6.rész(Megumi)

Másnap végre újra átléptem az iskola küszöbét. Remélem a többiek majd örülni fognak, hogy mégsem megyek el. Most már kevésbé félek attól, hogy mit fognak tenni velem legközelebb. Csak annyit kell tennem, hogy csöndben maradok és elviselem azt, amit majd tenni fognak. Mikor megérkeztem, vettem egy mély levegőt és bementem.

- Jó reggelt, srácok! - motyogtam, mire mindenki rám nézett.

- Megu-chan! - szaladt oda hozzám Karin és megölelt.

- Már azt hittük, hogy megfeledkeztél rólunk! - mérgelődött Mikoto, de végül ő is megölelt.

- Ne haragudjatok, hogy aggódnotok kellett miattam!

- Ugyan már Megu, hiszen itt vagy és ez a lényeg nem? - szólalt meg Shu-chan, mire a többiek egyetértően bólintottak. Mikor leültem a helyemre, megjelent a Yoshida-Irie páros. Odajöttek hozzám és ők is megöleltek.

- Szóval Takasugi-kun tényleg meg tudott győzni téged! - mosolygott Yoshida. Szóval ők is tudtak róla? Nos, barátok, természetes, hogy elmondanak egymásnak ilyeneket. Mikor pakoltam ki a táskámat, eszembe jutott, hogy az egyik könyvemet a szekrényemben hagytam. Felálltam a helyemről és kimentem a teremből. Egyébként ma van Valentin nap, szóval ma minden lány csokit ad annak a fiúnak, aki tetszik neki. Nos, én is készítettem csokit Takasugi-nak, remélem el fogja fogadni. Ahogy sétáltam a szekrényem felé, egy kellemes hang csapta meg a fülemet.

"Arra születtünk, hogy boldogok legyünk

Soha nem engedem el a kezed

Nem számít mit hoz a jövő, a szerelmem esküje nem változik meg"

- To-chan? - mikor észrevett, láttam, hogy elpirult. Elmosolyodtam és beléptem az üres terembe. - Mondtad, hogy szeretsz énekelni, de azt nem, hogy ilyen szép hangod van!

- Nos, nem igazán szoktam hangoztatni. Tudod, eléggé ideges leszek, ha mások előtt kell énekeljek.

- De épp az előbb énekeltél nekem, vagy az nem számít?

- Inkább mesélj, jobban vagy már?

- Azt hiszem, igen. Egyébként, nagyon tetszik ez a dal. Te írtad?

- Igen, a tavaszi darabhoz kérték, szóval megírtam. Bár azt nekünk kell összeállítani, hogy mit fogunk előadni. Igaz is, nem fogunk így elkésni?

- A francba! - erre Takasugi leguggolt elém én pedig felmásztam a hátára és úgy siettünk vissza a terembe. Szerencsére még időben odaértünk. Az óra után itt volt az ideje, hogy a lányok odaadják a csokijaikat. Vettem egy mély levegőt és odasétáltam Takasugi padjához. To-chan, izé, ezt neked csináltam! - motyogtam és a padjára tettem a csokit. Látszott, hogy nagyon meglepte a dolog.

- Köszönöm, Megumi! - elmosolyodott és kivett egy szemet belőle. - Ez nagyon finom! - olyan volt, mint egy kisgyerek, mikor végre kap egy szem cukorkát. Akaratlanul is nevetnem kellett és nagyon örültem, hogy ízlett neki. Ám az örömöm nem sokáig maradt az. Megjelent ugyanis Asuka, majd miután arrébb lökött engem, egy doboz csokit tett Takasugi padjára.

- Édesem, csináltam neked egy kis csokit. Eper is van benne tudom, hogy ez a kedvenced! - vigyorgott, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi folyik itt.

- Köszönöm, Asuka! - Takasugi idegesen mosolygott, majd nyomott egy puszit Asuka arcára. Mindenki döbbenten figyelte őket. A szemeim megteltek könnyekkel és kisétáltam a teremből, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. Az üres teremhez siettem és most először bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki lássa, ahogyan sírok, de borzasztó érzés volt látni, hogy Takasugi inkább Asuka-val akar lenni, aki biztosan nem szereti őt. Kár volt azt hinnem, hogy egyszer lehet majd köztünk valami. - Megu, nyisd ki az ajtót! - hallottam meg Takasugi hangját. Nem kiabált, sőt a hangjában mintha bűntudat lett volna. Először arra gondoltam, nem nyitom ki, de végül meggondoltam magam és kinyitottam.

- Én nem akartam bezárni, csak hát...

- Sírtál? Ugye nem azért ami az előbb történt?

- Nem, dehogyis, csak furcsa volt, hogy te meg Asuka...nos, hogy együtt vagytok.

- Erről szó sincs. Igazából csak azért vagyok vele, mert megígérte, hogy akkor nem fog bántani téged, de el kellett volna mondanom neked, csak annyira rosszul érezted magad, én meg.... - nem hagytam, hogy befejezze, inkább egy csókot nyomtam a szájára. Soha nem csináltam még ilyet, mármint még sosem csókolóztam, de annyira elkapott a hév, plusz mikor láttam, ahogyan az ajkai mozognak, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam.- Ez meg mi volt? - motyogta, mire megráztam a fejem.

- Ne haragudj, általában nem csinálok ilyet, csak mikor elkezdtél olyan gyorsan beszélni, annyira összezavartál és el akartalak hallgattatni, de...- erre Takasugi is nyomott egy csókot a számra. Oké, erre nem számítottam, mindenesetre nagyon jól esett.

- Azt hiszem, ez tényleg működik! - suttogta, mire elnevettük magunkat. Hihetetlen, hogy még egy romantikus pillanatból is képesek vagyunk viccet csinálni.

- Akkor nem haragszol, amiért megcsókoltalak?

- Csak ha te se haragszol, amiért megcsókoltalak! - megráztam a fejem és felálltam a földről. 

- Köszönöm, To-chan, de igazán nem kell magadra erőltetned Asuka-t, miattam.

- Semmiség, el tudom még viselni egy darabig! - ő is felállt a földről, majd visszamentünk a terembe. Amíg Takasugi a fiúkkal beszélgetett, én odamentem a lányokhoz.

- Megu-chan, hol voltál? Nagyon megijedtünk, mikor csak úgy elmentél.

- Igazából, To-channal voltam. Tudjátok, mi....

- Igen, mi történt? - kérdezte kíváncsian Mikoto, mire a számra mutattam.

- Csókolóztatok? - kérdezték kórusban, mire megráztam a fejem.

- Ez nem olyan csók volt, csak el akartuk egymást hallgattatni. Legalábbis az ő részéről biztosan.

- Neked viszont tetszett, ugye?

- Azt hiszem igen. Ha már együtt nem lehetünk, legalább kaptam tőle egy csókot. végül is nem ilyen Valentin napra számítottam, de azért egész eseménydúsra sikeredett az egész.

5.rész(Megumi)

Ott ülök egyedül a szobámban és csak gondolkodom. Nem tudom mit tegyek, soha nem voltam még ennyire bizonytalan magamban. Menjek vajon, vagy maradjak? Próbáltam magamat helyezni előtérbe és azt nézni nekem mi a jó, de nem akarok magányos lenni abban az iskolában. Ha tényleg boldog akarok lenni, akkor kénytelen leszek elviselni a terrort, ami a mostani iskolában folyamatosan ér engem. Ráadásul mindezt csendben kell majd tűrnöm, hiszen ha elmondom a szüleimnek mit művelnek ott velem, akkor biztosan kivennének és keresnének egy másik iskolát. De akkor mégis kinek mondhatnám el ezt? Hiszen a barátaimat nem akarom ebbe belekeverni, nehogy őket is bántani kezdjék. Az egyetlen amit ebben a helyzetben tehetek, hogy csendesen tűrök mindent, amit tesznek velem.

- Na, sikerült már döntened? - jött be az anyám a szobámba.

- Igen, szeretnék maradni. Ott vannak a barátaim, szóval jól fogom érezni magam! - igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, de nem sok sikerrel. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a félelmet, szóval a mosolyom mögé rejtettem mindent, ahogyan azt mindig is tettem.

- Örülök, hogy jól döntöttél, egyébként Karin-chan írt neked, hogy szeretné ha visszamennél. Nagyon fognak örülni, ha megtudják mégis maradsz!

- Ma bemegyek az iskolába és személyesen mondom meg nekik. Talán úgy majd el is fogják hinni! - az anyám magamra hagyott, hogy elkészülhessek. Ahogyan végigsimítottam a hálóingemen, eszembe jutott, hogy Takasugi ma pont ebben látott meg. Vajon megijedt a látványtól? Kit áltatok, biztosan halálra rémült, az én ronda lábamtól. Viszont a múltkori eset után, mégis hogy leszek majd képes elfedni a nyilvánvalót, amiről már mindenki tud? Ezek után még többet fognak majd piszkálni, az tuti. Miután elkészültem, felkaptam a botomat és azzal együtt indultam az iskola felé. Már alig vártam, hogy újra együtt lehessek a barátaimmal. Ám alig, hogy az iskola épületéhez értem, ismerős alakokba futottam.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk? - Kurosagi és a bandája ugyanabba az évfolyamba jártak, mint én. Már az iskola kezdete óta folyamatosan erőszakosak velem. Amit Asuka tesz, az semmi ahhoz képest amit ők művelnek.

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - erre Kurosagi elkapta a karomat és tiszta erőből a földre lökött. Szerencsétlenségemre, az arcomra estem, szóval az állam és a bal térdem is vérezni kezdett. Nagyon féltem, hogy ezek után mit fognak még tenni velem.
- Már elnézést! - ez Takasugi hangja volt. A fenébe, most mégis mit fog gondolni rólam? Hogy olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok megvédeni magam? - Mégis mi a fenét csináltok?
- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - hát persze, hiszen mi másért is bántana, ha nem azért mert nem tudok rendesen járni mint ő meg a bunkó bandája. Erre Takasugi csak elmosolyodott és behúzott neki egyet. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni, Persze mondta, hogy meg akar védeni, de nem hittem, hogy komolyan is gondolja a dolgot.
- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - odaszaladt hozzám és magához ölelt. Nem bírtam tartani magam és elkezdtem pityeregni. Miért kell keresztülmennem ezen? Mit tettem, hogy ezt kell átéljem? - Jól van, most már nem lesz semmi baj! - oh, de még mennyire, hogy volt. Kurosagi ugyanis egy vas csővel rontott Takasugi felé.
- Takasugi-kun vigyázz! - hiába kiabáltam, az egész hasztalan volt, mert Kurosagi a tarkójára vágott a csővel, Takasugi pedig eszméletlenül zuhant a földre.
- Takarodjatok innen! - kiabáltam rájuk, akiknek nem volt bátorságuk tovább ott maradni. Tudtam, hogy nem szólhatok senkinek, mert akkor rájönnének, mit tettek velem és megígértem magamnak, hogy hallgatok mint a sír. A bal lábam használhatatlan volt, ezért kénytelen voltam a jobb lábamra hagyatkozni. Nagyon fájdalmas volt, de sikerült felállnom és Takasugi-val együtt haza vánszorogtam. Borzasztóan fájt a lábam, de nem érdekelt, csak hajtott előre a tudat, ha hazaérünk, akkor biztosan nem lesz semmi baj.
- Megumi, mi történt? - szaladt ki az anyám. A lábaim összecsuklottak, szóval Takasugi kis híján a földre zuhant volna ha az anyám nem kapja el.
- Pár fiú csúfolt engem és Takasugi megvédett, de az egyik megütötte őt. Anya, csak segíts neki, jó? - Az anyám segített mindkettőnknek bemenni a szobámba, ahol lefektettük Takasugi-t az ágyamra. Reméltem, hogy nem lesz komoly baja, mert azt nem bocsátanám meg magamnak. Szerencsére elkezdett mocorogni, amit jó jelnek vettem. Végül a szemeit is kinyitotta. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - gyengéden megsimogattam az arcát és azt hiszem ez neki is jól esett, nem csak nekem.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - a lábamra nézett, én pedig nagyon szégyelltem magam. A lábam most még csúnyább volt, mint egyébként. - - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély! - viszont ha a barátaimmal akarok maradni, akkor ezt el kell fogadnom.
- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz! - vajon miért mondogatja ezt nekem, hisz nem is ismer annyira. Bár tény, hogy nagyon jól esnek a szavai.

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem! - azt hiszem, ezt már bizonyította. Napról napra egyre biztosabb vagyok abban, hogy Takasugi-t azért küldték, hogy valaki bizonyítsa nekem, hogy én is érek valamit. Nem szavakkal, mint a barátaim, hanem valódi tettekkel.

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vont és nevetésben törtünk ki. Olyan jól érzem magam a közelébe, valahogy mindig sokkal vidámabb leszek tőle.
- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be az anyám a szobámba. Bólintottunk és a konyhába mentünk.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá! - remek, az anyám beéget a fiú előtt aki tetszik nekem. Lehetne még rosszabb?
- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - duzzogtam és egy falat pitét tömtem a számba.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - azzal felálltam és kimentem a konyhába lekvárért. Mire visszabicegtem, Takasugi mamája már meg is érkezett. Nem lepett meg, hogy az anyja gyönyörű és nagyon kedves, pont mint a fia.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - az anyám rákacsintott Takasugi-ra, amit rettentően furcsálltam. Talán ezek ketten tudnak valamit, amit én nem?
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - rám mosolygott, majd hazamentek. Azt hiszem, hogy most először éreztem magamat hercegnőnek, akit a hercege mentett meg. De ez mind csak szép álom és holnap majd felébredek ebből az álomból, ahogy azt mindig is tetten.

5.rész(Daichi)

Csak remélni tudtam, hogy Megumi belátja, hogy neki itt a helye mellettünk és nem akar majd olyan vehemensen abba a másik iskolába menni. Én tényleg komolyan gondoltam, hogy megvédem őt és nem engedem, hogy bántsák. Ennyivel tartozom neki a történtek miatt és egyébként is, a barátok azért vannak, hogy megvédjék a másikat, nem? Mikor visszamentem az iskolába, a barátnőm, ott topogott az épület előtt.

- Daichi, hol voltál? A barátnőim már meg akarják ismerni a pasimat, szóval kérlek soha többé ne tűnj el, mert még a végén azt fogom hinni, hogy nem akarod eléggé ezt az egészet! - felsóhajtottam, majd kinyújtottam a kezemet, hogy belém karolhasson. Úgy mentünk végig a folyosón, mintha egy pár lennénk. Remélem ez majd lecsillapítja őt és végre békén fogja hagyni Megumi-t. Reméltem, hogy az osztályunkból, senki sem fog tudomást szerezni erről, hát tévedtem. Egyből beleütköztünk a Yoshida-Irie párosba.

- Ez meg mi a fene? - néztek rám kérdőn, én pedig jobbnak láttam, ha nem mondok semmit.

- Hát nem látjátok, fiúk? Együtt járunk! - nyomott egy puszit az arcomra, majd el is rángatott onnan. Talán félt, hogy elkotyogom a dolgot nekik és akkor majd nem is lesz olyan hiteles az egész. Szerencsétlenségemre a barátnői is olyanok, mint ő, legalábbis annyira idegesítőek és hangosak, mint ő. Egy ideig kénytelen vagyok megszokni ezt a helyzetet. Még szerencse, hogy végzősök vagyunk, szóval már nincs sok hátra a szenvedésemből. Miután elvégeztem a dolgomat, meg kellett keresnem a barátaimat, hogy elmagyarázzam nekik a dolgok állását.

- Nocsak, csak nem a hisztis kis bajkeverő, legújabb pasija? - állták el az utamat.

- Figyeljetek, tudom, hogy most haragszotok, de nem azért vagyok vele együtt, mert szeretnék benne bármit is!

- De akkor miért, Dai-chan? Hiszen azt mondta, együtt jártok!

- Igen, de ez csak egy egyesség. Ha eljátszom, hogy a fiúja vagyok, akkor ő békén hagyja Megumi-t. Ha ezzel elérem, hogy abbahagyja ezt az értelmetlen utálkozást, akkor hajlandó vagyok bárkit eljátszani. Megértitek, ugye?

- Igen, de azt nem, mégis miért teszed ezt meg érte? Ugye nem azért, mert bűntudatot érzel az apád miatt? - nem válaszoltam, mire Irie felsóhajtott. - Ugye tudod, ha Megumi-chan rájön erre, akkor nem azért fog téged utálni, amit az apád tett, hanem mert csak a bűntudat miatt akarsz a közelében lenni! Szóval ha azt akarod, hogy ne utáljon meg, akkor ezzel most azonnal le kell állnod!

- Csak azért nem küldelek el a fenébe, mert a barátom vagy, de ebbe nem kell beleavatkoznod, mert nem a te dolgod! - azzal fogtam magam és kisétáltam, az iskolából. Rosszul éreztem magam, amiért ezt mondtam neki, de valahogy le kellett állítanom. Nem fogom meggondolni magam se miatta se más miatt. Már elhatároztam magam, szóval nem fogok visszakozni. Mikor kimentem, láttam, hogy Megumi ott van és pár srác vette őt körül.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk?

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - az egyik srác elkapta a karját, majd erővel a földre lökte. Megumi arccal esett az aszfaltnak és mikor elemelte onnan, láttam, hogy az tiszta vér. Nagyon begurultam. Mégis, hogy merik őt bántani?

- Már elnézést! - sétáltam oda hozzájuk. - Mégis mi a francot csináltok?

- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - olyan nagyképű és beképzelt volt. Elmosolyodtam, majd bevertem neki egyet.

- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - ezek után odafutottam Megumi-hoz, aki csendben sírdogált. Mikor rám nézett, láttam, hogy a bal térde és az álla csupa vér. Magamhoz öleltem és igyekeztem őt megnyugtatni. - Jól van, most már nem lesz semmi baj!

- Takasugi-kun vigyázz! - kiabálta. Egy ütést éreztem a tarkómon és utána beállt a teljes képszakadás.

Mikor legközelebb felébredtem, Megumi szobájában találtam magam. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, de nagyon furcsa volt. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - megsimogatta az arcomat, engem pedig átjárt egy fura bizsergés. Nem tudom mi volt ez, de nagyon kellemes volt.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - lenéztem és láttam, hogy a jobb lábfeje be volt kötve. - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély!

- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz!

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem!

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vontam, mire elnevettük magunkat. Hihetetlen, hogy még a legrosszabb percekben is képesek vagyunk nevetni és felvidítani a másikat, pedig alig ismerjük egymást.

- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be Megumi mamája mire bólintottunk és kimentünk a konyhába.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá!

- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - mérgelődött Megumi és a szájába nyomott egy falatot a pitéből amit a mamája sütött.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - Megumi felállt a helyéről és a konyhába ment, az anyja pedig egészen közel hajolt hozzám.

- Tényleg köszönöm, hogy segítesz, Suzuki Daichi! - mintha alaposan fejbe vágtak volna valamivel.
- Mégis honnan tudja?
- Anyai ösztön, megérzem az ilyet! Egyébként csak hogy tudd, én nem utállak téged azért ami történt, mert te még csak kisgyerek voltál. Szóval jobb lenne, ha nem mártírkódnál, különben azzal csak saját magadnak ártasz! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd a tányéromra tett egy szelet pitét. Azt hiszem ezt megjegyzem magamnak. Talán tényleg csak játszom a mártírt, pedig semmi okom nem lenne rá. Vacsora után, az anyám is megérkezett.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - rám kacsintott, én pedig bólintottam egyet.
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - elmosolyodtam, majd az anyámmal együtt hazamentünk.
- Na jó, mégis mi volt ez?
- Megumi anyja tud mindent! Azt mondta jobb lenne, ha nem játszanám a mártírt, mert csak magamnak ártok!
- Remélem rá legalább hallgatsz, ha már én 10 éve folyamatosan ezt hajtogatom neked! - lehet, hogy igazuk van? Tényleg jobb lenne, ha nem foglalkoznék ezzel és önmagamat adnám?