk túl jó kapcsolatot! - persze, nem várhattam azt, hogy ennek ő is örülni fog, de tisztában vagyok vele, hogy erről az egészről én tehetek.

 Akkor, most itt az idő, hogy megismerkedjetek egy kicsit jobban. A projekt témája, szerelem a költészetben. Remek, akkor jó munkát mindenkinek és ne feledjétek, jövőhétig van határidőtök! - remélem sikerül összehozunk valamit, bár kétlem hogy Hirona benne lenne ebben. Én mindenesetre izgatott vagyok, a közös munkát miatt, főleg, hogy a szerelem lesz a témája. Azt hiszem, most vagyok először igazán szerelmes, pontosabban hat éve folyamatosan, bár ez a dolog csak egy plátói szerelem és semmi több, legalábbis kétlem, hogy egy olyan lány mint Hirona, bele tudna szeretni egy olyanba, akinek az egyik lába hiányzik. Emiatt az apró dolog miatt, nem lettek barátaim, mert folyton csúfoltak az óvodában, a műlábam miatt, de már megszoktam ezt és egyáltalán nem izgat már. Na jó, talán csak egy kicsit. Az óra után, Hirona jött oda hozzám.

- Takasugi Kun?

- Mit akarsz? - bármennyire is nem akartam ezt csinálna, kénytelen voltam megtenni.

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy mégis mitől lettél olyan boldog? Normális esetben, biztosan nem pusziltál volna meg! - talán csak ki akartam használni, a kedvező helyzetemet. Meg aztán, nagyon jól esett, hogy megpuszilhattam.

- Történt tegnap valami olyasmi, ami boldoggá tett és ezt a mai napot, még az ostoba kérdéseid sem tehetik tönkre! - persze, hisz végre újra a mamámmal lehettem, aki már annyira hiányzott nekem. Talán ez a dolog, majd kiválthatja belőlem azt a boldogságot, amit már egy jó ideje nem éreztem.

- Azt hittem a tegnapi után, egy kicsit más lesz a viszonyunk! - bárcsak így lenne, de ez sajnos lehetetlen!

- Akkor úgy tűnik, tényleg túl buta vagy! Nincs időm rád, meg az ostoba kérdéseidre! - és már megint megbántottam. Persze Takasugi, süllyedj még az eddigieknél is mélyebbre.

- Hé, mi lesz a projekt munkával? - komolyan az ostoba projektmunka az, ami igazán érdekli? Hiába, hogy tűnik soha nem lesz esélyem nála, még ha elmondom neki az igazat, akkor sem.

- Mintha annyira velem akarnál dolgozni! - hiszen mégis csak ő mondta, hogy nem akar engem párjának, pedig olyan szép lett volna, ahogy kielemezzük a legszebb szerelmes verseket, aztán a pillanat hevében megcsókoljuk egymást és Hirona rájönne, hogy én vagyok az, akibe szerelmes. Kár, hogy az ilyen álmok, sosem válnak valóra. Nem szerettem volna tovább ezt folytatni, ezért inkább Yoshida- hoz mentem.

- Minden rendben Takasugi Kun?

- Akárhogy is próbálom magam távol tartani tőle, sosem sikerül. Azt hiszem, tényleg beleszerettem!

- Ez jó dolog nem? Mármint az, ha szerelmes vagy?

- Annak kell lennie, de ha így érzek, akkor azzal veszélybe sodornám őt és azt nem akarom!

- Akkor, miért nem mondod el neki az igazat? Szerintem Hirona Chan, biztosan meg fogja érteni és akkor majd meglásd annyira fog szeretni téged, mint te őt!

- Nem is tudom, lehet, hogy az lenne a jó, de akkor is nagyon félek!

- Ne szomorkodj, az öcsikéd mindig veled lesz! - Yoshida úgy tekint rám, mintha a bátya lennék, mivel az ő bátyát is megölték, ezért, én voltam az első idősebb fiú, aki felkarolta őt. Különben is, megígértem a szüleinek, hogy a gondját viselem és ezt szeretném be is tartani. A mai szülői értekezleten, nekünk is részt kellett vennünk, mert fontos dolgokról lesz szó. Mi hárman voltunk a kivételek, akiknek nem jöttek el a szüleik. Mondjuk azt egy kicsit sajnáltam, hogy még a mamám se jött el.

- Irie Kun, Yohida Kun, hol vannak a szüleitek? - remélem sikerül kitalálniuk valami értelmes választ, nehogy lebukjunk.

- Yoshida szülei nem érnek rá a munka miatt, az én szüleim, pedig külföldön dolgoznak, ezért nem tudtak eljönni! - ezt nevezik értelmes válasznak? Ezt még egy hülye se vette volna be, mindenesetre, a tanárunk igen, szóval megkönnyebbültem.

- Nos, akkor, azt hiszem kezdhetjük is!

- Elnézést a késésért! - rontott be a mamám a terembe, aminek nagyon örültem. A haja kissé kócos volt, ráadásul úgy lihegett, mintha a lelkét is kifutotta volna, de eljött és csak ez számított.

- Elnézést, de ön kicsoda? - ő az én csodaszép anyukám, aki végre újra velem van, annyi év után. Az anyám odasétált hozzá, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére. Imádom, mikor ezt csinálja, mert ilyenkor csak még jobban érzem, hogy mennyire szeret engem.

- Fukazawa Misaki vagyok, Takasugi mamája!

- Az anyja? - mindenki ledöbbent ettől a hírtől. Jó persze, tudom, hogy hihetetlen, de ő a mamám, akira nagyon is büszke vagyok. Egyébként én kértem meg rá, hogy Takasugi - nak hívjon, mikor nem vagyunk otthon. Igaz azt még nem árultam el neki, hogy erre miért van szükség, de később erre is sort fogok keríteni.

- Elnézést, de Takasugi Kun, azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak. - igen, ez tényleg így volt egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a mamám mégsem halt meg, hanem nagyon is él.

 Igen, a férjem valóban meghalt abban a balesetben, én pedig egy külföldi magán kórházba kerültem, mert hosszú ideig voltam kómában és nem tudtam kapcsolatot tartani a fiammal! - ügyesen kivágta magát, aminek nagyon örültem. Legalább így senki sem fog gyanakodni. Az egész értekezlet alatt fogtam a kezét, nehogy a végén kiderüljön, hogy ez csak egy álom és a mamám mégsem maradt életben. Az értekezlet után, elköszöntem tőle, mert kezdődtek a délutáni foglalkozások. Én mégsem tudtam rávenni magam, hogy ezúttal bármire is elmenjek. Inkább a bokszterembe mentem, hogy levezethessem a feszültséget. Valahogy megnyugtató volt, püfölni azt a zsákot.

- Hallom, tegnap jól helyben hagytak! - jelent meg Irie, nekem pedig máris elment a kedvem az egésztől.

Fogalmad sincs, hogy mi történt. Egyébként, meg ha tudni akarod, akkor épp Hirona - t védtem meg! - ami igaz is volt, hiszen azért nem ütöttem vissza, hogy őt megvédjem. Mondjuk nem épp úgy sikerült a dolog, ahogy azt szerettem volna.

- Még mindig itt tartasz? Elegem van már abból, hogy az elmúlt hat évben, a rögeszméddé vált, megvédeni azt a lányt! - nekem igenis fontos az, hogy biztonságban tudhassam. Igen ez az egész már hat éve tart, de én tényleg szerelmes vagyok belé, ezért sem hagyhatom, hogy bántódása essen!

- Te is tudod, hogy meg kell őt védenem! Nem akarom, hogy vele is rossz történjen, de te ezt nyilván nem értheted meg! - még szép, hogy nem értheti meg, hiszen ő még sosem érzett így, egy lány iránt se.

- Igen, tényleg nem értem meg, ahogyan azt sem, hogy miért kell mindennek rólad szólnia! Csak azért, mert az apám a te apádnak dolgozott, még nem kellene lenézned engem! - miért kell megint ezzel jönnie? Amióta csak ismerem, mást se hallok tőle, csak, hogy mindig mindennek rólam kell szólni csak azért mert én vagyok Yamada Takuyaki fia! Talán én akartam ebbe a családba születni? Nem értem Irie miért nem képes engem megérteni.

- Én soha, nem néztelek le téged, te voltál az, aki folyton a fejemhez vágtad, hogy csak az apám miatt ismernek annyian! Szerintem te voltál az aki, mindig féltékeny volt rám! - erre Irie bedühödött és bemosott egyet. Nagyon rosszul esett, amiért idáig fajult a dolog, ezért úgy döntöttem, inkább nem ütök vissza, mert teljesen felesleges lett volna. Csak hagytam neki, hogy alaposan helybenhagyjon. 

- Hagyjátok abba! - hallottam meg Hirona hangját, aki elém állt, hogy Irie ne tudjon újra megütni. Nagyon de nagyon boldog voltam, amiért végül is megesett rajtam a szíve.

- Hirona Chan, te ne avatkozz ebbe bele, egyébként, meg mióta vagy itt? - kis időnek el kellett telnie, mire leesett a dolog. Ha Hirona hallotta, amit az előbb egymás fejéhez vágtunk, az minden csak nem jó. Mi lesz így a tervemmel?

- Csak most jöttem. Irie Kun, kérlek ne bántsd őt, hiszen tegnap nagyon durván megverték! - Hirona igyekezett eljátszani, mintha sírna értem, ez egy kicsit rosszul esett, de legalább Irie elment.

- Ugye, tudod, hogy pocsék színész vagy? - és minden kezdődik elölről.

- Jól érzed magad? Szegénykém, már megint jól helyben hagytak! - leguggolt hozzám és összeborzolta a hajamat. Én egy pillanatra becsuktam a szemem és élveztem a simogatását.

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg direkt nem ütöttem vissza? Egyébként, köszönöm, hogy megint segítettél! - ez már a második alkalom, hogy segített nekem, én pedig folyton csak hazudok neki! Ekkor eszembe jutott az a bizonyos nap, amikor is neki hála az életem gyökeresen megváltozott és akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Az volt életem legszebb és legkeserűbb napja is egyben.

- Mégis mi van veled, Takasugi Kun? Egyszer még utálatos vagy velem és sértegetsz, a következő pillanatban, pedig annyira sebezhető vagy és kedves! - már én sem tudom, melyik az igazi énem, az álcám, vagy az, aki próbálok lenni. Tény, hogy sértegetem őt, de csak így akarom távol tartani őt magamtól. Valójában nagyon is sebezhető vagyok, hiszen olyan dolgokat kellett átélnem, amiket senkinek sem kívánok.

 Te nem ismersz engem, szóval honnan veszed ilyen biztosra, hogy tudok kedves is lenni? - talán van valami árulkodó jel rajtam?

-  Láttam, ahogyan tegnap sírtál a mamád után, aztán mai is, ahogyan fogtad a kezét és rá mosolyogtál, kizárt dolog, hogy ne legyél kedves! - na ez tényleg igaz. A mamám az, akit a legjobban szerettem és szeretek most is. Soha jobbkor nem jöhetett volna vissza, pont akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

- Fogalmad sincs arról, milyen anya nélkül felnőni! Borzasztó érzés, amikor nincs veled éjjelente, nem mond neked esti mesét, mielőtt lefekszel, nem vigasztal meg téged, ha szomorú vagy. Nekem ezek mind kimaradtak, ezért viselkedtem tegnap úgy, ahogy. Ne hidd, hogy ez miattad volt! - igen, tényleg borzasztó érzés volt hat éven keresztül anya nélkül élni, aki babusgat téged, mintha még mindig ötéves lennél, aki gyengéd veled és mindig vigyázz rád, hogy semmi bajod ne essen.

- Szerintem, te nem vagy rossz, mint ahogyan próbálod mutatni! - felsegített a földről és elkezdte letörölni a vért a számról. Az érintése finom és gyengéd volt, ezért egyáltalán nem fájt, mikor hozzáért a sebhez.

-  Ha annyira rosszul esik neked, hogy így viselkedek veled, akkor miért segítesz nekem folyton? - na és most jön az igazság pillanata.

- Mert úgy érzem, meg kell tennem! - a kezembe nyomta a zsebkendőt és kisietett a teremből. Tehát, valamit mégis csak érez irántam, máskülönben nem segítene nekem folyton. Ez egy jó kis kezdőlöket nekem ahhoz, hogy idővel elnyerhessem a szívét és elmondhassam neki az igazat magamról.

3.rész(Hirona szemszöge)

Nos, elég érdekes volt, így látnom Takasugi - t. Valami történt, különben nem lenne ilyen boldog. Úgy döntöttem, hogy kiderítem, mégis mi a fene ütött belé. Pechemre elkezdődött az óra.

- Na jó gyerekek, a mai egy különleges óra lesz. A következő hétre egy projektmunkát kell készítenetek, egy általam kiválasztott osztálytársatokkal. A párok a következők: Yuto és Suzuka, Haruna és Irie, Umika Chan és Yoshida, valamint Takasugi Kun és Hirona Chan! - hogy mi van? Na ne, nem kerülhetek párba vele, ez egyszerűen lehetetlen.

- Tanár úr kérem, nem lehetne inkább valaki más? Takasugi Kun meg én, nem ápolunk túl jó kapcsolatot egymással.

- Akkor, most itt az idő, hogy megismerkedjetek egy kicsit jobban. A projekt témája, szerelem a költészetben! Remek, akkor jó munkát mindenkinek és ne feledjétek, jövőhétig van határidőtök! - na ez szép, nem csak Takasugi lett a párom, de még a szerelemről is kell írjak. Mégis, hogyan írjak valami olyanról, amit még sosem éreztem? Az óra után odamentem Takasugi - hoz, hogy megkérdezhessem, mégis miért volt olyan boldog reggel.

- Takasugi Kun?

- Mit akarsz? - persze, velem ettől függetlenül nem lett kedvesebb, de már kezdem megszokni.

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy mégis mitől lettél olyan boldog? Normális esetben, biztosan nem pusziltál volna meg engem.

- Történt tegnap valami olyasmi, ami boldoggá tett és ezt a mai napot, még az ostoba kérdéseid sem tehetik tönkre.

- Azt hittem a tegnapi után, egy kicsit más lesz a viszonyunk!

- Akkor úgy tűnik, tényleg túl buta vagy! Nincs időm rád, meg az ostoba kérdéseidre!

- Hé, mi lesz a projekt munkával?

- Mintha annyira velem akarnál dolgozni! - felállt a helyéről és otthagyott. Remek, valahogy sejtettem, hogy ez lesz.

- Hirona, mi történt? Jött oda hozzám Umika és Haruna.

- Semmi, csak már megint megkaptam tőle a magamét, de ne aggódjatok, már kezdem megszokni.

- Nem értem, Takasugi Kun miért nem kedvel téged, pedig aranyos lány vagy és nem mondtál neki semmi rosszat sem.

- Figyeljetek, nem akartok segíteni nekem? Szeretném kideríteni, hogy mégis honnan jöttek ezek, meg, hogy miért ilyen furcsák!

- Hirona Chan, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, biztos le fogunk bukni! - próbált meg lebeszélni róla Umika, de én kötöttem az ebet a karóhoz. Végül abban állapodtunk meg, hogy a szülői értekezlet után meglessük, hogy milyen délutáni foglalkozást választottak maguknak. Ez most egy különleges értekezlet volt, ugyanis nekünk diákoknak is részt kellett venni rajta. Már minden szülő ott volt, kivéve természetesen a három új fiúét. Azt tudtam, hogy Takasgui szülei már nem élnek, de furcsállom, hogy a nagyszülei nem jöttek el.
- Irie Kun, Yohida Kun, hol vannak a szüleitek?
- Yoshida szülei nem érnek rá a munka miatt, az én szüleim, pedig külföldön dolgoznak, ezért nem tudtam eljönni! - Irie Kun ügyesen kivágta magát, de én akkor sem hittem nekik. Túlságosan furcsa ez nekem.
- Nos, akkor, azt hiszem kezdhetjük is!
- Elnézést a késésért! - rontott be a terembe, egy gyönyörű, világosbarna hajú nő, akinek az arca nagyon ismerős volt nekem. Kicsit megigazította a haját, majd odament Takasugi mellé és egy puszit nyomott a feje tetejére.
- Elnézést, de ön kicsoda?
- Fukazawa Misaki vgayok, Takasugi mamája!
- Az anyja? - kérdeztük mind egyszerre. Szóval, akkor a mamája mégsem halt meg? Lehet, hogy ennek köze van ahhoz, hogy ma különösen vidám volt?
- Elnézést, de Takasugi Kun, azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak.
- Igen, a férjem valóban meghalt abban a balesetben, én pedig egy külföldi magán kórházba kerültem, mert hosszú ideig voltam kómában és nem tudtam kapcsolatot tartani a fiammal! - az osztályfőnökünknek látszólag sikerült beadnia a sztorit, én viszont még mindig kételkedtem. Takasugi viszont meglepően más volt, egész végig fogta az anyukája kezét és sokszor egymásra mosolyogtak. Az értekezleten csupa iskolával kapcsolatos dolgokról volt szó. Mivel ez az utolsó évünk, a továbbtanulás is szóba került. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a három fiú, vajon milyen utat választ magának, de szerintem erre is meg fogom majd kapni a választ. Miután az értekezlet véget ért, a szülők hazamentek, mi pedig készülődtünk a délutáni foglalkozásokra. Mivel a három fiú, más foglalkozást választott magának, ezért szétváltunk. Haruna Irie Kun nyomába eredt, Umika Yoshida körül szaglászott, nekem pedig maradt Takasugi. Érdekes módon, a bokszteremhez ment és elkezdte püfölni az egyik zsákot. Talán csak azért csinálta, hogy formában tartsa magát és nem is ide akart jelentkezni. Megcsörrent a mobilom, ezért gyorsan a fal mögé húzódtam. Szerencsére, Takasugi nem vett észre engem, ez egy kicsit megnyugtatott.
- Hirona, híreim vannak! Úgy tűnik Yoshida Kun, a focicsapathoz, Irie Kun, pedig a főzőklubhoz csatlakozott.
- Na és azt nem tudod, hogy Takasugi, mit választott magának?
- Nem fogod elhinne, de a színjátszókört, ahogyan te is, továbbá tegnap látták őt az énekkarban is, de azt mondták csapatban pocsék volt, viszont egész szép hangja van.
- Ugye, most csak viccelsz velem? Nem fogok kibírni vele, egész délutánokat. Na jó, leteszlek, mert láttam Irie Kun - t bejönni! - gyorsan letettem a telefont és igyekeztem fülelni.
- Hallom, tegnap jól helyben hagytak!
- Fogalmad sincs, hogy mi történt. Egyébként, meg ha tudni akarod, akkor épp Hirona - t védtem meg!
- Még mindig itt tartasz? Elegem van már abból, hogy az elmúlt hat évben, a rögeszméddé vált, megvédeni azt a lányt! - megvédeni engem? Elmúlt hat év? Talán csak nem ismertem Takasugi - t már korábban is?
- Te is tudod, hogy meg kell őt védenem! Nem akarom, hogy vele is rossz történjen, de te ezt nyilván nem értheted meg!
- Igen, tényleg nem értem meg, ahogyan azt sem, hogy miért kell mindennek rólad szólnia! Csak azért, mert az apám a te apádnak dolgozott, még nem kellene lenézned engem!
- Én soha, nem néztelek le téged, te voltál az, aki folyton a fejemhez vágtad, hogy csak az apám miatt ismernek annyian! Szerintem te voltál az aki, mindig féltékeny volt rám! - erre Irie bedühödött és bemosott egyet Takasugi - nak. Bevallom borzasztó érzés volt ezt látni, de magam sem tudom, hogy miért. Takasugi, valamiért nem ütött vissza, Irie viszont szó szerint nekiesett. Bármennyire is nem kedveltem Takasugi - t, muszáj volt megvédenem.
- Hagyjátok abba! - kiáltottam rájuk, majd Takasugi elé álltam. Hallottam, annak a szegény fiúnak, a halk sóhajtását, amivel megkönnyebbült.
- Hirona Chan, te ne avatkozz ebbe bele, egyébként, meg mióta vagy itt? - mindkét fiú megijedt, mintha attól féltek, hogy olyan dolgokat tudok meg róluk, amiket nem kéne. Úgy döntöttem, inkább nem mondom meg nekik, hogy mindent hallottam, mert nem akarok még rosszabb helyzetbe kerülni.
- Csak most jöttem. Irie Kun, kérlek ne bántsd őt, hiszen tegnap nagyon durván megverték. Igyekeztem eljátszani, hogy sírok és szerencsémre Irie bevette és otthagyott minket.
- Ugye, tudod, hogy pocsék színész vagy?
- Jól érzed magad? Szegénykém, már megint jól helyben hagytak! - leguggoltam hozzá és összeborzoltam a haját.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg direkt nem ütöttem vissza? Egyébként, köszönöm, hogy megint segítettél! - észrevettem, hogy Takasugi szemében könnyek gyülekeztek.
- Mégis mi van veled, Takasugi Kun? Egyszer még utálatos vagy velem és sértegetsz, a következő pillanatban, pedig annyira sebezhető vagy és kedves.
- Te nem ismersz engem, szóval honnan veszed ilyen biztosra, hogy tudok kedves is lenni?
- Láttam, ahogyan tegnap sírtál a mamád után, aztán mai is, ahogyan fogtad a kezét és rá mosolyogtál, kizárt dolog, hogy ne legyél kedves!
- Fogalmad sincs arról, milyen anya nélkül felnőni! Borzasztó érzés, amikor nincs veled éjjelente, nem mond neked esti mesét, mielőtt lefekszel, nem vigasztal meg téged, ha szomorú vagy. Nekem ezek mind kimaradtak, ezért viselkedtem tegnap úgy, ahogy. Ne hidd, hogy ez miattad volt!
- Szerintem, te nem vagy rossz, mint ahogyan próbálod mutatni! - felsegítettem a földről, majd a zsebkendőmmel letöröltem a vért a szájáról.
- Ha annyira rosszul esik neked, hogy így viselkedek veled, akkor miért segítesz nekem folyton?
- Mert úgy érzem, meg kell tennem! - odaadtam a kezébe a zsebkendőt, majd kisétáltam a teremből. Kavarogtak bennem az érzések. Ezúttal nem éreztem iránta sem utálatot, sem semmi mást, csupán csak sajnáltam őt azért, amiért ilyen helyzetbe került. Azt viszont mindenféleképpen ki kell derítenem, hogy mégis mi köze van Takasugi - nak hozzám!

2.rész(Takasugi szemszöge)

Már megint mibe kevertem magamat miatta? Jó persze, én voltam az, aki úgy döntött megvédi majd őt, ráadásul közvetett módon ezek az ember felelős a szüleim haláláért. Igyekeztem bátornak tűnni, talán azért, hogy jó pontot szerezhessek Hirona - nál.
- Nem megmondtam, hogy engedd őt el? - felemeltem a hangomat, ugyanis dühített, hogy még mindig nem engedte őt el.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre: Te akarsz meghalni, vagy inkább őt öljem meg? Hidd el, mindkettőt élvezni fogom! - ezt most komolyan kérdezi? Természetesen Hirona élete sokkal fontosabb, mint az enyém.
- Meg akarsz küzdeni velem? Akkor gyere csak! - félredobtam a táskámat, lekaptam a zakómat, majd egy kicsit kibontottam a nyakkendőmet és odasétáltam hozzá. Örülök, hogy végre szemtől - szemben lehetek, a szüleim gyilkosával. Legszívesebben megölném, de nem akarom, hogy Hirona emiatt vagy bármi más miatt elítéljen engem. Elég az, ahogyan viselkedek vele.
- Ez így nem érdekes! Hé fiúk, van itt valaki, akit el kellene intéznetek! - erre a sötétből előbukkantak a haverjai, aki a kezüket és a nyakukat ropogtatták és gondolom arra vártak, hogy majd jól megijedek tőlük. Na azt ugyan leshetik. Takasugi Touichi nem ijed meg senkitől sem! A két tag nekem ugrott és egy alapos ütést mértek az arcomra és a hasamra. Annyira fűtött a bosszúvágy, hogy szinte alig éreztem meg ezeket. Csak annyit tettem, hogy dühösen odasétáltam a vezetőjükhöz és lerángattam a kezét, Hirona derekáról.
- Most azonnal el kell tűnnöd innen! - véletlenül sem akartam belekeverni őt ebbe. Ez az én harcom, nem pedig az övé, még a végén megsérül és azt nem akarom.
- Azt felejtsd el, nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül hagyjalak téged ezekkel! - még, hogy nem hülye? Ha nem lenne az, akkor már rég otthon lenne és nem lenne veszélyben az élete.
- Ne légy ilyen ostoba, csak csináld amit mondtam! - hiába kiabáltam rá, ő meg sem mozdult. Mégis miért kell a lányoknak ennyire túlféltőnek lenniük? Erről akaratlanul is az anyukám jut eszembe, aki mindig is nagyon óvatos volt és mindig úgy pátyolgatott, mintha meg akarna védeni az egész világtól. Láttam, hogy a két tag már botokkal támadna rám, de szerencsésen kikerültem őket. Sajnos egy apró tényezőről megfeledkeztem, aki ebben az esetben a vezető volt. Az a pasi elkapta Hirona nyakát, majd a halántékához nyomott egy kést, olyan erősen, hogy a füle mögött kezdett lefolyni a vére. Ha lehetett ettől csak még dühösebb lettem. Mégis, hogy merik bántani a lányt akit szeretek?
- Na mi az, csak nem hagyod, hogy ezt tegyem az imádott lánnyal? - igaza volt, nem harcolhattam tovább, különben Hirona életébe kerülne ez. Eldobtam a kezemben lévő botot és hagytam, hogy a két tag elkapja a karomat. Egyszerűen nem volt érdemes tovább harcoljak, hiszen mégis csak az imádott lány élete forgott kockán!
- Ne csináljátok! - Hirona kiáltása sértő volt a fülemnek, borzasztó vagyok, amiért kitettem őt ennek. A két tag, először az arcomat vette célba úgy, hogy az orrom vérezni kezdett. Aztán a hasamra is mértek egy ütést. - Könyörgök, hagyják már abba! - nem érdekelt már abban a pillanatban semmi, csak az, hogy Hirona megmeneküljön. Az, hogy mi lesz velem, egy percre se jutott eszembe. Csináljanak velem amit csak akarnak, ha cserébe őt megvédhetem, hiszen ezt a célt tűztem ki magam elé, azóta a nap óta, mióta megmentettem az életét.
- Annyira szégyentelenek vagytok! Képesek vagytok a nyílt utcán megtámadni egy kiskorút? - gúnyosan rájuk mosolyogtam, mire a vezető dühében a kését végighúzta az arcomon. Ez már óriási fájdalommal járt, de igyekeztem nem törődni vele, elvégre most nem én vagyok itt a fontos.
- Most már tényleg elég legyen, így meg fogják ölni! - éreztem, ahogy egyre kevesebb erő marad a testemben. Képtelen voltam harcolni ellenük. Hirona harapott egy jókorát a vezető karjába, mire az elengedte. Éreztem, ahogy elkapja a karomat és szinte vonszol maga után egészen addig, amíg le nem ráztuk őket. A lábaim összecsuklottak és térdre rogytam előtte. Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire szánalmasnak egy lány előtt sem. Igaz, nem is voltam még túl sokat lányok közelében.
- Neked teljesen elment az eszed? - a kiabálásában hallani lehetett az aggodalmat, ráadásul magához is ölelt. Bárcsak ne ilyen körülmények között történt volna ez meg. Inkább történt volna ez akkor, mikor felfedtem volna magamat előtte és ő erre boldogan és szerelmesen magához ölel, hogy aztán soha többet ne engedjen el.
Hiszen neked esélyed se lett volna ellenük! - persze, épp haldoklom, ráadásul ő meg mentett, én meg továbbra is osztom neki azt észt? Lehetek még ennél is hülyébb?
- Na jó, most az fog történni, hogy hazaviszlek magamhoz és ellátom a sebeidet! Szegénykém, nagyon megsérült az arcod! - az ujjait végigsimította az arcomon tátongó hegen, mire előtört belőlem a sírás. Nagyon szánalmas, hogy pont azelőtt a lány előtt sírom el magam, aki tetszik nekem, de egyszerűen nem bírtam tovább. Borzasztóan megijedtem, hogy az ő élete is veszélybe fog kerülni.
- Nem kell sajnálnod engem! Megoldom ezt egyedül is.
- Istenem, hiszen alig állsz a lábadon! Kérlek Takasugi Kun, engedd meg nekem, hogy segítsek! - nem hagyta, hogy válaszoljak, csak átdobta a kezemet a vállán és úgy cipelt el engem a házáig. A hely, ahol az anyukájával élt elég kicsi volt, ráadásul nem úgy tűnt, mintha egy gazdag családból jöttek volna. A hátsó bejáraton vitt be, nehogy a mamája meglásson minket. Ezt én is jó ötletnek tartottam, mert nem akartam, hogy a mamája, akit már mindennél jobban meg szeretnék ismerni, így lásson engem először. Persze nem tudhatja, hogy ki vagyok, hiszen a nevem most Takasugi, de sebaj, jó lesz így is. Éreztem, ahogyan Hirona óvatosan ráfektet az ágyára, majd leveszi rólam az ingemet, hogy el tudjon látni. Egy kicsit szégyelltem, amiért így kell kinézzek, de nem volt erőm ahhoz, hogy visszavegyem magamra az ingemet. Miután a saját sebeit ellátta, én következtem. Elég fájdalmas volt, de Hirona igyekezett gyengéd lenni. A fejemre terített egy meleg törölközőt, ami kifejezetten jót tett, hiszen úgy éreztem, hogy meg fogok fagyni. Egy kis időre elaludtam, majd mikor felébredtem mit látok? Hirona ott bóbiskol a mellkasomon. Ez annyira romantikus lenne, ha épp nem lennének ilyen sérüléseim, meg ha Hirona szeretne is engem.
- Takasugi Kun, végre felébredtél! Nagyon aggódtam már miattad! - ezt jó esett hallani, hogy még így is, hogy nagyon bunkó vagyok vele, azért még érdekli, hogy vagyok.
- Miért csináltad? Ott kellett volna hagynod, hogy mentsd magad! - ezt mindennél jobban tudni akartam, hogy mégis miért nem hagyott ott engem.
- Te egyáltalán nem ismersz engem. Soha nem tudnék ott hagyni senkit sem ilyen helyzetben. Miért nem ütöttél vissza? - ez egy igazán jó kérdés, de a válasza teljesen egyértelmű.
- Különben neked esett volna bajod és azt nem akartam. Ha már miattam szúrtak meg azzal a késsel, ennyivel jöttem neked! - hiszen ő is megmentett engem, azzal, hogy idehozott és nem hagyott ott egyedül, meg aztán soha nem engedném, hogy a kincsemnek bármi baja essen.
- Nagyon aggódtam, hogy valami bajod esett! Köszönöm, hogy segítettél nekem! - már megint az aggódás! Vajon tényleg csak azért aggódott értem, mert megmentettem őt? Ugyan már kit álltatok, Hirona sosem szeretne bele egy kriplibe, mint én vagyok. Pedig ez az egész a hősködésem eredménye volt. Levette a homlokomról a törölközőt, majd ismét vízbe mártotta. Vissza akarta tenni a homlokomra, de akaratlanul is megérintette a heget az arcomon.
- Ne haragudj, nem volt szándékos! - ugyan már, nem mentegetőzz, hiszen ez az egész nem a te hibád.
- Ugyan, most már teljesen mindegy!
- Takasugi Kun, azt hiszem, most jobb lenne, ha aludnál, úgy hamarabb felépülsz meglásd! - így is tettem. Igazából egy kis alvás tényleg nem esett rosszul. Álmomban, Hirona tudta az igazat velem kapcsolatban, de nem érdekelte, hogy hiányzik egy végtagom és mi ketten boldogok lehettünk együtt. Olyan szép lenne, ha ez valóban megtörténne, de túlságosan félek, hogy elutasítana engem, mikor megtudná, hogy nem vagyok teljesen rendben.
- Kislányom, ideje vacsorázni! - hallottam meg egy idősebb nő hangját. Ugye nem ő Hirona mamája? Mikor meglátott engem, alaposan meglepődött.
- Anya, ez nem éppen az, aminek látszik! - nem törődve a fájdalommal, kimásztam az ágyból, hogy illendően köszönhessek neki.
- Elnézést kérek a zavarásért, Takasugi Touichi vagyok! - minden fájdalmam ellenére igyekeztem mosolyogni. Ez a legkevesebb amit tehettem, hiszen mégis csak azzal a nővel álltam szemben, akinek Hirona - t köszönhetem. Jó, most pont úgy beszélek, mintha a férje lennék, pedig a jövőben, ha már minden kiderül és Hirona is elfogad engem, szándékomban áll őt feleségül venni.
- Mi történt veled, hiszen csupa seb vagy! - gyengéden megsimogatta az arcomat, mire előtört belőlem a gyermeki énem, aki már gyerekkora óta, nem kaphatta meg az anyai gyengédséget, csak azért, mert durván elvették tőlem ezt a lehetőséget. Annyira emlékeztetett ez az egész az anyukámra, hogy újból könnyek szöktek a szemembe. - Sajnálom, megbántottalak téged?
- Nem asszonyom, csak eszembe jutott, hogy a mamám is ezt csinálná most ha még élne! - Hirona mamája erre leült, majd az ölébe fektetett, pont úgy, mint ahogyan azt a mamám is tette, mikor kicsi voltam. Gyengéden simogatta az arcomat, engem pedig átjárt az a fura és mégis kellemes melegség. Végre újra érezhettem az anyai szeretet, amit már régen elvettek tőlem.
- Anya, ő volt az, aki megmentett engem! - Hirona közelebb jött hozzám, majd egy kicsit összeborzolta a hajamat. Hirtelen úgy éreztem magamat, mintha újra gyerek lennék.
- Takasugi Kun, köszönöm, hogy megmentetted a lányomat! Mi lenne, ha ma velünk vacsoráznál?
- Anya, hiszen látod, hogy milyen rosszul van! - végül is igaza volt, de én nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget.
- Köszönöm a meghívást, szívesen elfogadom, de előtte kérem hívja fel a nagyszüleimet, hogy ne aggódjanak miattam!
- Szóval, az édesapád is?
- Igen, mindketten meghaltak egy balesetben, mikor kicsi voltam! - nem mondhattam el neki az igazat, nehogy megijedjen tőlem.
- Tudom mit érzel, Hirona is kicsiként vesztette el az édesapját, akit nagyon szeretett! - igen ezzel én is tisztában vagyok, hisz ugyanaz az ember vette el az életét, mint a szüleimnek. Láttam, hogy Hirona nagyon elszomorodik, ezért igyekeztem mosolyogni, hátha ezzel majd elérek nála valamit. Segített nekem elmenni az ebédlőig. Szuper egy este volt, annyi szent. Hirona mamája nagyon aranyos, ráadásul a főztje is isteni. Remélem legközelebb is lesz alkalmam idejönni. Végül is egy órát maradtam még náluk, mielőtt Hirona mamája hazavitt volna.
- Asszonyom, köszönök mindent, de főleg azt, amikor olyan gyengéd volt hozzám. Egy kicsit úgy éreztem, mintha a mamám még velem lenne!
- Biztos, hogy nem találkoztunk mi már? Az arcod, olyan ismerős nekem, csak nem tudom honnan.
- Ez lehetelne, én csak nem rég jöttem vissza ide!
- Nem érdekes, kérlek nagyon vigyázz magadra Takasugi Kun! - megérkeztünk a nagyszüleim házához. Csak a nagymamám szokott ilyenkor otthon lenni, mert a nagyapám az öcsémmel van éjszakánkét. Mindennapos törődésre van szüksége, hogy ne érezze magát egyedül.
- Ryosuke, hála az égnek, hogy végre hazaértél! - a családom az egyetlen, akik a valódi nevemen hívnak. Így igaz! Yamada Ryosuke vagyok, a híres  ingatlanfejlesztő cég tulajdonosának, Yamada Takuyaki - nak a fia, akinek a szüleit brutális kegyetlenséggel ölték meg. Két okból jöttem vissza, az egyik, hogy bosszút állhassak a szüleim haláláért, továbbá, hogy megvédhessem Hirona - t, ahogy tettem azt már korábban is. Szorosan átöleltem a nagymamámat, miközben potyogtak a könnyeim.
- Miért kellett elvenniük tőlem a mamámat? Miért nem engedték meg, hogy éljenek?
- Bárcsak tudhatnám rá a választ angyalom! Sajnos az élte ilyen, de ne hibáztasd emiatt magadat! - hirtelen megcsörrent a nagymamám mobilja, amit kissé idegesen vett fel.
- Halló, ki beszél? - amint meghallotta a vonal túlsó hangján lévő hangot, kis híján elájult.
- Ki az nagyi? - remegő kezekkel nyújtotta át nekem a telefont. - Ki beszél?
- Ryosuke, ugye tényleg te vagy az? - bárhonnan felismertem ezt a gyengéd hangot, de az képtelenség, talán a sérülések miatt, még az eszem is elment.
- Mama? - remegő szájjal ejtettem ki ezt a szót.
- Olyan boldog vagyok, hogy nem bántottak téged! Tudod, azért, hogy engem már ne bántsanak úgy, mint az apádat, úgy tettem, mintha meghaltam volna, így azok az emberek, már nem bántottak engem.
- Mama, hol vagy most és mikor jössz vissza?
- Ma éjszaka, otthon leszek és majd holnap mindent megbeszélünk, most inkább menj aludni! - szót fogadtam és minden erőmmel a szobámba vonszoltam magamat. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy annyi év után, újra hallhattam az anyám hangját.