Néhány nap eltelt a történtek óta. Hirona-t már kiengedték a kórházból, ennek nagyon örültem. Épp Daiki és Chine társaságában ültünk a szokott helyünkön, mikor az Umika-Haruna-Yuto hármas jött oda hozzánk.
- Mit akartok? - sóhajtottam fel, mire Umika-chan belekezdett.
- Hirona mindent elmondott nekünk. Sajnáljuk, hogy olyan durvák voltunk veletek! - látszott rajtuk, hogy komolyan bántja őket ez az egész.
- Na és? Szerintetek ezt egy egyszerű bocsánatkéréssel el lehet intézni? Úgy támadtatok ránk mintha valami szörnyetegek lennénk. Umika-chan, talán tényleg jobb lesz, ha mi ketten nem leszünk többet egy pár! - Chinen felállt, majd párás tekintettel indult ki a teremből, Umika-chan azonban megállította őt.
- Ha tényleg ezt akarod, akkor előbb nézz a szemembe és mond, hogy nem szeretsz engem! - Chinen csak megvonta a vállát és kisétált a teremből. Umika-chan ezek után teljesen magába zuhant.
- Tényleg ezt kell csinálnunk? - suttogta Daiki, mire bólintottam.
- Ez az egyetlen módja annak, hogy megvédjük őket a nagyapámtól. Ha azt látja, hogy közel állunk hozzájuk, akkor őket is meg fogja támadni és én ezt egyáltalán nem akarom! - Tényleg fájt, hogy ezt kell csinálnunk, de nem volt más választásunk. Szerencsére a tudat, hogy Hirona még mellettem áll, egy kicsit enyhített a bűntudatomon. Az első és egyetlen óránk ma osztályfőnöki volt. Mivel ma lesz a túránk, így hamar elindultunk. Párokba kellett rendeződnünk, így Yuto Suzuka-chant, Daiki Haruna-t, Chinen Umika-chant, én pedig természetesen Hirona-t kaptam meg. Kicsit tartottam attól, hogy Hirona rákérdez miért viselkedünk így a többiekkel. Összekulcsoltam a kezem az övével, majd csendben haladtam a kijelölt úton.
- Mi a baj Ryosuke? Nagyon feszültnek látszól! - állt meg, én pedig csettintettem egyet a nyelvemmel.
- Nem vagyok feszült! Csak siessünk már. Sötét van, szóval nem akarok eltévedni!
- Addig nem megyek el innen, amig el nem mondod, hogy mi bajod! - karba tette a kezét, én pedig felsóhajtottam.
- Talán még mindig haragszom a többiekre, amiért úgy ránkmorogtak a múltkor.
- Akkor ezért viselkedtetek úgy velük? - bólintottam, mire nem szólt többet csak csendben sétált mellettünk. Egy ideig minden rendben ment, de észrevettem, hogy kétszer haladtunk el ugyanazon fa mellett.
A francba, azt hiszem eltévedtünk! -csaptam rá a fára. Hirona csak megsimogatta a karomat, mire magamhoz öleltem.
- Hé, biztos csak a többiek miatt vagy szomorú? Szerintem van ennek más oka is!
- Az most mindegy. Inkább keressünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára, mert a telefon nem működik és kétlem, hogy vissza találnánk ilyen sötétben. - végül indultunk tovább. Nem tudom mennyit gyalogoltunk, egy vagy két órát, de az erdő közepébe érve, észrevettünk egy furcsa fényt. Közelebb mentünk és akkor vettünk észre egy faházat. Kívülről teljesen újnak tűnt.
- Ryosuke, biztos, hogy bemehetünk? Mi van ha van bent valaki?
- Az nekünk nagyon jól jönne. Talán tudnának segíteni nekünk visszajutni! - így végül beléptünk a házba. Ott azonban nem volt senki. A ház belülről még jobban nézett ki. Volt egy szoba és még egy fürdő is. Hirona-t leültettem az ágyra, hogy pihenhessen, addig én elmentem lezuhanyozni. Reméltem, hogy ez nem egy csapda és lesz végre egy szép esténk. Miután végeztem, Hirona már hanyatt feküdt az ágyon. Fölé hajoltam és nyomtam egy csókot a szájára. Hirona elmosolyodott, majd viszonozta a csókot.
- Ryosuke, nem akarok várni tovább. A tiéd akarok lenni, most azonnal!
- Biztos vagy benne? Úgy értem mondtam, hogy várok addig ameddig csak szeretnéd!
- Igen teljesen biztos. Nem akarok úgy hozzádmenni, hogy nem voltam még együtt veled! - bólintottam, majd egymásra ajkaira tapadtunk, először csak csókolóztunk, majd éreztem ahogyan a keze a pólóm alá csúszik, majd el kezdi levenni rólam. Csodálatos éjszakánk volt.
- Ryosuke, tényleg szeretnél a baba apja lenni?
- Még szép, hogy igen! Igaz kicsit szomorú vagyok, hogy az a mocsok lesz az apja, de ezt neki nem kell tudnia. Csak maradjunk együtt jó? - elmosolyodtam és a hasára simítottam a kezem. Hirona csak elmosolyodott és végül egy csodalátatos éjszakával zártuk a napot.
Yoshida
Kicsit nyomasztó volt, hogy Umika-chan lett a párom a túrán, ugyanis féltem, hogy nem fogom majd tudni megállni, hogy elmondjam neki mennyire szeretem és hiba volt azt mondanom, hogy fejezzük be a kapcsolatunkat. De hiába megígértem Ryosuke-nak, hogy segítek neki. Hiszen annyi mindent tett már értem. Vigyázott rám, mikor kisebb voltam és megvédett a nagyapjától. Valahogy muszáj megháláljam neki a törődését. Szóval ha azt mondja jobb ha nem beszélek Umika-val, akkor nem fogok hozzászolni. Így végül csendben haladtam mellette és közben igyekeztem a tájra öszpontosítani.
- Még most sem akarsz válaszolni a kérdésemre? - kapta el a csuklómat, amivel megállásra kényszerített.
- Miért nem mehetünk tovább? Egyébként is megmondtam, hogy fejezzük ezt be.
- Akkor legalább mond el mi az okod rá! Nem hinném, hogy a múltkori miatt lenne! - addig veszekedtünk, míg egyikünk sem figyelt az útra és jól eltévedtünk. Remek, most még több időt kell Umika-val töltenem. - Yoshida vagyis Chinen-kun annyira félek! - csimpaszkodott bele a karomba, mire összekulcsoltam a kezeinket.
- Kellett neked kérdezgetned! - mordultam rá, de mivel nem figyeltem az útra, beleléptem egy buckába és egy hallottam egy reccsenést. A bokámhoz kaptam, mert elégge megfájdult.
- Jól vagy? - húzott fel a földről Umika mire megráztam a fejem.
- Azt hiszem a bokámnak annyi. Muszáj lesz leülnünk valahová! - kerestünk egy fát és leültünk elé.
- Biztos, hogy jól vagy? - Umika nagyon aggódott, ami egy picit jól esett, de tartanom kellett magamat a megbeszéltekhez.
- Most inkább pihenjünk, jó? - behunytam a szememet de nem tudtam azonnal elaludni. Láttam, hogy Umika reszket, ezért betakartam őt a kabátommal majd lassan elaludtam.
- Még most sem akarsz válaszolni a kérdésemre? - kapta el a csuklómat, amivel megállásra kényszerített.
- Miért nem mehetünk tovább? Egyébként is megmondtam, hogy fejezzük ezt be.
- Akkor legalább mond el mi az okod rá! Nem hinném, hogy a múltkori miatt lenne! - addig veszekedtünk, míg egyikünk sem figyelt az útra és jól eltévedtünk. Remek, most még több időt kell Umika-val töltenem. - Yoshida vagyis Chinen-kun annyira félek! - csimpaszkodott bele a karomba, mire összekulcsoltam a kezeinket.
- Kellett neked kérdezgetned! - mordultam rá, de mivel nem figyeltem az útra, beleléptem egy buckába és egy hallottam egy reccsenést. A bokámhoz kaptam, mert elégge megfájdult.
- Jól vagy? - húzott fel a földről Umika mire megráztam a fejem.
- Azt hiszem a bokámnak annyi. Muszáj lesz leülnünk valahová! - kerestünk egy fát és leültünk elé.
- Biztos, hogy jól vagy? - Umika nagyon aggódott, ami egy picit jól esett, de tartanom kellett magamat a megbeszéltekhez.
- Most inkább pihenjünk, jó? - behunytam a szememet de nem tudtam azonnal elaludni. Láttam, hogy Umika reszket, ezért betakartam őt a kabátommal majd lassan elaludtam.
