2.rész(Hirona szemszöge)

Rettentően féltem, bezzeg Takasugi nagyon bátornak tűnt. Hihetetlen, hogy ilyen nyugodt volt. Talán csak nem ismerte valahonnan azt a férfit?

- Nem megmondtam, hogy engedd őt el? - Takasugi kezdett eléggé mérges lenni, még én is megijedtem tőle.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre: Te akarsz meghalni, vagy inkább őt öljem meg? Hidd el mindkettőt élvezettel fogom megtenni.

- Meg akarsz küzdeni velem? Akkor gyere csak! - ledobta a táskáját, le vette a zakóját, kicsit kibontotta a nyakkendőjét, majd odasétált a férfihoz. Annyira menőnek tűnt hirtelen, de miért érzem úgy, mintha nem először mentene meg engem? Biztos csak valami hülyeség, hisz ma ismertem meg őt.

- Ez így nem érdekes! Hé fiúk, van itt valaki, akit el kellene intézni! - erre a sötétből még két darab kétajtós szekrény jelent meg, akik a kezüket és a nyakukat ropogtattál, de Takasugi láthatóan emiatt sem ijedt meg. Mégis, hogy lehet valaki ennyire idióta? A kétajtós szekrények nekiugrottak és több ütést mértek az arcára és a hasára. Ő ezekkel nem foglalkozott csak lerántotta az ismeretlen férfi kezét a derekamról és hozzám fordult.

- Azonnal el kell tűnnöd innen!

- Azt felejtsd el! Nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül hagyjalak téged ezekkel!

- Ne légy ilyen hülye, csak csináld amit mondtam! - kiabált rám, de én meg sem mozdultam. A szekrények, már egy fából készült bottal támadták őt, de szerencsére valahogy sikerült őket kicseleznie. Azonban ez sem volt elég, mert a vezetővel ő sem számolt. A férfi elkapta a nyakamat, majd egy kést kezdett a halántékomhoz nyomni. Éreztem, ahogy a fülem mögött folyik le a vér, a pulzusom pedig annyira megemelkedett, hogy kis híján elájultam.

- Na mi az, csak nem hagyod, hogy ezt tegyem az imádott lánnyal? - imádott lány, az én lennék? Hiszen nem volt túl kedves velem Takasugi, akkor miért imádna engem? Takasugi eldobta a kezében lévő botot, mire a másik kettő elkapta a karját, a vezető pedig egyre erősebben szorította a fejemhez a kést.

- Ne csináljátok! - kiáltottam, de hasztalan volt. A másik kettő, behúzott neki egyet úgy, hogy az orra vérezni kezdett. Aztán kapott egy újabb ütést a hasába is. - Könyörgök hagyják már abba! - torkom szakadtából ordítottam, miközben nyeltem a könnyeimet. Borzasztó érzés volt látni, hogy nem is akar visszatámadni, csak hagyja, hogy így bánjanak vele.

- Annyira szégyentelenek vagytok! Képesek vagytok a nyílt utcán megtámadni egy kiskorút? - Takasugi gúnyosan elmosolyodott, mire a vezető keze ökölbe szorult és a késével megkarcolta az arcát.

- Most már tényleg legyen elég, így meg fogják ölni! - annyira szívesen futottam volna oda hozzá, hogy megvédjem őt, de esélyem sem volt. Láttam, hogy Takasugi ereje egyre fogy, ezért úgy döntöttem ideje tennem valamit. Jó erősen beleharaptam a vezető kezébe, mire az elengedett. Ekkor elkaptam Takasugi karját, majd olyan gyorsan vonszoltam őt magam után, ameddig le nem hagytuk őket. - Neked teljesen elment az eszed! - kiabáltam rá, majd szorosan magamhoz öleltem. Borzasztóan rosszul éreztem magamat.

- Hiszen neked esélyed se lett volna ellenük! - alig volt már eszméleténél és még most is próbálja játszani a menőt.

- Na jó, most szépen hazaviszlek és majd én ápolni foglak, mert ennyivel tartozom neked!

- Semmi szükség rá! Sajnálatból nem kell semmi sem! - én nem figyeltem rá, csak átdobtam az egyik kezét a vállamon és szó szerint hazavonszoltam. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam majd ezt meg az anyámnak. Szerencsére, nyitva hagyta a hátsó bejáratot, így azon keresztül betudtam őt cipelni a szobámba. Ott ráfektettem az ágyra, majd levettem az ingét, hogy megnézhessem, mennyire súlyos a sérülése. Szerencsére ott csak apró karcolások voltak, az igazi gond az arcával volt. Szerencsére tudtam, hogy kell elsősegélyt nyújtani és a vágás se volt olyan mély, hogy orvost kellett volna hívni hozzá. A fürdőből hoztam kötszert, fertőtlenítőt és egy nagy tál meleg vizet. Miután sikerült mindkettőnk sérülését ellátnom, egy törölközőt belemártottam a meleg vízbe és Takasugi homlokra tettem. Nagyon reméltem, hogy jobban lesz és akkor majd jól leteremthetem, amiért ilyen hülyeséget csinált. Közben én is elbóbiskoltam méghozzá Takasugi mellkasán és csak arra ébredtem fel, hogy mocorogni kezd.
- Takasugi Kun, végre felébredtél! Annyira aggódtam már!
- Miért csináltad? Ott kellett volna hagynod, hogy mentsd magad!
- Te egyáltalán nem ismersz engem. Soha nem tudnék ott hagyni senkit sem ilyen helyzetben. Miért nem ütöttél vissza?
- Különben neked esett volna bajod és azt nem akartam. Ha már miattam szúrtak meg azzal a késsel, ennyivel jöttem neked!
- Nagyon aggódtam, hogy valami bajod esett! Köszönöm, hogy segítettél nekem! - levettem a törölközőt a homlokáról, majd újra belemártottam a vízbe és visszaraktam a homlokára, de véletlenül hozzáértem az arcán lévő sebhelyhez, mire felszisszent.
- Ne haragudj, nem volt szándékos!
- Ugyan, most már teljesen mindegy!
- Azt hiszem aludnod kellene! - ő így is tett. Hirtelen csönd telepedett a szobámra. Olyan békésen aludt, mintha nem történt volna semmi sem. Hirtelen egy mosoly jelent meg az arcán, biztos valami szépet álmodhatott. Én nem mertem elaludni újra, nehogy megint, a mellkasán kössek ki.
- Kislányom, ideje vacsorázni! - jött be a szobámba és mikor észrevette Takasugi - t, eléggé meglepődött.
- Anya, ez nem éppen az aminek látszik! - erre Takasugi gyengén kikelt az ágyból, majd minden erejét bevetve odasétált az anyámhoz.
- Elnézést kérek a zavarásért, Takasugi Touichi vagyok! - láttam, azt az ártatlan mosolyt az arcán, amitől úgy nézett ki, mint egy aranyos kisgyerek, ettől kicsit megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is lepődtem, hogy ilyen is tud lenni.
- Mi történt veled, hiszen csupa seb vagy! - az anyám gyengéden megsimogatta az arcát, Takasugi pedig becsukta a szemét és élvezte, a simogatást. Mintha először érezné egy anya gyengédségét.
- Anya, ő volt az, aki megmentett engem. Ha ő nincs, akkor ki tudja mi történt volna.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél a lányomnak Takasugi Kun! Mond csak, ha már itt vagy, nincs kedved velünk vacsorázni?
- Anya, hiszen alig áll a lábán! - sziszegtem, mert elég kényelmetlen helyzetbe hozott.
- Köszönöm a meghívást, szívesen elfogadom, de előtte kérem hívja fel a nagyszüleimet, hogy ne aggódjanak miattam!
- Mi történt a szüleiddel?
- Ők sajnos már nem élnek, még egész kicsi voltam, mikor meghaltak! - tehát ezért élvezte annyira az anyám simogatását. Szegény, biztosan nem lehet könnyű neki!
- Tudom mit érzel, Hirona is kicsiként vesztette el az édesapját, akit nagyon szeretett! - én szomorúan bólintottam egyet, majd az ebédlőbe vezettem Takasugi - t, amíg az anyám felhívta a nagyszüleit. Végül Takasugi velünk vacsorázott, utána pedig az anyám vitte őt haza. Olyan furcsa volt most, mintha nem is ő lett volna. Bár lehet, csak udvarias akart lenni.

*Másnap*

Másnap az iskolába menet, eszembe jutott, a tegnapi eset. A többiek semmiképpen nem tudhatnak róla. Ahogyan mentem az iskola felé, észrevettem, hogy Umika és Yoshida Kun, nagyon jól elvannak egymás társaságában. Ez kicsit bosszantott, ugyanis ő se volt túl kedves velem tegnap, nem vagyok biztos benne, hogy Umika - nak, egy ilyen fiúval kellene barátkoznia.

- Ti, meg mit csináltok? - sétáltam oda hozzájuk.

- Hirona, képzeld Yoshida Kun megmutatta, hogyan kell elültetni a virágokat és nekem is ment.

- Umika Chan, tényleg nagyon ügyes voltál. Hirona Chan, ugye nem felejtetted el, hogy ma szülői értekezlet lesz?

- Természetesen nem! - még szép, hogy elfelejtettem. Tegnap kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Nem tudom, hogy Takasugi mesélt e nekik a tegnap estéről, bár nekem ez teljesen mindegy. - Umika, gyere velem, valami fontosat kell mondanom neked! - elkaptam a csuklóját és elvittem őt Yoshida közeléből.

- Hirona, mi történt?

- Nem lenne jó ötlet velük barátkozni!

- Miért mondod ezt?

- Túlságosan furcsák, ráadásul semmit sem tudsz róluk! Hidd el nekem, ez egyáltalán nem jó ötlet!

- Túlságosan is félsz! Yoshida Kun, egyáltalán nem rossz! - azzal ott hagyott. Én nem megbántani akartam őt, mindössze elmondtam a véleményemet. Miután bementem a terembe, Yoshida és Irie már bent voltak, de Takasugi nem. Úgy döntöttem, hogy megkeresem és megnézem, hogy van.

- Nem lenne jó, ha elkésnél! - ijedten megfordultam és Takasugi - val találtam szemben magamat. Látszott rajta, hogy már kutya baja, ezért megkönnyebbültem.

- Én csak meg szerettem volna nézni, hogy vagy. De ahogy látom, már sokkal jobban vagy!

- Igen. valóban jobban vagyok! - erre nem szólt semmit, csak odajött hozzám és egy puszit nyomott az arcomra. - ezt a tegnapiért, újra elővette azt a gyermeki mosolyát, majd visszament a terembe. Én ott álltam totál lefagyva, na ezt totál nem vártam, legfőképpen tőle nem, mégis nagyon tetszett ez a dolog. Talán ez a három fiú, mégsem olyan rossz, mint amilyennek látszanak.

1.rész(Takasugi szemszöge)

Az autónk, épp most gördül, a Horikoshi Gimnázium felé. A bal illetve a jobb oldalamon lévő fiú, unottan bámulnak kifelé az ablakon, én viszont alig várom már, hogy végre megérkezzünk. Régen jártam már ezen a környéken, utoljára a szüleim halálakor tartózkodtam itt.

- Takasugi Kun, nekünk mégis minek kellett jönnünk? Ez a te ügyed, nekünk semmi közünk sincs hozzá! - bökdöste meg a vállamat Yoshida, mire összeborzoltam a haját.

- Pontosan tudod, hogy ahova én megyek, oda neked is jönnöd kell! Az ígéret, az ígéret nem?

- Csak, hogy világos legyen: Azért kell egy másik iskolába mennünk, mert tizenkét évesen, totál belehabarodtál egy csajba, akivel még egy szót sem váltottál! - horkant fel Irie, nekem pedig ökölbe szorult a kezem.

- Te is tisztában vagy azzal, miért jövünk ide! Ha nem védjük őt meg, ugyanúgy jár, mint az apja!

- Most komolyan, miért csinálod ezt? Hogy megvédd, vagy mert szerelmes vagy belé?

- Természetesen, csak meg akarom őt védeni! - valójában magam sem tudtam a választ pontosan. Csak annyiban voltam biztos, hogy mindenáron meg kell őt védenem. - Te is tudod, hogy ki volt az, aki megölte az apját, ezért sem hagyhatom, hogy védelem nélkül legyen! Különben is, te nem akarsz bosszút állni azokon, akik miatt az apád börtönben van?

- Na, jó, nincs kedvem veled beszélgetni tovább! - az ablak felé fordult és az autó ismét olyan csendes lett, mint volt. Nem mondom, hogy Irie lenne a legjobb barátom, de nekünk hármunknak össze kell fognunk, hogy bosszút állhassunk azokon, akik tönkre tették a családjainkat. Ha már a szüleink már nem tudnak tenni ez ellen semmit sem, majd itt vagyunk mi a fiaik, hogy helyettük álljunk bosszút. Amióta a szüleim meghaltak, az öcsémet és engem a nagyszüleink neveltek, nagy szigorban és fegyelemben. Az öcsém nagyon sokat betegeskedik, ezért jelenleg is kórházban tartózkodik. Az iskolába jövetelünk célja, hogy megvédhessünk egy lányt, akinek hasonló sors jutott, mint nekünk. Mikor az autó megállt, először Yoshida, majd Irie szállt ki a kocsiból, végül én következtem.

- Takasugi Touichi vagyok! - biccentettem egyet a fejemmel. Élőben sokkal szebb volt, mint amire emlékeztem. A hosszú fekete haja, minden egyes szavamra megrezzent. A lány olyan arccal meredt rám, mintha azon gondolkodna, vajon honnan ismerhet engem. Csak remélni tudtam, hogy nem fog felismerni, mert ezzel csak bajba sodornám őt és pont ezt akarom elkerülni azzal, hogy idejöttünk. - Te nem mutatkozol be? - sóhajtottam fel, amivel sikerült kirángatnom őt a gondolataiból.

- Yamazaki Hirona, vagyok! - Hirona? Persze, hiszen egy szép lányhoz szép név is dukál. Most már legalább többet tudok róla, mint eddig. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, majd Irie és Yoshida társaságában, el is indultunk befelé.

- Igyekezhetnél, nem érünk rá egész nap! - lenéző tekintettel néztem rá, hogy az álcám minél tökéletesebb legyen. Ahhoz, hogy meg tudjam őt védeni, minden személyes érzésemet félre kell tennem és a háttérben kell maradjak, hogy biztosan ne sejtsen meg semmit sem. Nagyon igyekezett, minden egyes dolgot megmutatni nekünk, de nekem az egyetlen vágyam az volt, hogy ezen túlessünk végre. - Kicsit idegesítő ez a lány nem? - súgta Irie fülébe. Most, hogy én lettem, a rossz fiú, legalább kiélvezem egy kicsit.

- Egy kicsit, de azért érdekes is! - Irie hátrafordulva, rámosolygott a lányra, belőlem pedig előtört a féltékenység. Remélem nem akarja őt kiszemelni magának, különben megmondom neki a magamét. A tárlatvezetés után jött a szokásos bemutatkozás, majd az órák, amik nem igazán kötötték le a figyelmemet, de mégis ki kellett hoznom magamból, a legtöbbet. Az óra végeztével, egy számomra totál ismeretlen, magas fekete hajú srác lépett a padomhoz.

- Szóval ti vagytok itt az újak mi? Totálisan meg tudom érteni mit éreztek most, tudjátok amikor én idekerültem, borzasztóan féltem attól, hogy mit fognak szólni mások! - nos kétlem, hogy kikértem volna a véleményét azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés újnak lenni, mikor pontosan tudom.

- Kérlek, kímélj meg a részletektől! - kinyitottam az angol könyvemet, majd úgy tettem, mintha borzasztóan elfoglalt lennék. Hirona eléggé meglepődött, még a szája is tátva maradt közben.

- Hirona Chan, csukd be a szádat, mert bele röpül a légy! - Yoshida, olyan ártatlanul nézett rá, hogy hiba lett volna haragudni rá ezért az elejtett megjegyzésért.

- Szerintem azokat az ajkakat, még a legyek is elkerülik! - na jó, ez durva volt tőlem, főleg, hogy én nagyon is vágytam ezekre az ajkakra. Hirona erre jogosan bekattant, majd kikapta a kezemből a könyvemet és a hátsó padhoz hajította.

- Hálából azért, amiért ilyen szépen beszéltél velem, mostantól ott lesz a helyed! - én persze nem ijedtem meg a gyerekes fenyegetésétől.

- Irie, Yoshida menjünk! - a másik két fiú felállt és a hátsó három padhoz ültünk. Sajnálom, hogy ennek így kell történnie, de Hirona érdekében muszáj távol maradnom tőle. Az órák viszonylag hamar elteltek, nekem pedig haza kellett menjek.

- Takasugi Kun, ne kísérjünk haza? - ajánlotta fel Yoshida, de én megráztam a fejemet.

- Ne fáradjatok vele, haza tudok menni egyedül is! A nagyszüleim különben sem szeretik, ha iskolaidőben s barátaimmal vagyok!

- Nagyon hiányoznak a szüleid?

- Igen azt hiszem. Viszont, ami történt az megtörtént, én pedig nem akarok a múlton keseregni, szóval inkább hazamegyek, mert nem akarok túl későn otthon lenni! - elköszöntem tőlük és hazafelé igyekeztem. Észrevettem, hogy Hirona közvetlenül mögöttem sétál, de igyekeztem tudomást, sem venni róla. A hosszú fekete haja, minden egyes lépésére megrezzentek, nekem pedig kedvem lett volna megállni, magamhoz ölelni és soha többet nem ereszteni el. Talán, ha élő pajzsként viselkedek, könnyebb lesz őt megóvnom. Jó, tudom, hogy ez egy hülye gondolat, mégis olyan szép lenne, ha a karom körülölelné a derekát, a feje pedig a vállamon pihenne és akkor tényleg biztonságban tudhatnám őt, hiszen ott van mellettem, én pedig nem engedném senkinek sem, hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek, a kincsemhez. Kár, hogy mindez csak egy szép álom lenne, nem pedig a valóság.
- Takasugi Kun! - szólított meg, én viszont csak sétáltam tovább.
- Mit akarsz? Félsz egyedül hazamenni? - ez nem is lenne olyan rossz. Ő fél a sötétben, én pedig szívélyesen hazakísérném és ha megijedne, majd szorosan hozzám bújna, én pedig megpaskolnám a fejét és megnyugtatnám, hogy mellettem nem kell félnie.
- Nem, csak errefelé lakom. Miért nincs most veled, Yoshida Kun és Irie Kun? - miért épp ezt kérdezi? Miért nem kérdezheti azt, hogy van e barátnőm, mint minden normális lány? Akkor válaszolhatnám rá azt, hogy még nincs, de már van egy lány, aki közel áll a szívemhez. Aztán, bevallhatnám neki, hogy az a lány ő maga és akkor majd együtt lehetnénk boldogan és senki nem akadályozhatna meg minket ebben.
- Talán mindig itt kéne lenniük velem? Egyébként meg, nem ugyanott lakunk. Észrevettem, hogy tetszik neked Irie, de figyelmeztetlek, hogy ő nem bírja az ilyen szerencsétlen és együgyű lányokat, mint te! - valahogy muszáj Irie ellen hangolnom őt, különben még a végén azon kapom magam, hogy a "barátom" ellopja a szemem elől, a lányt aki tetszik nekem. Nem, Irie semmiképpen sem szerezheti őt meg.
- Ezt meg, hogy értsem? Egyáltalán miért van jogod ilyesmit mondani neked? - azért, mert ha én nem lennék, akkor azok a szemetek őt is darabokra szaggatták volna, mint annak idején az apját. Talán ez jobb lett volna? Ha önzőnek talál, akkor csak nyugodtan, de nem kérek bocsánatot azért, mert megvédtem őt, a saját életem árán is.
- Csak szóltam, ha nem hallgatsz rám, akkor az nem az én hibám! - persze, muszáj volt ezt benyögnöm neki. Szép volt Takasugi, mélyebbre nem is süllyedhetnél! Anélkül mondok neki ilyeneket, hogy ismerném őt. Egy igazi pancser vagyok, az tuti.
- Én, most lefordulok itt! Jó éjt, Takasugi Kun! - igazság szerint jól esik, hogy próbál velem kedves lenni, annak ellenére, hogy egy érzéketlen barom vagyok vele szemben. Lefordultam a másik irányba, de alig tettem meg pár lépést, Hirona kiabálása, megállásra, kényszerített.
- Takasugi Kun! - a kétségbeesett hangja bántotta a fülemet. Azonnal megfordultam, majd egyenesen a hang irányába siettem. Láttam, hogy egy férfi, kést szorít Hirona nyakához, én pedig tisztában voltam azzal, hogy kivel is állok szemben.
-- Ha én kellek nektek, akkor miért őt bántjátok?
- Úgy sokkal mókásabb az egész. Szóval mit fogsz tenni? hagyod, hogy megöljük, vagy te akarsz meghalni? - oké, mindent, vagy semmit. Most megmutathatom, mennyire meg akarom őt védeni.

1.rész(Hirona szemszöge)

Ha egy osztályba új diákok érkeznek, az általában jó dolog. Az én esetemben viszont közel sem mondható jónak. Ugyanis nem egy, de rögtön három új fiút is kapunk, akiket nekem kell majd pátyolgatnom és az igazat megvallva semmi kedvem nincsen hozzá. Reménykedtem benne, hogy valaki olyat kérnek fel eme megtisztelő szerepre, mint Umi Chan, Suzuka vagy Haruna. Gőzöm sincs, hogyan fogom túlélni velük a napot.
- Hirona, várod már az új srácokat? Azt mondják, hogy mindhárman gazdagok és elképesztően néznek ki! - áradozott a hátam mögött Haruna, nekem pedig hányingerem támadt. Nem értem mit van úgy oda értük, hiszen nem is ismeri őket.
- Miért kellene várnom? Hiszen nincs bennük semmi különleges. Biztosan három elkényeztetett kölyök lesz, akiért tolongani fognak a lányok, ők meg lubickolnak a kiskirály szerepben. Különben is, én jól meg vagyok egyedül is.
- Hát te tudod, de majd ne csodálkozz azon, ha a fiúk nem fognak foglalkozni veled! - én lezártnak tekintettem ezt a beszélgetést és inkább arra koncentráltam, amit a tanár mondott, mert történelem óra közepén voltunk épp. Az óra végeztével mehettem is az iskola épülete elé, hogy ott várjam meg a három új diákot. Az iskola, noha kívülről inkább tűnt egy laktanyának, mint sem egy intézménynek, belülről ez mégse tűnt fel az embernek annyira. A hosszú folyosók szinte alig keresztezték egymás útját, ráadásul a bézs szín, ami az iskola belsejét uralta, barátságosabbá tette a helyet. Mivel az iskolának nem volt sok tanulója, így ennek tükrében kevés terem kapott helyet az épületben. Úgy tíz perccel később begördült egy hófehér limuzin és kiléptek rajta az új diákok. Az első fiúnak, a korához képest nagyon babaarca volt. A haja a barna egy igazán világos árnyalatában pompázott és azt már az első pillanatban észrevettem, hogy kedveli a rózsaszínt, hiszen a csíkos inge mellett a tornacipője is rózsaszín volt.
- Yoshida Eitarou vagyok, nagyon örülök! - egy pillanatra elmosolyodott és biccentett egyet a fejével, amit én viszonoztam is. A második fiú, már sokkal érettebbnek tűnt. Kissé borzas fekete haja volt és a szemüvege alapján azt a következtetést vontam le, hogy biztos nagyon okos lehet. Elég lazán öltözött, már ami az ingére vett melegítő felsőn és az edzőcipőn látszott.
- Irie Sugizou vagyok! Szóval te leszel az aki, majd körbevezet minket?
- Igen én... - képtelen voltam befejezni a mondatot, ugyanis kiszállt a harmadik fiú. A sötétbarna, szinte már fekete haja tökéletesen kiemelte a nagy, mogyoróbarna szemeit. Volt valami ismerős az arcában, de nem tudtam rájönni, hogy mi az. Teljesen letaglózott a látványa. Öltözést tekintve ő volt a három közül a legelegánsabb, a szürke pulcsijával és a nyakában lógó kockás sáljával.
- Takasugi Touichi vagyok! - biccentett egyet a fejével, majd mélyen a szemembe nézett. Hirtelen köpni - nyelni nem tudtam. - Te nem mutatkozol be? - sóhajtott fel, mire végre sikerült kijózanodnom.
- Yamazaki Hirona vagyok, én leszek majd az, aki körbevezet titeket! - biccentettem egyet a fejemmel, mire Takasugi Kun megindult, nyomában pedig már ott volt a másik kettő. Tehát Takasugi a vezetőjük, ezt azért jó tudni.
- Igyekezhetnél, nem érünk rá egész nap! - nézett rám Takasugi, én pedig legszívesebben ott hagytam volna őt egyedül. Kíváncsi lennék, akkor is odatalálna e a megfelelő teremhez. Jó idegenvezető lévén, sikerült mindent megmutatnom nekik, de ők láthatóan nem élvezték a körutat, vagy csak az én társaságom nem vonzotta őket. Nos mindkét eset elég valószínűnek tűnt.
- Elég idegesítő ez a lány nem? - szólt oda Takasugi Irie Kun - nak, ez pedig eléggé bosszantott. Hiszen én is hallottam!
- Egy kicsit, de egész érdekes is! - Irie elmosolyodott, nekem pedig jól esett, hogy legalább ő nem gondol rosszat rólam. Hármójuk közül, talán ő az, aki felkeltette az érdeklődésemet. A kis túra után bevezettem őket az osztályterembe.
- Osztály, ők az új osztálytársaitok! - jelentette be a három fiút az osztályfőnökünk Kuwabara, aki egy harmincas évei elején álló és mellesleg nagyon csinos nő volt, csak a ruházata volt egy kicsit slampos. Miután a három fiú bemutatkozott, el is kezdődött a második óra, ami az angol volt. Ez az egyetlen olyan tantárgy, amiben nem jeleskedem túl jól. Legnagyobb sajnálatomra viszont, a három új diák nagyon jól vágja a dolgot, ez pedig bosszantott. Eddig ugyanis én volt a legjobb tanuló és megküzdöttem a helyemért. Az óra végeztével Yuto, aki kétségkívül az osztály legmagasabb és legvidámabb tanulója volt, idejét látta annak, hogy köszöntse a fiúkat.
- Szóval ti vagytok itt az újak mi? Totálisan meg tudom érteni mit éreztek most, tudjátok amikor én idekerültem, borzasztóan féltem attól, hogy mit fognak szólni mások!
- Kérlek, kímélj meg a részletektől! - szólalt meg Takasugi, majd kinyitotta a könyvét és úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné őt a dolog. A szám is tátva maradt, a döbbenettől. Mégis, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?
- Hirona Chan, csukd be a szádat, mert bele röpül a légy! - mosolyodott el Yoshida Kun, én pedig nem tudtam haragudni a beszólása miatt, hiszen láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan.
- Szerintem azokat az ajkakat, még a legyek is elkerülik! - húzta mosolyra a száját Takasugi, ami eléggé gúnyosra sikeredett, én pedig kikaptam a kezéből a könyvét és merő egyszerűséggel a leghátsó padhoz hajítottam.
- Hálából azért, amiért ilyen szépen beszéltél velem, mostantól ott lesz a helyed! - ha ő így, akkor én is,
- Irie, Yoshida menjünk! - a másik két srác felállt a helyéről és a leghátsó három padhoz ültek. Na jó, a csatát lehet, hogy most megnyerte, de a háborúnak még nincs vége.
- Hirona, úgy látszik ez kemény menet lesz! - jött oda hozzám Haruna, én pedig dühösen megráztam a fejemet.
- Mégis, hogy lehet valaki, ennyire öntelt és érzéketlen másokkal szemben?
- Csak nem tetszik neked? Bevallom nagyon jóképű, de Irie Kun nyomába se érhet.
- Természetesen nem. Ami Irie Kunt illeti, szerinted lenne nála esélyem? - néztem rá az említett fiúra, aki elkapta a tekintetemet és egy pillanatra elmosolyodott.
- Igazság szerint nem tudnálak elképzelni vele. Ahogyan most látom őt, egészen nyugodt, te viszont elég forrófejű szoktál lenni! - hátulról kuncogást hallottam meg és anélkül, hogy odanéztem volna, hátrahajítottam a tollamat.
- Aú! - szisszent fel Takasugi, én pedig elmosolyodtam.
- Azt hiszem, még sem lesz ez olyan vészes, mint hittem! - az órák után úgy döntöttem, a megszokottal ellentétben nem a barátnőimmel együtt, hanem inkább egyedül megyek haza. Otthon úgyis csak az anyám várna. Az apám tragikus körülmények között halt meg, hogy pontosítsak megölték őt... Elég sok pénzt kért kölcsön rossz emberektől, akik miután nem tudott fizetni, egyszeriben megölték őt. Kis híján én is életemet vesztettem volna, ha nem lett volna az a bizonyos fiú, aki megmentette az életemet. Erről senkinek sem beszéltem, mert fájó emlékek ezek, amikre nem szívesen akarok visszagondolni. Észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, Takasugi ugyanis előttem pár lépésre sétált. Igazság szerint, szívesen megmondtam volna a magamét neki, most, hogy végre kettesben voltunk, de jobbnak láttam, ha inkább megtartom magamnak a véleményemet. Furcsa volt, hogy Nem Yoshida és Irie társaságában ment hazafelé, ugyanis ahogyan én láttam, azok hárman eléggé össze voltak nőve.
- Takasugi Kun! - szólítottam meg végül.
- Mit akarsz? Félsz egyedül hazamenni?
- Nem, csak én errefelé lakom. Miért nincs most veled Yoshida Kun és Irie Kun?
- Talán mindig itt kéne lenniük velem? Egyébként meg, nem ugyanott lakunk. Észrevettem, hogy tetszik neked Irie, de figyelmeztetlek, hogy ő nem bírja az ilyen szerencsétlen és együgyű lányokat, mint te!
- Ezt meg, hogy értsem? Egyáltalán miért van jogod ilyesmit mondani neked?
- Csak szóltam, ha nem hallgatsz rám, akkor az nem az én hibám! - anélkül válaszolt, hogy rám nézett volna. Na ez oltári rosszul esett. Mégis ki ő, hogy így kritizálhat, ráadásul nem is ismer engem.
- Én most lefordulok itt! Jó éjt Takasugi Kun! - lefordultam a sarkon, de egy kéz elkapta a nyakamat.
- Ha jót akarsz magadnak, azt mondom maradj csöndben!
- Mi a fenét akar tőlem?
- Szépen idecsalod nekem a barátodat!
- Miféle barátot? Takasugi nem a barátom és nem is lesz az.
- Csak csináld amit mondtam, különben halott vagy! - éreztem, hogy egy kést szorít a nyakamhoz, az ereimben pedig megfagyott a vér.
- Takasugi Kun! - kiáltottam teli torokból, mire az említett megjelent.
- Ha én kellek nektek, akkor miért őt bántjátok?
- Úgy sokkal mókásabb az egész. Szóval mit fogsz tenni? hagyod, hogy megöljük, vagy te akarsz meghalni?