5.rész(Daichi)

Csak remélni tudtam, hogy Megumi belátja, hogy neki itt a helye mellettünk és nem akar majd olyan vehemensen abba a másik iskolába menni. Én tényleg komolyan gondoltam, hogy megvédem őt és nem engedem, hogy bántsák. Ennyivel tartozom neki a történtek miatt és egyébként is, a barátok azért vannak, hogy megvédjék a másikat, nem? Mikor visszamentem az iskolába, a barátnőm, ott topogott az épület előtt.

- Daichi, hol voltál? A barátnőim már meg akarják ismerni a pasimat, szóval kérlek soha többé ne tűnj el, mert még a végén azt fogom hinni, hogy nem akarod eléggé ezt az egészet! - felsóhajtottam, majd kinyújtottam a kezemet, hogy belém karolhasson. Úgy mentünk végig a folyosón, mintha egy pár lennénk. Remélem ez majd lecsillapítja őt és végre békén fogja hagyni Megumi-t. Reméltem, hogy az osztályunkból, senki sem fog tudomást szerezni erről, hát tévedtem. Egyből beleütköztünk a Yoshida-Irie párosba.

- Ez meg mi a fene? - néztek rám kérdőn, én pedig jobbnak láttam, ha nem mondok semmit.

- Hát nem látjátok, fiúk? Együtt járunk! - nyomott egy puszit az arcomra, majd el is rángatott onnan. Talán félt, hogy elkotyogom a dolgot nekik és akkor majd nem is lesz olyan hiteles az egész. Szerencsétlenségemre a barátnői is olyanok, mint ő, legalábbis annyira idegesítőek és hangosak, mint ő. Egy ideig kénytelen vagyok megszokni ezt a helyzetet. Még szerencse, hogy végzősök vagyunk, szóval már nincs sok hátra a szenvedésemből. Miután elvégeztem a dolgomat, meg kellett keresnem a barátaimat, hogy elmagyarázzam nekik a dolgok állását.

- Nocsak, csak nem a hisztis kis bajkeverő, legújabb pasija? - állták el az utamat.

- Figyeljetek, tudom, hogy most haragszotok, de nem azért vagyok vele együtt, mert szeretnék benne bármit is!

- De akkor miért, Dai-chan? Hiszen azt mondta, együtt jártok!

- Igen, de ez csak egy egyesség. Ha eljátszom, hogy a fiúja vagyok, akkor ő békén hagyja Megumi-t. Ha ezzel elérem, hogy abbahagyja ezt az értelmetlen utálkozást, akkor hajlandó vagyok bárkit eljátszani. Megértitek, ugye?

- Igen, de azt nem, mégis miért teszed ezt meg érte? Ugye nem azért, mert bűntudatot érzel az apád miatt? - nem válaszoltam, mire Irie felsóhajtott. - Ugye tudod, ha Megumi-chan rájön erre, akkor nem azért fog téged utálni, amit az apád tett, hanem mert csak a bűntudat miatt akarsz a közelében lenni! Szóval ha azt akarod, hogy ne utáljon meg, akkor ezzel most azonnal le kell állnod!

- Csak azért nem küldelek el a fenébe, mert a barátom vagy, de ebbe nem kell beleavatkoznod, mert nem a te dolgod! - azzal fogtam magam és kisétáltam, az iskolából. Rosszul éreztem magam, amiért ezt mondtam neki, de valahogy le kellett állítanom. Nem fogom meggondolni magam se miatta se más miatt. Már elhatároztam magam, szóval nem fogok visszakozni. Mikor kimentem, láttam, hogy Megumi ott van és pár srác vette őt körül.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk?

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - az egyik srác elkapta a karját, majd erővel a földre lökte. Megumi arccal esett az aszfaltnak és mikor elemelte onnan, láttam, hogy az tiszta vér. Nagyon begurultam. Mégis, hogy merik őt bántani?

- Már elnézést! - sétáltam oda hozzájuk. - Mégis mi a francot csináltok?

- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - olyan nagyképű és beképzelt volt. Elmosolyodtam, majd bevertem neki egyet.

- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - ezek után odafutottam Megumi-hoz, aki csendben sírdogált. Mikor rám nézett, láttam, hogy a bal térde és az álla csupa vér. Magamhoz öleltem és igyekeztem őt megnyugtatni. - Jól van, most már nem lesz semmi baj!

- Takasugi-kun vigyázz! - kiabálta. Egy ütést éreztem a tarkómon és utána beállt a teljes képszakadás.

Mikor legközelebb felébredtem, Megumi szobájában találtam magam. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, de nagyon furcsa volt. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - megsimogatta az arcomat, engem pedig átjárt egy fura bizsergés. Nem tudom mi volt ez, de nagyon kellemes volt.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - lenéztem és láttam, hogy a jobb lábfeje be volt kötve. - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély!

- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz!

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem!

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vontam, mire elnevettük magunkat. Hihetetlen, hogy még a legrosszabb percekben is képesek vagyunk nevetni és felvidítani a másikat, pedig alig ismerjük egymást.

- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be Megumi mamája mire bólintottunk és kimentünk a konyhába.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá!

- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - mérgelődött Megumi és a szájába nyomott egy falatot a pitéből amit a mamája sütött.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - Megumi felállt a helyéről és a konyhába ment, az anyja pedig egészen közel hajolt hozzám.

- Tényleg köszönöm, hogy segítesz, Suzuki Daichi! - mintha alaposan fejbe vágtak volna valamivel.
- Mégis honnan tudja?
- Anyai ösztön, megérzem az ilyet! Egyébként csak hogy tudd, én nem utállak téged azért ami történt, mert te még csak kisgyerek voltál. Szóval jobb lenne, ha nem mártírkódnál, különben azzal csak saját magadnak ártasz! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd a tányéromra tett egy szelet pitét. Azt hiszem ezt megjegyzem magamnak. Talán tényleg csak játszom a mártírt, pedig semmi okom nem lenne rá. Vacsora után, az anyám is megérkezett.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - rám kacsintott, én pedig bólintottam egyet.
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - elmosolyodtam, majd az anyámmal együtt hazamentünk.
- Na jó, mégis mi volt ez?
- Megumi anyja tud mindent! Azt mondta jobb lenne, ha nem játszanám a mártírt, mert csak magamnak ártok!
- Remélem rá legalább hallgatsz, ha már én 10 éve folyamatosan ezt hajtogatom neked! - lehet, hogy igazuk van? Tényleg jobb lenne, ha nem foglalkoznék ezzel és önmagamat adnám?