11.rész(Daichi)

Az iskolai előadásnak hála a diákok egy része kezdett megbarátkozni Megumi állapotával. Ez persze nem jelentette azt, hogy Asuka és barátai nem gúnyolták őt, de legalább kevesebb bántást kell elszenvednie, mint eddig. Ez meg is látszik rajta, most sokkal vidámabb, mint eddig volt. Én pedig ennek nagyon örülök, mert azt szeretném, ha boldog lenne. Ami a mai napot illeti, ma tudjuk meg a vizsgák eredményét. Nagyon izgulok miatta, elvégre ösztöndíjasként muszáj jól tanulnom, elvégre megígértem az anyámnak. Nem akarom, hogy csalódnia kelljen bennem. Megumi-val együtt mentünk az iskolába, hisz már nem kell senki elől sem rejtegetni magunkat. Már csak vennem kell a bátorságot és bevallani neki, hogy mégis ki vagyok én valójában. Remélem megérti, bár azt is tudom, hogy ez nagyon nehéz lesz, főleg neki. Épp a terem felé igyekeztünk, mikor megjelent előttünk egy lány.

- Minami-senpai! - látszott, hogy nagyon zavarban volt.

- Segíthetek valamiben?

- Izé..Risako vagyok, másodéves és igazából csak annyit akartam mondani, hogy nagyon csodállak azért, amiért ennyire erős és bátor vagy és elviseled mind azt, amit mondanak neked! Tudod, engem is piszkálnak azért, mert szemüveges vagyok és szeretek tanulni, de azt mondtam magamnak, ha te erőt tudtál venni magadon és megmondtad a magadét másoknak, akkor én is képes vagyok rá! - boldog voltam, elvégre ez volt Megu célja, hogy valamilyen módon példát mutasson, hogy nem szabad feladni és mindenki álljon ki magáért.
- Risako-chan, ha tényleg azt akarod, hogy komolyan vegyenek, előtte neked is el kell hinned, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Nekem sem sikerült addig, amíg nem hittem magamban. - láttam, hogy Megu mosolyog és ez bőven elég volt ahhoz, hogy feldobja a napomat. Végül bementünk a terembe, ahol szembe találtuk magunkat az eredménnyel. Mikor észrevettem, hogy az én pontszámom lett a legmagasabb, a kedvem csak még jobb lett. Nagyon keményen tanultam és örültem, hogy a munkámnak végül meg lett a gyümölcse.
- To-chan, nagyon ügyes vagy! - dicsért meg Megumi, én pedig csak szégyenlősen elmosolyodtam. Nem szoktam meg, hogy az anyámon kívül bárki más is megdicsér engem.
- Nos, csak kihoztam magamból a legtöbbet.
- Tényleg, te mihez akarsz majd kezdeni, ha vége az iskolának? - bevallom, ezen még nem gondolkoztam. Az anyám szeretné ha továbbtanulnék, de nekem arra is kell gondolnom, hogy el tudjam őt tartani, elvégre az ő fizetése szinte semmire sem elég. Ezért is lenne jobb, ha inkább keresnék valami munkát.
- Nem is tudom, az anyám azt szeretné, ha keményen tanulnék, szóval azt hiszem jó lenne, ha tovább tanulnék. Na és te Megu?
- Tudod, én is szeretnék tovább tanulni, de félek megismétlődne az itteni dolog, azt pedig nem akarom. De gondolkoztam azon, hogy terapeuta legyek. Nagyon jó lenne segíteni a hozzám hasonlóknak! - ezt remek ötletnek tartottam. Elvégre ki tudná jobban felvidítani azt a sok szegény embert, mint valaki aki keresztülment már azon, amin ők is.
- Ez szuper dolog és biztosan nagyon ügyes leszel! - nyomtam egy puszit az arcára, majd mindketten leültünk a helyünkre. Az órán a továbbtanulásról volt szó, illetve pontosan hogyan is képzeljük el a jövőnket. Ha rajtam múlik, felnőtt koromban szeretnék egy tisztességes házban lakni az anyámmal és Megumi-val, akivel együtt neveljük a gyerekeinket. Az maga lenne a csoda. Persze tudom, hogy a jelen helyzetemben kár is erre gondolnom. Az óra után a fiúkkal felmentünk a szokásos helyünkre, vagyis a tetőtérre. Mostanság ott szoktunk beszélgetni, oda ugyanis a kutya se jár fel.
- Dai-chan, gratulálok, hihetetlen hogy minden tárgyból sikerült maximális pontot elérned.
- Köszönöm Ebina, de nem érdemlem meg!
- Már, hogy ne érdemelnéd meg? Hiszen már az év eleje óta egyfolytában csak tanulsz! - horkantott fel Daiki, mire elnevettem magamat. Ő mindig is nagyon szeretett volna jó eredményeket elérni, de akármennyit is tanult, valamiért sosem sikerült neki.
- Figyelj csak Dai-chan, nem tanítanál meg, hogyan lehetnék erős, mint te?
- Ezt meg, hogy érted Ebina?
- Tudod félek, hogy Asuka-chan és a barátnői rászállnak majd Karin-ra és ha ez megtörténik nem tudnám őt megvédeni, mert túl gyenge vagyok hozzá!
- Ez egyáltalán nem igaz. Nagyon erős vagy hidd el nekem. Különben is, mégis mit taníthatnék én neked?
- Mondjuk, hogyan verekedjek! Tudom nem szép dolog, de mégis szeretném megvédeni Karint ha szükség lesz rá. Segítesz nekem ugye? - olyan bociszemeket meresztett, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Nem támogatom az erőszakot, de ha tényleg a barátnőjét szeretné megvédeni, akkor természetesen támogatnom kell őt. Elvégre én is behúztam már azoknak a szemét fiúknak akik bántották Megumit és újra megtenném, ha szükséges lenne. Úgy elbeszéltük az időt, hogy észre se vettük, mennyi az idő. Végül elhagytuk a kis zugunkat és visszarázódtunk a szerepünkbe.
- To-chan, beszélhetünk? - támadott le Megu, én pedig láttam az arcán, hogy valami nagyon nyomja a lelkét.
- Mi a baj Megu? Nem érzed jól magad?
- Nem erről van szó. Karin említette, hogy odament hozzátok mikor beszélgettetek és ti gyorsan elhallgattatok. Valami fontos dolog? - a fenébe. Az igazság, hogy a legutóbb majdnem lebuktunk Karin előtt, mert Ebina épp akkor hívott a rendes nevemen, mikor ő odasétált. Szerencsére nem hallotta meg, de nagyon megijedtem, hogy rájön a titkomra. Láttam, hogy Megu-t nagyon nyomasztja, de mégse mondhattam el neki az igazat.
- Nem, ne aggódj! Csak Ebina meg akarja lepni Karin-chant, ezért hallgattunk el olyan hirtelen! - ez végül is nem is annyira hazugság. Hisz Ebina erős akar lenni, hogy megvédhesse őt, így ez tényleg olyan, mintha egy meglepetés lenne. Remélem ez egy időre elfeledteti vele az egészet. Végül a srácokkal bevonultunk a terembe.
- Hé, miért nem mondod végre meg neki az igazat? Akkor nem kellene állandóan kitalálnod valamit! - kérdezte tőlem Daiki, mire megráztam a fejem.
- Tudjátok mennyire félek ettől. Tudom, hogy könnyebb lenne egyszerűen csak elmondani, de ha belegondolok, hogy meggyűlölhet egyszerűen képtelen vagyok rá!
- Akkor mi lenne, ha mi mondanánk el neki?
- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet. Nem akarlak még inkább belekeverni titeket. Majd meglátjuk mi lesz ebből. Egyelőre még kézben tartom az ügyet. - igyekeztem mosolyogni, de nem nagyon ment. Tudom, hogy a srácoknak igazuk van, de jobban félek a lebukástól, mint ők azt hinnék. Óra után a külön terembe mentem, hogy kicsit magam lehessek. Át kellett gondolnom a dolgokat, méghozzá jó alaposan. Talán ha kipuhatolnám mit szólna ha nem az az ember lennék, akinek ő hisz, akkor egy kicsit előbbre lennék dolgokkal. Szerencsére jött egy alkalmas pillanat, mert Megu is a terembe jött, majd mikor meglátott, leült mellém.
- Megu. haragszol rám? - néztem rá, mire megrázta a fejét.
- Miért? Kellene valamiért haragudnom rád?
- Felejtsd el! Csak hülyeség! - elkezdtem cirógatni az ujjait, ő pedig csak mosolygott. Amíg az arcán mosoly van, addig úgy érzem, minden a legnagyobb rendben. Bár így maradhatna ez örökre.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit: Ha valami nagyon komoly dolog történne veled, elmondanád nekem? - szóval kíváncsi? Ezt mondjuk meg tudom érteni. Elég furcsán szoktam viselkedni és ezt úgy tűnik ő is észrevette.
- Azt hiszem igen. Viszont vannak olyan dolgok, amikről jobb ha nem tud az ember. Néha túlságosan fájóak ahhoz, hogy kimondjuk őket! - bármennyire is fáj, ez az igazság. Az én esetemben pedig főleg. Fájó lenne arról beszélni mekkora szégyen, hogy egy olyan ember fia vagyok, akit nem érdekel, ha másoknak szenvedniük valamiért amit ő maga követett el. Már pedig én nem csak szégyenlem, hanem egyenesen gyűlölöm az apámat, mert miatta vagyunk anyámmal olyan helyzetben, amilyenben vagyunk.
- Megu, nem megyünk haza? - már véget értek az órák, szóval nem akartam tovább maradni. Elvégre segítenem kellett Ebina-nak is. Megumi felé nyújtottam a kezem, mire ő gyengéden belesimította a sajátját, majd lassan hazafelé vettük az irányt.
- Tényleg, te indulni fogsz a sportversenyen? Örülnék neki, ha drukkolhatnék neked az első sorból. - ezen még nem is gondolkodtam. Talán azért, mert még nem volt szó róla az iskolában.
- A srácok rávettek, hogy legyek benne a focicsapatban, szóval azt hiszem, ott majd drukkolhatsz. - szeretek focizni, szóval gondoltam beállok a csapatba én is. - Miért kérdezed?
- Először is, mert az osztályunkat képviseled vele, másodszor mert a barátom vagy és szeretnék a barátnődként drukkolni neked! - ezt nagyon jól esett hallani, főleg az ő szájából, elvégre csak attól hallhat ilyet az ember, aki igazán szereti őt.
- Jó hallani, mikor azt mondod, hogy a barátnőm vagy! De tényleg, örülök, hogy az lettél Megumi! - megsimogattam az arcát és megcsókoltam. Boldog voltam, de úgy igazán. Megumi-val lenni olyan, mintha mindennap Valentin nap lenne. Miután hazakísértem őt, én is hazamentem. Otthon viszont várt egy kisebb meglepetés.
- Üdv itthon, Dai-chan! - vigyorgott a kis törpe Ebina a konyhából, mire felsóhajtottam.
- Te tényleg nem állsz le, ugye?
- Hiszen megígérted nekem és egy barát mindig tartja a szavát! - remek, most meg duzzog. Vajon felnő ez a srác valaha is?
- Rendben, mutatok neked pár ütést, de ígérd meg nem bántasz senkit addig, amíg nincs rá nagyon nyomós okod, rendben?
- Tudod, hogy nem vagyok az a típus, én inkább a cuki fajta vagyok! - erre elővette a nagy kiskutya szemeit, hogy biztosítson tényleg komolyan gondolja. Végül mutattam neki pár ütési technikát, majd meghagytam neki, hogy otthon a lehető legnagyobb titokban gyakorolja, nehogy a szülei megtudják és rajtam csattanjon az ostor.

*Másnap*

Másnap már korán reggel ott voltam az iskola előtt, mert Ebina szeretett volna beszélni velem úgy, hogy azt lehetőleg mások ne hallják. Bevallom utálok korábban kelni, mint kellene, így hulla fáradtan baktattam az iskola elé.

- Dai-chan, reménytelen vagyok! - nyafogott, nekem pedig egyből leesett mire céloz.

- Még mindig itt tartunk? Nem emiatt akartam felkelni ilyen korán, nekem elhiheted!

- Na, segíts már légyszíves! - rángatta meg az ingemet. Olyan volt, mint egy ötéves aki épp nem kapta meg azt a játékot, amit szeretett volna.

- Hihetetlen vagy! Rendben, segítek neked. De ahhoz, hogy te nagyot üthess ahhoz mérgesnek kéne lenned és te még véletlenül sem vagy az, Ebina!

- Akkor bosszants fel valamivel. Kérlek Dai-chan, muszáj, hogy mérges legyek!

- Mi lenne ha azt mondanám, hogy Daiki csak azért kezdett barátkozni veled, mert én azt mondtam neki? - látszott, hogy ezzel alaposan felhúztam, még ha nem is volt igaz. Daiki-val azért karoltuk fel Ebina-t, mert ő volt a legkisebb és imádtuk őt elkényeztetni. Mint egy cuki öcsit, aki nekünk sosem volt.

- Te rohadék! - az ökle meglendült és egyenesen az arcomba csapódott. Hát ezt nem gondoltam át alaposan.

- Aú! - nyöszörögtem és elkezdtem simogatni a szám szélét. - erre hirtelen a lányok is felbukkantak. Na ez nem volt a terv része.

- Minden rendben? - Megu megsimogatta az arcomat, én pedig igyekeztem mosolyogni, noha nagyon fájt.

- Ebina, ezt meg miért csináltad? - rivallt rá Karin a fiúra. Végül is várható volt, hogy kiakad, elvégre melyik lány szereti, ha a fiúját verekedni látja?

- Lányok, ne aggódjatok miattam! Csak segítettem Yoshida-nak, ennyi.
- Ezt meg hogy érted?
- Mivel Takasugi-kun erős, ezért megkértem, segítsen, hogy én is az legyek és megtudjalak védeni, Karin!
- Ez igaz?
- Igen. To-chan felbosszantott és így tudtam behúzni neki akkorát, de talán egy kicsit túl erős volt, ugye?
- Ne aggódj, kutya bajom! - Karin-chan végül megenyhült és Ebina-val együtt el is mentek az üvegházba. Így Megu és én kettesben maradtunk.
- Nagyon jó barát vagy, ugye tudod? - Azért mert hagytam összeveretni magam, hogy örömet szerezzek a barátomnak? Nos kétlem, hogy ez jó indok lehetne.
- Nem hiszem, de köszönöm. Megu, mit tennél ha azt mondanám nem az vagyok., akinek gondolsz? - fel kellett tennem neki a nagy kérdést, elvégre csak ez vihet engem közelebb a vallomásomhoz. Hisz nem az vagyok, akinek hisz.
- Ezt meg, hogy érted?
- Mindegy, ne foglalkozz vele! A lényeg, hogy együtt vagyunk! - tudom, egy igazi idióta vagyok. Ki kellett volna húznom belőle a dolgot, de újra csak megfutamodtam. Megu felhúzott a földről, én pedig magamhoz húzva megcsókoltam. Nos, legalább kiélvezem a vele töltött perceket, amíg az igazsággal mindent tönkre teszek.

11.rész(Megumi)

Mondhatjuk azt, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba. Bár még van egy kisebb csoport, akik durván piszkálnak a lábam miatt, de a többiek inkább hozzám sem szólnak. Nos, ez jobb mint a semmi, így nem kell szenvedjek annyira, mint korábban. Ma derülnek ki a vizsga eredmények. Remélem sikerült jó helyezést elérnem a rangsorban, hisz csak így biztosíthatom magamnak az ösztöndíjat egy egyetemre. Nekem is az a célom, hogy majd tovább tanulhassak, bár az is megfordult a fejemben, hogy terapeuta leszek, hogy segíthessek a hozzám hasonlókon. To-chan meg én ma együtt jöttünk iskolába, ami tök szuper. Na nem mintha nem töltenénk így is épp elég időt együtt, de ilyenkor kettesben lehetünk, mint egy normális szerelmespár. Már épp bementünk a terembe, mikor megállított minket, egy számomra ismeretlen lány.

- Minami-senpai! - a hangja nagyon halk volt, mintha félt volna.

- Segíthetek valamiben?

- Izé..Risako vagyok, másodéves és igazából csak annyit akartam mondani, hogy nagyon csodállak azért, amiért ennyire erős és bátor vagy és elviseled mind azt, amit mondanak neked! Tudod, engem is piszkálnak azért, mert szemüveges vagyok és szeretek tanulni, de azt mondtam magamnak, ha te erőt tudtál venni magadon és megmondtad a magadét másoknak, akkor én is képes vagyok rá! - most álmodom, vagy ez a valóság? Még soha senki nem mondta azt, hogy felnézne rám, szóval ez nagyon új nekem. Persze nem mondhatom, hogy nem estek jól a szavai.

- Risako-chan, ha tényleg azt akarod, hogy komolyan vegyenek, előtte neked is el kell hinned, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Nekem sem sikerült addig, amíg nem hittem magamban. - végül elköszönt tőlünk, én pedig tudatosítottam magamban, hogy az életem egy kicsit megváltozott tegnap óta. Végül bementünk a terembe és láttuk, hogy már ki vannak téve az eredmények. Én a harmadik voltam, aminek örültem, mert ezek szerint sikerült megütnöm azt a szintet, amit szerettem volna. Mikoto viszont második lett, ugyanis To-chan kerüit az első helyre. Láttam, hogy nagyon örült neki, én pedig büszke voltam rá. - To-chan, nagyon ügyes vagy!
- Nos, csak kihoztam magamból a legtöbbet.
- Tényleg, te mihez akarsz majd kezdeni, ha vége az iskolának?
- Nem is tudom, az anyám azt szeretné, ha keményen tanulnék, szóval azt hiszem jó lenne, ha tovább tanulnék. Na és te Megu?
- Tudod, én is szeretnék tovább tanulni, de félek megismétlődne az itteni dolog, azt pedig nem akarom. De gondolkoztam azon, hogy terapeuta legyek. Nagyon jó lenne segíteni a hozzám hasonlóknak!
- Ez szuper dolog és biztosan nagyon ügyes leszel! - magához húzott és egy puszit nyomott az arcomra.  - elkezdődött az óra, mi pedig a jövőbeni tervekről beszéltünk. Mivel ez az utolsó évünk itt, komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy mihez akarunk majd kezdeni. Igazából azt hittem ma semmi érdekes nem fog történni, de ekkor Karin jött oda hozzám és nem volt valami túl boldog.
- Karin, mi a baj? Nem látszol túl boldognak!
- Nem értem mi van Ebina-val, Megu-chan! Szünetben To-channal beszélgettek, majd mikor odamentem, hirtelen elhallgattak. Szerinted titkolnak valamit?
- Biztos nincs semmi baj, de ha akarod megkérdezem To-chant, hogy megnyugodj, jó? - szerencsére sikerült őt megnyugtatnom. Viszont To-chan és a másik két fiú teljesen felszívódott. Még a külön teremben sem voltak. Eszembe jutott, hogy a tetőtér ilyenkor tavasszal egész szép látványt nyújt, de mégis, hogy a fenébe fogok oda feljutni? Hiszen a lépcsőzéstől mindig megfájdul a lábam. Nem volt mit tenni, meg kellett várnom, míg lejönnek onnan. Lényegesen könnyebb dolgom lenne, ha nem fájna a lábam minden egyes lépcsőzés alkalmával. Bárcsak rendesen tudnám mozgatni a lábamat, akkor nem lenne ez. Mikor a fiúk lejöttek, le is támadtam To-chant.
- To-chan, beszélhetünk?
- Mi a baj Megu? Nem érzed jól magad?
- Nem erről van szó. Karin említette, hogy odament hozzátok mikor beszélgettetek és ti gyorsan elhallgattatok. Valami fontos dolog?
- Nem, ne aggódj! Csak Ebina meg akarja lepni Karin-chant, ezért hallgattunk el olyan hirtelen! a hangján hallani lehetett, hogy hazudik. Nem értem miért, vagy ez is olyan baráti titok, amit meg kell tartania? Mindenesetre elég furcsa volt. Végül úgy döntöttem megosztom Karinnal azt, amit To-chan próbált elhitetni velem.
- Megu-chan, sikerült beszélned To-channal?
- Igen, azt mondta Yoshida-kun meg akar téged lepni, ezért titkolóztak annyit. Szóval ne aggódj miatta! . azt nem említettem, hogy én ezt egyáltalán nem hiszem el, mert nem akartam megbántani. Végül Karin megnyugodott, ahogy én is, mert nem szívesen faggattam To-chant olyanról, amihez valószínűleg semmi közöm sincsen. Becsengettek, szóval nem volt túl sok időm megemészteni a dolgokat. Szerencsére könnyített órák voltak, nem kaptunk túl sok házi feladatot sem, aminek én külön örültem. Az óra után, a külön terembe vonultam, hogy egy kicsit magam lehessek. meg sem lepődtem, hogy To-chan már ott volt. Szó nélkül leültem mellé és csak bámultam a tájat, miközben a szél gyengéden belekapott a hajamba.
- Megu. haragszol rám? - nézett a szemembe, mire megráztam a fejem.
- Miért? Kellene valamiért haragudnom rád?
- Felejtsd el! Csak hülyeség! - a kezével megcirógatta az ujjaimat, mire elmosolyodtam.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit: Ha valami nagyon komoly dolog történne veled, elmondanád nekem? - látszott, hogy komolyan elgondolkozott azon amit kérdeztem tőle.
- Azt hiszem igen. Viszont vannak olyan dolgok, amikről jobb ha nem tud az ember. Néha túlságosan fájóak ahhoz, hogy kimondjuk őket! - egy pillanatra elszomorodott, de igyekezett mosolyogni továbbra is. Nem értettem, mégis mire gondolhatott, de ha tényleg lenne valami fájó a múltjában, talán jobb lenne nem tudni róla. Nem mintha, nem érdekelne, pusztán nem akarom őt szomorúnak látni, ennyi az egész. - Megu, nem megyünk haza? - felém nyújtotta a kezét, mire belesimítottam az enyémet, ő pedig egy határozott mozdulattal felhúzott a földről. Jó érzés, hogy már nem kell titkolóznunk mások előtt, hanem ténylegesen is egy pár lehetünk. Miközben a házam felé tartottunk, szóval akartam őt tartani.
- Tényleg, te indulni fogsz a sportversenyen? Örülnék neki, ha drukkolhatnék neked az első sorból.
- A srácok rávettek, hogy legyek benne a focicsapatban, szóval azt hiszem, ott majd drukkolhatsz. Egyébként, miért olyan fontos neked ez?
- Először is, mert az osztályunkat képviseled vele, másodszor mert a barátom vagy és szeretnék a barátnődként drukkolni neked! - erre To-chan megállt és maga felé fordított.
- Jó hallani, mikor azt mondod, hogy a barátnőm vagy! De tényleg, örülök, hogy az lettél Megumi! - megsimogatta az arcomat és megcsókolt. Valahányszor ezt csinálja, olyan mintha a hasamban egy tűzijáték robbanna fel. Korábban még csak nem is álmodtam arról, hogy egy To-chan féle fiú képes rám nőként tekinteni, erre tessék. Azt hiszem, hogy most a legvadabb álmom vált valóra. Miután megérkeztünk, To-chan nyomott egy puszit at arcomra, én pedig bementem a házba.

*Másnap*

Karin meg én, szokás szerint együtt mentünk iskolába. Az üvegház felé vettük az irányt, mert Karin ott szokott találkozni Yoshida-val. Ezúttal viszont érdekes dolgot hallottunk meg.
- Te rohadék! - hallottuk meg Yoshida hangját, majd mikor odaértünk, láttuk, hogy Yoshida behúzott egyet To-channak.
- Aú! - nyöszörgött To-chan, mire odasiettem hozzá.
- Minden rendben? - símogattam meg az arcát.
- Ebina, ezt meg miért csináltad? - rivallt rá Karin a fiúra.
- Lányok, ne aggódjatok miattam! Csak segítettem Yoshida-nak, ennyi.
- Ezt meg hogy érted?
- Mivel Takasugi-kun erős, ezért megkértem, segítsen, hogy én is az legyek és megtudjalak védeni, Karin!
- Ez igaz?
- Igen. To-chan felbosszantott és így tudtam behúzni neki akkorát, de talán egy kicsit túl erős volt, ugye?
- Ne aggódj, kutya bajom! - végül Karin és Yoshida inkább a terembe mentek, mi pedig kettesben maradtunk.
- Nagyon jó barát vagy, ugye tudod?
- Nem hiszem, de köszönöm. Megu, mit tennél ha azt mondanám nem az vagyok., akinek gondolsz?
- Ezt meg, hogy érted?
- Mindegy, ne foglalkozz vele! A lényeg, hogy együtt vagyunk! - felhúzott a földről és megcsókolt, én pedig újra olyan voltam, mint a napon elolvadt fagyi.

10.rész(Megumi)

Végre elérkezett a fesztivál napja. Már mindannyian nagyon izgatottak vagyunk, különösképpen én. Félek, hogy meg fognak dobálni valamivel, vagy ki fújolnak. Épp az öltözőben ülök és igyekszek feltenni magamra egy kis sminket. A ruhámat a lányok már kiválasztották, én még nem láthattam, ami nagyon bosszantott.

- Meg jöttünk! - harsogták a lányok. Mikoto egy fehér ruhában volt, ami felé egy kék blézert vett fel. Ő nem fog szerepelni, a háttérben irányítja majd a dolgokat. Karin ezzel szemben ragyogott. egy zöldeskék csipkés ruhában volt, a hajának egy kis része a feje tetejére volt kontyozva, egy nagyobbik része pedig hullámokban simogatta a hátát. Ha ez még nem lett volna elég, egy igen erős rózsaszín rúzs is volt a száján.

- Megu-chan, így nem mehetsz ki! De sebaj, azért vagyunk itt, hogy egy kicsit átalakítsunk! - karin a hátam mögé ült, majd elkezdte csinálni a hajam. Mikoto közben a sminkemen dolgozott. Halványkék, csillogó szemfestéket kent a szememre, egy nagyon vékony réteg szemspirált, illetve a számra, egy halvány rózsaszín szájfényt kent. Közben Karin is elkészült a hajammal. Egyszerűen kontyba fogta, ám észrevettem, hogy valami megcsillan benne. Kicsit közelebb mentem és egy pillangós hajtűt vettem észre benne.

- Milyen szép! - simítottam meg.

- To-chan küldi! - suttogta Mikoto a fülembe, mire elmosolyodtam. Annyira szép és különleges ajándék, hogy biztosan meg fogom őrizni.

- Megu-chan, kíváncsi vagy a ruhádra? - kérdezte Karin, mire bólintottam. Lehúzták a cipzárt, majd végre megláthattam a ruhát. Egy halványkék, váll nélküli ruha volt, a nyakában egy ezüstös pánttal. A felsőrésze, csillogott az ezüstberakástól. Az egyetlen ami zavart a ruhában, az a kivágása. Alul ugyanis fel volt hasítva, ami láttatni engedte a lábamat. Persze nem nagyon, csak épphogy, mégis kicsit kényelmetlen volt.

- Nagyon tetszik a ruha, meg minden, csak hát a lábam!

- Éppen annyit takar, hogy a hegedből nem látszik semmi! Csak a lábfejed látszik ki, annyi pedig igazán kell. Épp itt az ideje, hogy elkezdj végre kicsit normálisabban öltözködni! Ha egész életedben takargatni akarod magad, mégis, hogy akarod mások figyelmét felkelteni? - ebben az egyben igaza volt. Ha azt akarom, hogy figyeljenek rám, nem takargathatom magamat, mintha valami vénasszony lennék. Lehet az előadás után kiszortírozom a ruháimat.
- Na jó, most már csak egy dolog van hátra.
- Mi az?
- Hát ez! - vett elő a dobozból, egy csodaszáp cipőt. Átlátszó anyagból készült és volt egy kis sarka kis. Pont úgy nézett ki, mint hamupipőke üvegcipellője. A cipő elején, egy apró ezüst pillangó volt, ami nagyon hasonlított a hajtűn lévőre. A lányok segítettek rámadni a cipőt, majd hivatalosan is késznek nyílvánítottak. Nagyon ideges voltam és kíváncsi, vajon To-channak tetszeni fogok e így. Kinéztem az ajtón és láttam a fiúkat beszélgetni. To-chan egy sötétkék ingben volt, aminek a felső gombjai ki voltak gombolva. Nagyon jól nézett ki benne. Kisétáltam, mire a fiúk tekintete megakadt rajtam.
- Na, milyen? - kérdeztem szégyenlősen.
- Gyönyörű vagy! - bökte ki To-chan, miközben a szemét le se vette rólam. Elmosolyodtam, mire közelebb jött hozzám.
- Köszönöm az ajándékot, gyönyörű szép!
- Örülök, hogy tetszik. Az anyukámé volt, ő adta nekem, hogy majd adjam oda a lánynak akit megszeretek! - szóval az anyjáé volt? Akkor tényleg nagyon kell rá vigyázzak.
- Drágám! - hallottunk meg egy ismerős hangot. Asuka odasétált To-chanhoz én pedig jobbnak láttam, ha a háttérbe húzodok.
- Asuka, hogy kerülsz ide?
- Csak jöttem szerencsét kívánni! - megrebegtette a szempilláit, mire To-chan a szemembe nézett. Bólintottam, majd To-chan egy puszit nyomott Asuka arcára. Kicsit fájt, de tudom, hogy ő igazából engem szeret, szóval le tudtam ezt nyelni. Mielőtt Asuka elment volna, még muszáj volt beszólnia nekem.
- Ne is álmodj a pasimról, megértetted? - suttogta a fülembe, mire bólintottam.
- Na jó srácok, készen álltok? - kérdezte Mikoto, mi pedig bólintottunk. Karin volt az első aki a színpadra ment, mert ő volt a mesélő. To-chan meg én, kézenfogva hallgattuk őt a színpad mögött.
" Volt egyszer egy csodaszép lány. Ám ez a lány nem volt boldog. Valahányszor a tükörbe nézett, nem látta szépnek magát!"
Kisétáltam a színpadra, mire mindenkinek tátva maradt a szája. Gondolom nem számítottak arra, hogy a sérült lábam ellenére is tudok szép lenni. Odaálltam a színpad közepére állított tükör elé és belenéztem. Igyekeztem átérezni a szerepet, de ebben a pillanatban ez nagyon nehezen ment. Tény, hogy most nem tartottam csúnyának magam, ráadásul olyan boldog voltam, mint még soha. Mindenesetre igyekeztem a lehető legjobban érzékeltetni a kétségeimet és a félelmeimet. Végül elérkezett a jelenet, aminek hála rájöttem, hogy To-chan szeret engem. Felsétált a színpadra, mire a lányok hangos súgdolózásba kezdtek. Persze, nem is várhattam mást tőlük. To-chan mögém sétált, majd elkezdtük a jelenetet.
- Sajnálom, de nem megy! Hát nem látod, hogy egy olyan lány mint én, soha nem lehet szerelmes? Hiszen bárki aki meglátja az arcom futva menekül előlem! Soha nem leszek olyan, mint mások! - a fenébe, már megint előjöttek a fájó emlékek. Ezúttal nem nyomasztottak annyira, de pár könnycseppnek így is sikerült utat törnie magának. To-chan gyengéden maga felé fordított és mélyen a szemembe nézett.
- Ez nem igaz! Hát még mindig nem érted? Nem számít, hogy milyen a külsőd, mert csak az számít, hogy milyen vagy belül! - szinte elvesztünk egymás tekintetében. Akkor és ott semmi sem számított, csak ő meg én. Behunytam a szememet, majd éreztem, hogy To-chan ajka gyengéden súrolja az enyémet. Persze visszacsókoltam, majd mindketten hagytuk, hogy az érzelmeink irányítsanak minket. Hallottam a vastapsot a közönség soraiból. Vagyis most az egyszer nem a lábammal foglalkoztak, hanem tényleg tetszett nekik, amit csináltunk. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. To-chan meg én elhúzódtunk egymástól, majd gyengeden letörölte az arcomról a könnyeket. - Van még valami, amit meg kell tennem! - suttogta a fülembe, majd otthagyott engem. Nagyon furcsa volt és nyomasztott is, hisz egyedül voltam, az egész iskola előtt. Végül To-chan visszajött egy mikrofonnal a kezében. - Mindenki, tudom azt hiszitek, hogy Shida Asuka barátja vagyok, de ez egy hatalmas hazugság! Valójában csak azért voltam vele, hogy megvédhessek vele egy számomra különleges lányt! - Erre To-chan odasétált hozzám és megfogta a kezem.
- Mit művelsz?
- Megu, nem érdekel, ha az egész iskola tudja, mit érzek irántad! Szeretném ha ők is látnák, milyen csodálatos vagy és különleges. Megu, itt az egész iskola előtt szeretném megkérdezni, hogy lennél e a barátnőm! - felém nyújtotta a mikrofont, én pedig idegesen tekintettem körbe. A nézőtért néma csendben figyelt minket, a barátaink pedig biztatóan mosolyogtak rám. Vettem egy mély levegőt és választ adtam a kérdésre.
- Igen, nagyon szeretnék a barátnőd lenni! - To-chan elmosolyodott majd magához húzott és megcsókolt. A nézőtéren lévők felálltak és hangosan éljeneztek. Felnézztem és láttam, hogy Sakura szirmok hullanak ránk. Szóval ez az egész egy terv rész lett volna? Normális esetben haragudtam volna a lányokra, hogy titkolóztak előttem, de olyan boldog voltam, hogy képtelen voltam rá. Végre azt hiszem sikerült bebizonyítanom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek mindenki hisz engem.
Az előadás után átöltöztem egy kényelmesebb ruhámba és a tükör előtt ülve, igyekeztem leszedni magamról a sminkemet. Erre valaki magához húzott és egy puszit nyomott az arcomra.
- Mit gondolsz, az anyukád haragudna, ha később mennél haza?
- Azt hiszem, veled elengedne, To-chan! - felhúzott és magához ölelt. Soha nem éreztem még ilyen boldognak magamat, mint abban a pillanatban. Kár, hogy ez a pillanat nem tartott sokáig. Megjelent ugyanis Asuka, majd egyből pofon is vágta To-chant.
- Ezt nagyon meg fogod bánni! Gondolom mondanom sem kell, hogy az egyességünknek vége, szóval továbbra is megmondom majd a magamét ennek a kis nyomoréknak!
- Tudod mit Asuka? Csináld csak nyugodtan, nem félek már tőled! Igen, lehet, hogy az egyik lábam használhatatlan, de engem legalább szeretnek, veled ellentétben! Azt hiszem ahelyett, hogy engem bántasz, inkább barátokat kellene keresned, mert a végén teljesen egyedül maradsz! Egyébként is, a sértéseid már nem fognak hatni és tudod miért? Mert a barátaim tudják, hogy nem vagyok nyomorék, To-chan is tudja, de ami a legfontosabb, hogy én is tudom, hogy nem vagyok nyomorék, épp ezért már nem érdekel te vagy más mit gondol rólam! - szerencsére ez elég volt ahhoz, hogy Asuka otthagyjon minket. Boldog voltam, hogy vegre megmondhattam neki a magamét.
- Tetszik ez a Megu!
- Talán nem kellett volna?
- Dehogynem, örülök, hogy egy ilyen erős barátnőm lehet, mint amilyen te vagy! Na jó, most menjünk mert lassan be fog sötétedni! - összekulcsolta a kezünket, majd elkezdtünk hazasétálni.
- Hé, To-chan, akkor ez most azt jelenti, hogy nem kell titkolóznunk mások előtt?
- Hát ha nem szeretnél, akkor nem kell! Most már végre te vagy a barátnőm és garantálom, hogy mellettem nagyon boldog leszel! - megsímogatta az arcomat majd megcsókolt. Azt hiszem végre kezd visszaállnia normális kerékvágásba és talán az emberek is hozzászoknak végre ahhot, hogy más vagyok mint ők.

9.rész(Megumi)

Azt hiszem, a tegnapi napot sose fogom elfelejteni. To-chan és én, még ha titokban is, de legalább együtt lehetünk. Ő egy nagyon különleges ember az életemben és boldog vagyok, hogy olyan barátom lehet, mint ő. Ma egy rövid kis sétára invitált, így először mutatkozunk együtt mások előtt. Először kicsit nyomasztott, de To-chan megnyugtatott, hogy az egyeségük Asuka-val, csak az iskolában érvényes, ez egy kicsit megnyugtatott. Az idő is kellemes volt, szóval minden adott volt egy tökéletes naphoz.
- To-chan, olyan boldog vagyok veled! Te vagy az első barátom és ez nagyon boldoggá tesz! - kéz a kézben sétáltunk, mint egy igazi szerelmes pár. Azt hiszem ezt nem lesz nehéz megszoknom. Már azt se bánnám, ha Asuka tudna a dologról, mert ezt a boldogságot nem veheti el tőlem. Úgy döntöttünk elmegyünk inni valamit. Mivel nagyon szeretem a teát, rávettem To-chant, hogy menjünk el a kedvenc teaházamba. Szerencsére nem ellenkezett. Ám odaérve, ismerős alakot pillantottam meg. - To-chan, az ott nem Irie-kun? - mutattam a fiúra, aki az egyik asztalnál ült és feltehetően épp várt valakire.
- Sensei? - odanéztem és láttam, hogy az osztályfőnökünk Kawashima-sensei ül le az asztalhoz, majd egy puszit nyom Irie-kun arcára. Nagyon meglepett a dolog, de biztos voltam abban, hogy valami fontos dolofg miatt futottak össze. To-chan és én leültünk az egyik asztalhoz és rendeltünk egy teát. Mikor a Sensei a mosdóba ment, felálltunk a helyünkről.
- Srácok, hogy kerültök ide? -hallottuk meg Irie-kun hangját, majd odamentünk hozzá.

- Épp most érkeztünk! Na és te? Te mit keresel itt?

- Izé...csak idejöttem teázni. De úgy tűnik nektek több mesélni valótok van! - igaz is, ő még nem tudja, hogy mi ketten együtt vagyunk, mert tegnap nem volt bent. Kicsit zavarba is jöttem emiatt, pedig tisztában vagyok vele, hogy To-chan barátjaként azt akarja, hogy boldogok legyünk.
- Tudod, To-chan meg én... - annyira zavarban voltam, hogy nem tudtam kimondani, mit akarok.
- Együtt vagyunk! - To-chan nagyon határozott volt és ez tetszett. - Megumi a barátnőm persze egyelőre csak iskolán kívül. Asuka itt úgysem irányíthat! Tényleg, te mit csinálsz itt? - erre én is kíváncsi voltam. Hiszen valami oka csak volt annak, hogy találkozott a tanárunkkal.
- Csak van egy kis dolgom, meg tanulnom is kellene. Ne aggódj, nincs semmi gond! - sejtettem, hogy csak erről van szó. Nem olyan embernek ismerem őt, aki hazudna, főleg a legjobb barátjának. Persze To-chan nem volt ennyire biztos a dologban.
- Biztosan?
- Igen. A barátok különben sem hazudnak egymásnak nem? - ez igaz. Legalábbis mi a lányokkal minden apró titkot megosztunk a másikkal, nehogy félreértés legyen a dologból. Persze azt nem tudhatom, hogy egy fiú miképp vélekedik erről. Éreztem, hogy To-chan megszorítja a kezem, ezt pedig annak vettem, hogy ideje lenne menni. Miután elköszöntünk Irie-kuntól, el is hagytuk a helyet.
- To-chan, jól vagy? - kérdeztem, mert láttam mennyire elszontyolodott. Ő csak magához ölelt, ami nagyon megnyugtató volt.
- Mond, hogy semmi baj nem lesz!
- Már miért lenne? Szerintem a tanárnő csak azért volt ott, hogy segítsen neki. Hisz Irie-kun azt mondta tanulni ment oda! - biztos voltam benne, hogy ez az oka, hiszen ő maga mondta az előbb, hogy a barátok nem hazudnak egymásnak. Végül eléggé eljárt az idő, ezért To-chan hazakísért és a végén még meg is csókolt. Valóban ez volt a legjobb napom eddig.

*Másnap*

Másnap vissza kellett térnünk az iskolába, de ezt már egy cseppet sem bántam. Úgy döntöttem, hogy a To-channal való kapcsolatom miatt, muszáj lesz egy kicsit jobban kiállnom magamért, mint eddig. Azt akarom, hogy lássa a barátnője egy erős lány, aki ha akarja képes magát megvédeni. Egyébként nem csak nekem kezdődött jól a nap, hanem Shu-channak is. Mikoto ugyanis elmondott mindent a puskázásról, így Shu-chan mégi szerepelhet a darabban. Ez szuper hír, így az egész osztály együtt lehet. To-chan viszont eléggé el volt kenődve, így úgy döntöttem, felvidítom valahogy.
- To-chan! - böktem meg az ujjammal az arca egyik felét, mire úgy nézett rám, mint egy ártatlan kis bárány. - Miért vagy ilyen szomorú? Talán tegnap történt, még valami? - kétlem, hogy reggel érhette valami.
- Ah, nem. Illetve tudod ez Irie titka, nem mondhatom el senkinek! - szóval így állunk? Nos, ezzel nincs is baj, hiszen milyen barát az aki elárulja a másik titkát?
- Ez nagyon helyes! A titkok azért titkok, hogy megtartsuk őket. A barátok titkát pedig nagyon fontos megtartani. Nagyon jó barát vagy, To-chan! - egy puszit nyomtam az arcára, majd visszamentem a lányokhoz. Már abszolút nem félek attól, hogy bárki megláthat, elvégre nem hagyhatom, hogy tönkretegyék a kapcsolatunkat. Addig beszélgettem a lányokkal, míg be nem csöngettek. Osztályfőnöki óra volt épp
- Jól van srácok, tudjátok, hogy a hétvégén lesz a fesztivál, szóval mindent bele kell adnunk! Megumi-chan, Takasugi-kun, számítunk rátok! - Kawashima-sensei ránk kacsintott, mi pedig mosolyogva bólintottunk. Iskola után, mindhárman Mikoto-hoz akartunk menni.
- Megu! - hallottam meg To-chan hangját.

- To-chan, hazamész?

- Igen. Ne haragudj, de most a fiúkkal megyek! Azt hiszem jót tenne, ha beszélgetnénk!

- Nem baj. Karinnal Mikoto-hoz megyünk, szóval ma a másik irányba megyek! Szóval vigyázz magadra, jó? - egy puszit nyomtam az arcára, mire magához húzott és megcsókolt. Ez egy kicsit meglepett ugyan, de nagyon jól is esett. Végül a lányokkal együtt mentem hazafelé.
- Megu-chan, most hogy együtt vagy To-channal, miért nem megyünk el dupla randira?
- Inkább menjünk tripla randira! - vágott közbe Mikoto.
- Akkor mégis összejöttél Shu-channal? - kérdeztem.
- Valami olyasmi. Bár csak lassan haladunk!
- Szuper nem? Hogy a két legmenőbb sráccal járunk! - karolt belém Karin, mire elmosolyodtam. - Mikoto, te pedig a legbénábbal! - nevette el magát, mire Mikoto duzzogni kezdett. Miközben hazafelé sétáltunk, hirtelen megszédültem.
- Megu, mi a baj?
- Csak olyan rossz megérzésem van! De ez biztos csak hülyeség, most inkább menjünk! - hiszen nincs miért aggódnom, vagy igen?

9.rész(Daichi)

A mai nap nem is lehetne csodásabb. Megumi és én kettesben sétálunk, ami bár nem egy igazi randi, de végre együtt lehetünk. Persze az iskolában még Asuka barátja vagyok, de csak az számít, ami itt és most történik.

- To-chan, olyan boldog vagyok veled! Te vagy az első barátom és ez nagyon boldoggá tesz! - a mosolyától egyből sokkal jobb lett a kedvem. Örültem, hogy tegnap végre tisztáztuk mit érzünk egymás iránt, szóval már csak ahhoz kellene összeszednem a bátorságomat, hogy elmondhassam az igazat a valódi kilétemről. Bár egyelőre ezt még szeretném titokban tartani előtte. Út közben betévedtünk egy teaházba, ahol egy nagyon ismerős alakot pillantottunk meg. - To-chan, az ott nem Irie-kun? - mutatott a barátom felé. Valóban ő volt az és feltehetőleg nem volt egyedül.

- Sensei? - teljesen ledöbbentünk, mikor megláttuk az osztályfőnökünket, aki épp egy puszit nyomott Irie arcára. Vajon ezek meg mi a fenét csinálhatnak? Egy ideig úgy tettünk, mintha békésen teáznánk, majd mikor a tanárunk Kawashima a mosdóba ment, úgy tettünk, mintha épp akkor érkeztünk volna.

- Srácok, hogy kerültök ide? - nézett ránk Irie, mire odamentünk hozzá.

- Épp most érkeztünk! Na és te? Te mit keresel itt?

- Izé...csak idejöttem teázni. De úgy tűnik nektek több mesélni valótok van! - nézett rá a kezünkre ami össze volt kulcsolva. Megumi olyan piros lett mint az alma.
- Tudod, To-chan meg én...
- Együtt vagyunk! - vágtam rá. - Megumi a barátnőm persze egyelőre csak iskolán kívül. Asuka itt úgysem irányíthat! Tényleg, te mit csinálsz itt?
- Csak van egy kis dolgom, meg tanulnom is kellene. Ne aggódj, nincs semmi gond!
- Biztosan?
- Igen. A barátok különben sem hazudnak egymásnak nem? - hiszen ő most épp azt teszi! Legszívesebben a képébe mondtam volna, mit gondolok erről az egészről. Végül inkább visszafogtam magam. Nem akartam veszekedni vele, mégiscsak a barátom. Megszorítottam Megumi kezét, jelezve, hogy menni akarok. Nem értem, Irie miért nem bízik meg bennem, hisz gyerekkorunk óta barátok vagyunk.
- To-chan, jól vagy? - nézett a szemembe, mire magamhoz öleltem.
- Mond, hogy semmi baj nem lesz!
- Már miért lenne? Szerintem a tanárnő csak azért volt ott, hogy segítsen neki. Hisz Irie-kun azt mondta tanulni ment oda! - szegény Megu, milyen naiv. Lehet, hogy ő be tud dölni ennek a mesének, de én nem. Irie engem nem tud becsapni, még ha szeretne se. Miután Megumit hazakísértem, visszamentem a teaházhoz, remélve, hogy Irie még ott van. Odaérve érdekes beszélgetésnek voltam fültanúja.
- Daiki, muszáj elmondanod neki, hiszen mégiscsak a barátunk!
- De nem akarom, hogy meg tudja Ebina! Biztos azt fogja majd mondani, hogy totál hülye vagyok, amiért összejöttem a tanárunkkal! - tudtam, hogy ez lesz. Csalódtam, hogy Yoshida is tudott róla, még sem mondta el.
- Azt hittem a barátok sosem hazudnak egymásnak! - szakítottam félbe a beszélgetést.
- Dai-chan, te mit csinálsz itt?
- Azt hittem barátok vagyunk, de úgy látszik tévedtem! - azzal sarkon fordultam és otthagytam őket. Rosszul esett, hogy ennyire nem bíztak meg bennem. Hiszen én minden titkomba beavattam őket, ők pedig ennyit nem hajlandók elmondani nekem?

*Másnap*

Nem igazán sikerült kihevernem a tegnapit, szóval igyekeztem kerülni a srácokat. Ez kicsit nehéz feladat volt, de nem tudtam mást tenni. Egész nap csak ott ültem a padomnál és igyekeztem kerülni a szemkontaktust velük. Egyszer csak Shu-chan érkezett nagy vidáman a terembe.

- Skacok, képzeljétek, mégis szerepelhetek a darabban! - ennek nagyon örültem. Bár Mikoto szerint elég ügyetlen, nem hiszem, hogy rossz lenne.

- Komolyan? Na és mégis, miért gondolták meg magukat?

- Mikoto elmondott mindent, szóval engem felmemtettek! Neki pedig azt mondták, hogy mivel ez volt az első alkalom, megússza egy figyelmeztetéssel!

- Akkor neked nem ez lett volna az első eset?

- Tudod, nem vagyok valami túl jó a tanulásban! Tényleg, mi aaa aavan a srácokkal? Nem velük szoktál beszélgetni? - biccentett a fejével az Irie Yoshida páros felé, mire megrántottam a vállam.

- Talán nem is olyan jó barátok, mint gondoltam! - felsóhajtottam, majd a padra hajtottam a fejem. Nagyon hiányozott már, hogy beszélgessek velük, de nem tudtam lenyelni, hogy csak úgy titkolóznak előttem. A barátoknak nem szabadna titkolózniuk egymás előtt, vagy nem? 

- To-chan! - hallottam meg Megumi hangját, majd mikor felriadtam, az egyik ujjával megbökte az arcom. - Miért vagy ilyen szomorú? Talán tegnap történt, még valami?

- Ah, nem. Illetve tudod ez Irie titka, nem mondhatom el senkinek!

- Ez nagyon helyes! A titkok azért titkok, hogy megtartsuk őket. A barátok titkát pedig nagyon fontos megtartani. Nagyon jó barát vagy, To-chan! - nyomott egy puszit az arcomra, majd visszament a lányokhoz. Jó barát? Vajon tényleg az lennék? Láttam, hogy Irie és Yoshida odajön hozzám.

- Ne haragudj! - fejet hajtottak előttem, ami nagyon meglepett.

- Felejtsük el jó? Csak nem esett túl jól, hogy eltitkoltátok ezt előlem. De ne aggódjatok, én nem szólok senkinek. A barátok titkait mindig meg kell tartani!

- Akkor szent a béke? 

- Persze, hogy igen. Gyerekkorom óta a barátaim vagytok, szóval úgyse tudnék túl sokáig haragudni rátok. Mi lenne, ha együtt mennénk ma haza?

- Ez egy remek ötlet! - mosolygott Yoshida. Becsengettek, majd megjelent az osztályfőnökünk. Felálltunk, majd köszönés után, visszaültünk a helyünkre.

- Jól van srácok, tudjátok, hogy a hétvégén lesz a fesztivál, szóval mindent bele kell adnunk! Megumi-chan, Takasugi-kun, számítunk rátok! - ránk kacsintott, mi pedig mosolyogva bólintottunk. Az órán még egyszer átbeszéltük a szerepeket, illetve hogy ki mit fog csinálni pontosan. Az óra végével, pedig a tanítás is véget ért. Mielőtt a srácokkal hazamentünk volna, még beszélni akartam, Megumi-val.

- Megu! - szóltam utána.

- To-chan, hazamész?

- Igen. Ne haragudj, de most a fiúkkal megyek! Azt hiszem jót tenne, ha beszélgetnénk!

- Nem baj. Karinnal Mikoto-hoz megyünk, szóval ma a másik irányba megyek! Szóval vigyázz magadra, jó? - nyomott egy puszit az arcomra. Mire magamhoz húztam és megcsókoltam. Miután elköszöntünk egymástól, a srácokkal mentem hazafelé.

- Hé, veszekedtünk mi bármikor is? - kérdezte Irie, mire megálltunk és leültünk az egyik padra. Akárhogy is gondolkodtam, nem jutott ilyen alkalom az eszembe.

- Normális lenne, hogy még sose veszekedtünk? - kérdeztem inkább magamtól.

- Hmm, egyszer úgyis meg fog történni, de az biztos, hogy akkor nem bocsátok meg nektek! - húzta fel az orrát Yoshida, mire elnevettük magunkat. Tény is való, hogy nem találnék még olyan jó barátokat, mint amilyenek ők.

8.rész(Megumi)

Borzasztó ami szegény Shu-channal történt. Nem értem miért kellett őt rögtön ilyen keményen megbüntetni. Hiszen ő is az osztály része, joga lenne fellépni velünk együtt. Szerencsére Mikoto-nak sikerült meggyőznie, hogy jöjjön el a mai próbára. Mivel hétvége van, össze tudtunk ülni, hogy megbeszéljük a dolgokat, illetve elkezdjük a próbákat. Bevallom nagyon izgulok. Tudom, hogy ők az osztályom akik soha nem nevetnek ki, de teljesen más lesz, ha az iskola előtt kell majd játszanom. Mikoto szerint a legjobb, ha önmagamat adom, a saját érzéseimen keresztül adom át a szerepet. Hát, ha ez segít, akkor azt hiszem beleadok mindent. Szerencse, hogy To-chan lesz a párom, így nem félek attól, hogy be fogok égni.
- Nekem miért kellett bejönnöm? Hiszen nem is vagyok benne a darabban! - nyöszörgött Shu-chan, ami nagyon vicces volt. Tudtam, hogy bár úgy tesz, mintha nem akarna itt lenni, valójában nagyon is bántja, hogy ő kimarad a darabból. Mivel ez itt az utolsó évünk, így sajnos több lehetőség nem lesz, hogy mind együtt csináljunk valami hasznosat, így mindenki ki akarja venni a részét a darabból.
- Azért, mert te is az osztály része vagy, idióta! - szólt rá Mikoto, majd felénk fordult. - To-chan, Megu készen vagytok? - bólintottunk, majd az ajtó felé fordultam, mintha az lenne a tükör. A darab egyik kulcsjelenetét próbáljuk el, amiben To-chan karaktere épp arról akarja meggyőzni az enyémet, hogy a külső abszolút nem számít. Bárcsak ilyen könnyű lenne, de nekem aki egész életében szenvedett azért, mert mások nem fogadták el azt, hogy más mint ők, nem olyan könnyű ez.
- Sajnálom, de nem megy! Hát nem látod, hogy egy olyan lány mint én, soha nem lehet szerelmes? Hiszen bárki aki meglátja az arcom futva menekül előlem! Soha nem leszek olyan, mint mások! - egy pillanatra belegondoltam abba, hogyan bántottak már engem az iskolatársaim, csak azért mert baj van a lábammal. Asuka gúnyos megjegyzései, a fiúk erőszakossága, mind borzasztó sebeket ejtettek rajtam és az önbecsülésemen, ami amúgy sem volt túl sok. Ezek akaratlanul is arra késztettek, hogy utat engedjek a könnyeimnek. Bár kívülről úgy tűnt, mintha csak játszanám az egészet, valójában ez már rég nem a játékról szólt.
- Ez nem igaz! Hát még mindig nem érted? Nem számít, hogy milyen a külsőd, mert csak az számít, hogy milyen vagy belül! - vajon ő tényleg ezt is gondolja, vagy csak a szerep miatt teszi? Bárcsak az előbbi lenne, ha tényleg nem egy nyomorékot látna bennem.
- To-chan? - erre gyengéden megfogta a karomat és maga felé fordított. Láttam, hogy az ő szemei is könnybe lábadtak. Azt hiszem rájött, hogy ezt egyáltalán nem játszom meg és valóban így gondolom.
 Megumi, jól figyelj: Nem számít mit mondanak mások, mert szerintem te vagy a legszebb és legcsodálatosabb lány akit csak ismerek! Kérlek ne bánj így magaddal! - mélyen belenézett a szemembe, én pedig szinte elvesztem benne. Nem kellett megerősítenie, én anélkül is tudtam, hogy mindezt komolyan is gondolja és ez nagyon boldoggá tett. Az, hogy pont ő gondolja azt, hogy szép vagyok, sokkal többet jelent bármi másnál. Ám ez a szép pillanat egy másodperc alatt tönkrement. To-chan ugyanis fogta magát és megcsókolt, én pedig nem tudtam ellenállni neki és visszacsókoltam. Ostobaság volt, hiszen egy olyan fiúnak mint ő, menekülnie kéne egy olyan lány elől mint én vagyok, de To-chan mégis megcsókolt engem. Annyira elveszettnek éreztem magam abban a pillanatban. Mikor elhúzódtam tőle, láttam, hogy a többiek milyen döbbenten néztek ránk és ez nagyon kényelmetlen volt. - Megumi, én...én nagyon... - nem akartam megvárni mit mond, csak el akartam szaladni messzire és elfelejteni, hogy egyáltalán beleszerethettem egy fiúba aki számomra teljesen elérhetetlen.
- Hagyj békén! - ellöktem magamtól és sírva kisiettem a teremből. Fojtogatott az érzés, hogy akármennyire is vele akarok lenni, egyszerűen nem tehetem meg vele azt, hogy ő is a többiek áldozata legyen. Elég, hogy Karint és Mikotot bántják miattam, nem akartam még őt is belekeverni ebbe.
- Megu, várj meg! - kiabált utánam Mikoto, mire lelassítottam.
- Mégis miért csinálta ezt? Talán nem tudta, hogy mekkora fájdalmat okoz vele?
- Miért, csak azt ne mond, hogy te nem vagy szerelmes belé!
- De igen és pont ez a baj! Nem lehetek belé szerelmes érted? Ha összejönne velem, azzal csak azt érem el, hogy ő is az áldozatom lesz, mint ahogy ti is. Nem akarom, hogy őt is bántsák, mint titeket!
- Megum ez egyáltalán nem igaz! Hisz minket nem érdekel, hogy bántanak, ha cserébe megvédhetünk téged tőlük! To-chan szeret téged, nem véletlenül csókolt meg!
- De Asuka...
- Ne foglalkozz már vele! Az egyetlen akivel most törődnöd kell, az saját magad. Csak azzal foglalkozz, hogy te mit érzel, ne gondolj most másokra Megumi! Ha ezt az esélyt elszalasztod, azt nagyon sokáig bánni fogod! - igaza volt Mikoto-nak. Ha most nem mondom meg neki, hogy mit érzek, akkor soha többet nem lesz rá esélyem. Talán azt fogja majd gondolni, hogy én ezt az egészet nem is akarom, pedig ez egyáltalán nem igaz, mert nagyon is akarom. Vele akarok lenni, kerül amibe kerül.
- Mikoto, ha találkozol vele, megmondanád neki, hogy a szokott helyen várom? - bólintott, én pedig a külön teremhez mentem. Az idő most nagyon kellemes volt, így kimentem az erkélyre és hagytam, hogy a szél egy kicsit belekapjon a hajamba. Remélem most lesz bátorságom mindent elmondani neki. Egy idő után már kezdtem azt hinni nem fog eljönni, de végül mégis megjelent az ajtóban.
- To-chan, sajnálom ami az előbb történt! - lehajtottam a fejem, mire magához ölelt. Olyan kellemes é megnyugtató volt a karjai között lenni. Azt kívántam, bárcsak örökre így maradhatnánk.
- Az én hibám az egész. Én csak...- láttam, hogy igyekszik keresni a szavakat, én viszont a szájára tapasztottam a kezemet. Szerettem volna kérdezni tőle valamit.
- Kérdeznem kell tőled valamit: Szerinted tényleg szép vagyok? - tudnom kellett, hogy ami a próbán történt, az valóban komoly volt-e. Nem akartam kétségek között vergődni.
- Nem Megumi! A szép nem fejezné ki ezt eléggé. Emlékszel mit mondtam neked? Nem számít hogy nézel ki, csak az hogy milyen vagy belülről. Már pedig te gyönyörű vagy Megumi! - legszívesebb kiugrottam volna a bőrömből. Szóval valóban komolyan gondolta, amiket mondott nekem. Akkor már tényleg nem lehetnek kétségeim afelől, hogy ő is azt érzi, amit én.
- Most először mondta nekem egy fiú azt, hogy szép vagyok és ez nagyon megijeszt. De jobban félek attól, hogy a gyávaságom miatt nem fogod megtudni mit érzek irántad valójában! - kicsit ideges voltam, hisz most először mondom azt valakinek, hogy szeretem. Vagyis mondtam volna, de To-chan beelőzött.
- Megumi, szeretlek! Nem tudom mikor és hogyan, de tudom, hogy szeretlek!
- Én is szeretlek To-chan, már azóta, hogy először találkoztunk és nem érdekelt, hogy akár el is késhetsz, segítettél nekem és azóta is folyamatosan ezt teszed!
- Úgy örülök, hogy te is ezt érzed és nem csináltam totál hülyét magamból!
- Te még totál hülyén is szuper aranyos lennél! - a kezemmel beletúrtam a hajába, mire To-chan magához húzott és újra megcsókolt. Ezúttal viszont tudtam, hogy én is ezt akarom. Nem akartam Asuka-ra vagy bárki másra gondolni, csak kiélvezni azt, hogy a fiú akit szeretek viszont szeret engem. Mintha egy pillanatra minden megszűnt volna körülöttünk. Csak remélni tudtam, hogy majd egy új fejezet fog kezdődni ebben a történetben, aminek mi ketten vagyunk a főszereplői.

8.rész(Daichi)

Már három napja egyfolytában csak a vizsgákat írjuk. Szegény Shu-chant nem engedik vizsgázni, ami nagyon igazságtalan. Ráadásul nem is az ő hibája ami történt. Ha még ez nem lenne elég nagy baj, nem is játszhat velünk a darabban. Mikoto-chan azért iderángatta ma. Hétvége van, de összegyűltünk, hogy próbálhassunk egyet. Már nagyjából tisztáztuk a szerepeket, illetve a történetet. Ha bejön amit tervezünk, akkor garantáltan nem marad majd egy szem se szárazon, az biztos.

- Nekem miért kellett bejönnöm? Hiszen nem is vagyok benne a darabban! - nyöszörgött Shu-chan, mire megforgattam a szemeimet. Nem bírom a nyafogós embereket.

- Azért, mert te is az osztály része vagy, idióta! - Mikoto-chan jól leszerelte, ennek örültem. - To-chan, Megu készen vagytok? - bólintottunk, majd Megumi hátat fordított nekem és elkezdte bámulni a falat, mintha az egy tükör lenne.

- Sajnálom, de nem megy! Hát nem látod, hogy egy olyan lány mint én, soha nem lehet szerelmes? Hiszen bárki aki meglátja az arcom futva menekül előlem! Soha nem leszek olyan, mint mások! - a hangja remegett és tudtam, hogy ezt egyáltalán nem játsza meg. Hát ha ő így mondja ki amit gondol, akkor én miért ne tehetnék hasonlóképpen?
- Ez nem igaz! Hát még mindig nem érted? Nem számít, hogy milyen a külsőd, mert csak az számít, hogy milyen vagy belül!
- To-chan? - erre magam felé fordítottam.
- Megumi, jól figyelj: Nem számít mit mondanak mások, mert szerintem te vagy a legszebb és legcsodálatosabb lány akit csak ismerek! Kérlek ne bánj így magaddal! - mélyen egymás szemébe néztünk, majd közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Éreztem, hogy Megumi is visszacsókolt és ez arra késztetett, hogy ne foglalkozzak senkivel se körülöttünk, csak csókoltam őt. Mikor elhúzódtunk egymástól, láttam a többiek megdöbbent arcát. - Megumi, én...én nagyon...
- Hagyj békén! - ellökött magától, majd ahogyan csak tőle tellett kisietett a teremből. Utána akartam menni, de Mikoto elkapta a kezemet.
- Hagyd, majd én utána megyek! - borzasztóan éreztem magam. Talán Megumit megbántottam azzal a csókkal? Pedig én tényleg azt hittem ő is valami hasonlót érez, mint én. Már nem tudom letagadni, hogy szerelmes lettem belé. Végigcsúsztam a fal mellett és elsírtam magam.
- Mit csináltam? - kérdeztem magamtól, mire Yoshida leült mellém.
- Takasugi-kun, nyugodj meg, hisz nem csináltál semmi rosszat.
- Akkor miért futott el Yoshida? Én azt hittem ez a megfelelő pillanat, de csak hülyét csináltam magamból! Kit is álltatok? Én sosem lehetek az akire neki szüksége van!
- Ne legyél már ilyen hülye! Csak menj és mond meg neki, hogy szereted!
- Igazad van, ezt fogom tenni! - kiszaladtam a teremből, majd egyből Mikoto-ba botlottam.
- Megut keresed, ugye?
- Megbántottam őt igaz?
- Nem To-chan, épp ellenkezőleg! Azt mondta, hogy a szokott helyen vár téged! - bólintottam, majd egyenesen a külön teremhez mentem. Már nem érdekelt sem Asuka, sem hogy a titkom kiderülhet. Az egyetlen ami számított az, hogy végre megmondjam Megumi-nak, hogy mit érzek iránta. Mikor a teremhez értem, ő már valóban ott volt, az erkélyen várt engem.
- To-chan, sajnálom ami az előbb történt! - lehajtotta a fejét, mire magamhoz öleltem.
- Az én hibám az egész. Én csak...- a számra tapasztotta a kezét, amivel sikeresen belém folytotta a szót.
- Kérdeznem kell tőled valamit: Szerinted tényleg szép vagyok?
- Nem Megumi! A szép nem fejezné ki ezt eléggé. Emlékszel mit mondtam neked? Nem számít hogy nézel ki, csak az hogy milyen vagy belülről. Már pedig te gyönyörű vagy Megumi! - láttam hogy a szemei könnybe lábadnak és elmosolyodik.
- Most először mondta nekem egy fiú azt, hogy szép vagyok és ez nagyon megijeszt. De jobban félek attól, hogy a gyávaságom miatt nem fogod megtudni mit érzek irántad valójában!
- Megumi, szeretlek! Nem tudom mikor és hogyan, de tudom, hogy szeretlek!
- Én is szeretlek To-chan, már azóta, hogy először találkoztunk és nem érdekelt, hogy akár el is késhetsz, segítettél nekem és azóta is folyamatosan ezt teszed!
- Úgy örülök, hogy te is ezt érzed és nem csináltam totál hülyét magamból!
- Te még totál hülyén is szuper aranyos lennél! - a kezével beletúrt a hajamba, mire nem hezitáltam tovább, csak magamhoz húztam és megcsókoltam. Biztos voltam abban, hogy ezzel a csókkal egy új fejezet kezdődik a kettőnk történetében.