11.rész(Megumi)

Mondhatjuk azt, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba. Bár még van egy kisebb csoport, akik durván piszkálnak a lábam miatt, de a többiek inkább hozzám sem szólnak. Nos, ez jobb mint a semmi, így nem kell szenvedjek annyira, mint korábban. Ma derülnek ki a vizsga eredmények. Remélem sikerült jó helyezést elérnem a rangsorban, hisz csak így biztosíthatom magamnak az ösztöndíjat egy egyetemre. Nekem is az a célom, hogy majd tovább tanulhassak, bár az is megfordult a fejemben, hogy terapeuta leszek, hogy segíthessek a hozzám hasonlókon. To-chan meg én ma együtt jöttünk iskolába, ami tök szuper. Na nem mintha nem töltenénk így is épp elég időt együtt, de ilyenkor kettesben lehetünk, mint egy normális szerelmespár. Már épp bementünk a terembe, mikor megállított minket, egy számomra ismeretlen lány.

- Minami-senpai! - a hangja nagyon halk volt, mintha félt volna.

- Segíthetek valamiben?

- Izé..Risako vagyok, másodéves és igazából csak annyit akartam mondani, hogy nagyon csodállak azért, amiért ennyire erős és bátor vagy és elviseled mind azt, amit mondanak neked! Tudod, engem is piszkálnak azért, mert szemüveges vagyok és szeretek tanulni, de azt mondtam magamnak, ha te erőt tudtál venni magadon és megmondtad a magadét másoknak, akkor én is képes vagyok rá! - most álmodom, vagy ez a valóság? Még soha senki nem mondta azt, hogy felnézne rám, szóval ez nagyon új nekem. Persze nem mondhatom, hogy nem estek jól a szavai.

- Risako-chan, ha tényleg azt akarod, hogy komolyan vegyenek, előtte neked is el kell hinned, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Nekem sem sikerült addig, amíg nem hittem magamban. - végül elköszönt tőlünk, én pedig tudatosítottam magamban, hogy az életem egy kicsit megváltozott tegnap óta. Végül bementünk a terembe és láttuk, hogy már ki vannak téve az eredmények. Én a harmadik voltam, aminek örültem, mert ezek szerint sikerült megütnöm azt a szintet, amit szerettem volna. Mikoto viszont második lett, ugyanis To-chan kerüit az első helyre. Láttam, hogy nagyon örült neki, én pedig büszke voltam rá. - To-chan, nagyon ügyes vagy!
- Nos, csak kihoztam magamból a legtöbbet.
- Tényleg, te mihez akarsz majd kezdeni, ha vége az iskolának?
- Nem is tudom, az anyám azt szeretné, ha keményen tanulnék, szóval azt hiszem jó lenne, ha tovább tanulnék. Na és te Megu?
- Tudod, én is szeretnék tovább tanulni, de félek megismétlődne az itteni dolog, azt pedig nem akarom. De gondolkoztam azon, hogy terapeuta legyek. Nagyon jó lenne segíteni a hozzám hasonlóknak!
- Ez szuper dolog és biztosan nagyon ügyes leszel! - magához húzott és egy puszit nyomott az arcomra.  - elkezdődött az óra, mi pedig a jövőbeni tervekről beszéltünk. Mivel ez az utolsó évünk itt, komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy mihez akarunk majd kezdeni. Igazából azt hittem ma semmi érdekes nem fog történni, de ekkor Karin jött oda hozzám és nem volt valami túl boldog.
- Karin, mi a baj? Nem látszol túl boldognak!
- Nem értem mi van Ebina-val, Megu-chan! Szünetben To-channal beszélgettek, majd mikor odamentem, hirtelen elhallgattak. Szerinted titkolnak valamit?
- Biztos nincs semmi baj, de ha akarod megkérdezem To-chant, hogy megnyugodj, jó? - szerencsére sikerült őt megnyugtatnom. Viszont To-chan és a másik két fiú teljesen felszívódott. Még a külön teremben sem voltak. Eszembe jutott, hogy a tetőtér ilyenkor tavasszal egész szép látványt nyújt, de mégis, hogy a fenébe fogok oda feljutni? Hiszen a lépcsőzéstől mindig megfájdul a lábam. Nem volt mit tenni, meg kellett várnom, míg lejönnek onnan. Lényegesen könnyebb dolgom lenne, ha nem fájna a lábam minden egyes lépcsőzés alkalmával. Bárcsak rendesen tudnám mozgatni a lábamat, akkor nem lenne ez. Mikor a fiúk lejöttek, le is támadtam To-chant.
- To-chan, beszélhetünk?
- Mi a baj Megu? Nem érzed jól magad?
- Nem erről van szó. Karin említette, hogy odament hozzátok mikor beszélgettetek és ti gyorsan elhallgattatok. Valami fontos dolog?
- Nem, ne aggódj! Csak Ebina meg akarja lepni Karin-chant, ezért hallgattunk el olyan hirtelen! a hangján hallani lehetett, hogy hazudik. Nem értem miért, vagy ez is olyan baráti titok, amit meg kell tartania? Mindenesetre elég furcsa volt. Végül úgy döntöttem megosztom Karinnal azt, amit To-chan próbált elhitetni velem.
- Megu-chan, sikerült beszélned To-channal?
- Igen, azt mondta Yoshida-kun meg akar téged lepni, ezért titkolóztak annyit. Szóval ne aggódj miatta! . azt nem említettem, hogy én ezt egyáltalán nem hiszem el, mert nem akartam megbántani. Végül Karin megnyugodott, ahogy én is, mert nem szívesen faggattam To-chant olyanról, amihez valószínűleg semmi közöm sincsen. Becsengettek, szóval nem volt túl sok időm megemészteni a dolgokat. Szerencsére könnyített órák voltak, nem kaptunk túl sok házi feladatot sem, aminek én külön örültem. Az óra után, a külön terembe vonultam, hogy egy kicsit magam lehessek. meg sem lepődtem, hogy To-chan már ott volt. Szó nélkül leültem mellé és csak bámultam a tájat, miközben a szél gyengéden belekapott a hajamba.
- Megu. haragszol rám? - nézett a szemembe, mire megráztam a fejem.
- Miért? Kellene valamiért haragudnom rád?
- Felejtsd el! Csak hülyeség! - a kezével megcirógatta az ujjaimat, mire elmosolyodtam.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit: Ha valami nagyon komoly dolog történne veled, elmondanád nekem? - látszott, hogy komolyan elgondolkozott azon amit kérdeztem tőle.
- Azt hiszem igen. Viszont vannak olyan dolgok, amikről jobb ha nem tud az ember. Néha túlságosan fájóak ahhoz, hogy kimondjuk őket! - egy pillanatra elszomorodott, de igyekezett mosolyogni továbbra is. Nem értettem, mégis mire gondolhatott, de ha tényleg lenne valami fájó a múltjában, talán jobb lenne nem tudni róla. Nem mintha, nem érdekelne, pusztán nem akarom őt szomorúnak látni, ennyi az egész. - Megu, nem megyünk haza? - felém nyújtotta a kezét, mire belesimítottam az enyémet, ő pedig egy határozott mozdulattal felhúzott a földről. Jó érzés, hogy már nem kell titkolóznunk mások előtt, hanem ténylegesen is egy pár lehetünk. Miközben a házam felé tartottunk, szóval akartam őt tartani.
- Tényleg, te indulni fogsz a sportversenyen? Örülnék neki, ha drukkolhatnék neked az első sorból.
- A srácok rávettek, hogy legyek benne a focicsapatban, szóval azt hiszem, ott majd drukkolhatsz. Egyébként, miért olyan fontos neked ez?
- Először is, mert az osztályunkat képviseled vele, másodszor mert a barátom vagy és szeretnék a barátnődként drukkolni neked! - erre To-chan megállt és maga felé fordított.
- Jó hallani, mikor azt mondod, hogy a barátnőm vagy! De tényleg, örülök, hogy az lettél Megumi! - megsimogatta az arcomat és megcsókolt. Valahányszor ezt csinálja, olyan mintha a hasamban egy tűzijáték robbanna fel. Korábban még csak nem is álmodtam arról, hogy egy To-chan féle fiú képes rám nőként tekinteni, erre tessék. Azt hiszem, hogy most a legvadabb álmom vált valóra. Miután megérkeztünk, To-chan nyomott egy puszit at arcomra, én pedig bementem a házba.

*Másnap*

Karin meg én, szokás szerint együtt mentünk iskolába. Az üvegház felé vettük az irányt, mert Karin ott szokott találkozni Yoshida-val. Ezúttal viszont érdekes dolgot hallottunk meg.
- Te rohadék! - hallottuk meg Yoshida hangját, majd mikor odaértünk, láttuk, hogy Yoshida behúzott egyet To-channak.
- Aú! - nyöszörgött To-chan, mire odasiettem hozzá.
- Minden rendben? - símogattam meg az arcát.
- Ebina, ezt meg miért csináltad? - rivallt rá Karin a fiúra.
- Lányok, ne aggódjatok miattam! Csak segítettem Yoshida-nak, ennyi.
- Ezt meg hogy érted?
- Mivel Takasugi-kun erős, ezért megkértem, segítsen, hogy én is az legyek és megtudjalak védeni, Karin!
- Ez igaz?
- Igen. To-chan felbosszantott és így tudtam behúzni neki akkorát, de talán egy kicsit túl erős volt, ugye?
- Ne aggódj, kutya bajom! - végül Karin és Yoshida inkább a terembe mentek, mi pedig kettesben maradtunk.
- Nagyon jó barát vagy, ugye tudod?
- Nem hiszem, de köszönöm. Megu, mit tennél ha azt mondanám nem az vagyok., akinek gondolsz?
- Ezt meg, hogy érted?
- Mindegy, ne foglalkozz vele! A lényeg, hogy együtt vagyunk! - felhúzott a földről és megcsókolt, én pedig újra olyan voltam, mint a napon elolvadt fagyi.