4.rész(Megumi)

Már reggel 9 óra volt, én mégis az ágyamban voltam. Mivel úgysem megyek már az iskolába, így legalább pihenhetek egy kicsit. A szüleimmel már ki is néztünk egy másik iskolát. Közel van hozzánk, ráadásul még a kényelmemet is szolgálná. Mivel így is elég nehezen megy a járás, úgy döntöttem elkezdem használni a kerekes székemet. Tudom, én nem akartam használni, de a lábam már tényleg nem bírja tovább. Az iskolában minden diákhoz ki van rendelve egy ápoló, aki szükség esetén segít nekem. De ami a legjobb az egészben, az, hogy senki sem fog bántani engem. Anyámék persze aggódnak, de nem olyan vészes ott a helyzet és azt hiszem meg is fogom szokni a dolgot. Hisz akármennyire is próbálkozhatnék, minsig rajtam fog maradni a nyomorék jelző. Ott legalább olyan lehetnék mint mindenki más. Persze ez nem jelenti azt, hoy a barátaim nem fognak hiányozni nekem, de hétvégente találkozhatunk, szóval nem lépek ki teljesen az életükből. 

- Megumi, biztosan ezt akarod? - jött be az anyám a szobámba.

- Igen anya, már eldöntöttem. Ne aggódj, jó helyem lesz ott!

- De kicsim, a doktor is megmondta, hogy nem jó ötlet egy olyan iskolába vinni téged. Az ott tanulók abszolút nem tudnak lábra állni, ráadásul más korlátaik is vannak, például nehezen beszélnek meg ilyenek!

- Anya, hát nem érted? Ha abban az iskolában maradok,  a végén megint meg fog ismétlődni a múltkori eset! Már így is megbélyegeztek azzal, hogy egy nyomorék vagyok, nem akarom ezt tovább hallgatni!

- Jó, megértelek. Csak ígérd meg, ha abba az iskolába fogsz járni, akkor sem fogod magad rosszul érezni, megígéred?

- Persze anya! - rezgett a telefonom és megint Karin hívott. Kinyomtam, mert kéotelen voltam beszélni vele. Szerettem volna, de az úgyis csak sírásba torkollott volna. Nekik is el kell fogadniuk a döntésemet, szóval jobb ha előbb feldolgozzák a dolgot. Mikor az anyám kiment, úgy döntöttem, kipróbálom a kerekesszéket. Őszintén, nem volt olyan vészes mint gondoltam, valójában nagyon is kényelmes volt. Lassan úgyis meg kell szokjam, hogy ezt fogom használni. Hirtelen kopogtak az ajtón. A szüleim biztos nem lehettek, ők ugyanis ilyet nem csinálnak.
- Szabad! - kiabáltam ki, mire nyílt az ajtó és Takasugi lépett be rajta. A francba, miért kellett a rövid hálóingemet felvennem? Most egész végig láthatja a heges lábamat, amit amúgy is utálok.
- To-chan, mit keresel itt? - elkezdtem zavaromban igazgatni a hajamat, mert eléggé kócos volt.
- Szeretnék beszélni veled! Kérlek ne hagyd csak úgy ott az iskolát! Mindenkinek nagyon hiányzol és nem akarjuk, hogy elmenj! - már ő is kezdi? Hiszen már eldöntöttem és nem szeretnék változtatni rajta. Szeretném ha megértenék, hogy így döntöttem.
- To-chan, én ezt már eldöntöttem, kérlek tartsátok tiszteletben. Egyébként is, kétlem, hogy használhatnám ott a kerekes széket anélkül, hogy bántanának miatta. Az iskolába ahová megyek, legalább nem lesz aki bántson. Ott úgyis mindenki olyan, mint én! - na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen ahogy anyám is mondta azok az emberek legfeljebb segítséggel vagy egyáltalán nem tudnak járni, ráadásul más dolgokban is le vannak maradva tőlem, de a jelen helyzetben ez teljesen mindegy.
- Ne hasonlítsd magad másokhoz, te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! - ezt jól esett hallani. Igaz a többiek is mondták már ezt, de az ő szájából valamiért sokkal jobban hangzott.
- Talán így majd megérted miért nem megyek oda vissza. Ülj le, mesélnem kell valamit! - muszáj volt neki elmondanom a történetemet, különben soha nem értené meg miért döntöttem így. Vettem egy mély levegőt és belekezdtem. - Úgy két éve történt. Asuka és a csatlósai elkezdtek gúnyolódni rajtam a szokásos dolgokért. Aztán az egyik azt találta mondani, hogy nyomorékon miért érdemes élnem? Először csak elment a fülem mellett, de mikor már otthon voltam, eszembe jutott és én sem értettem. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme ennek az egésznek, szóval kivettem a gyógyszeres szekrényből anyám nyugtatóját és bevettem majdnem az egész doboznyi gyógyszert. Azt reméltem ettől majd csak elalszom és akkor többet nem kell arra gondolnom, mi értelme van így az életemnek. De ahogy látod ez nem sikerült, mert még mindig itt vagyok. To-chan, szerinted miért élek még mindig? Mi értelme van az életemnek? - ezen már sokszor elgondolkodtam, de sosem jutottam megoldásra. Talán tényleg jobb lett volna, ha akkor nem ébredek fel, akkor nem kellene ennyit szenvednem mint most.
- Megumi-chan, erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ, de azt igen, hogy te vagy a legcsodásabb lány, akit csak ismerek. Ha visszajössz, akkor megígérem, hogy meg foglak védeni azoktól akik bántanak téged! - vajon miért ilyen jó hozzám? Mit tettem én, hogy így törődik velem? Nagyon kíváncsi lennék mi járhat a fejében velem kapcsolatban.
- To-chan még soha senki nem tett értem ennyit, mint te és ezért hálás vagyok neked! De jelen pillanatban nem tudom mi lenne a jó. Adj egy kis időt nekem, rendben? Át akarom gondolni nyugodtan ezt a dolgot! - annyi minden kavarog most a fejemben, hogy már azt sem tudom mit gondoljak. Egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban.
- Rendben, gondold csak át nyugodtan. Mi ott fogunk várni téged az iskolában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz! - elköszönt tőlem és hazament, belőlem pedig előtört a zokogás. Nem értem miért kell ennek a dóntésnek ilyen nehéznek lennie? Az egyik oldalon ott vannak a barátaim egy olyan iskolában, ahol mindenki lenéz és bánt engem, a másik oldalon pedig ott a minden tekintetben tökéletes iskola barátok nélkül. Mégis mihez kellene kezdenem?