3.rész(Megumi)

A tegnapi nem igazából nem is sikerült olyan rosszul, mint vártam. A legjobb dolog mégis az volt, hogy Takasugi személyében találtam valakit, akivel nagyon jól megértem magam. Persze nem mintha a barátnőimmel nem tudnám, de ez egy kicsit mégis más. Rá teljesen másképp tekintek, mint egy normális barátra. Jó persze, azt már beismertem magamnak, hogy tetszik nekem, de inkább igyekszem elnyomni ezt a dolgot, mert csak hiú reményeket táplálok. Hiába mondták már a lányok nem is egyszer, hogy én se érek kevesebbet mint a többi ember, ezt nehezemre esik elhinni. Hiszen mindenki egy ostoba nyomoréknak tart és, hogy jobb lenne, ha inkább egy olyan iskolába mennék, ahol az olyanokat gondozzák, mint én is vagyok. Lehet, hogy ez lenne a helyes megoldás? Talán akkor nem lennék mások terhére és másokat nem cukkolnának azért, mert barátkoznak velem. Mikor ma az iskolába mentem, már tudtam mire számítsak. Ezen a napon volt ugyanis a népszerűségi verseny. Természetesen engem a mozgáskorlátozottságom miatt teljesen kizárnak ebből, illetve egy kategóriába tavaly is bekerültem, ez pedig az iskola legokosabb tanulója. Nos, ha már külsőre nem vagyok tökéletes, legalább nem is vagyok olyan buta, mint mások, akik bedőlnek ennek. Nem is értem ki volt az az okos, aki ezt az egészet kitalálta. Ez csak leminősíti azokat, akik valamiben kevésbé jók, mint mások. Mikor bementem a terembe, már nagy volt a nyüzsgés.
- Megu-chan, jó reggelt! - jött oda hozzám Karin és megölelt.
- Csak nem kijött a szavazás eredménye?
- De igen és képzeld, Takasugi-kun lett a győztes? - ez kicsit meglepett. Fura, hogy egy nap alatt ennyien megkedvelték.
- Oh, ez nagyon szuper. Na és ki lett a legszebb?
- Hát...- pirult el Karin, amivel rögtön elárulta magát. Persze, hisz tavaly is ő lett a legszebb lány az iskolában.
- Lányok, engem nem igazán érdekel ez a téma, hiszen tudjátok. De ha ti örültök ennek, akkor nem akarom elvenni a kedveteket. Nekem most van egy kis beszédem valakivel, majd óra után beszélünk! - végül Taksugi padjához léptem és rácsaptam az asztalra.
- Hé, mit csinálsz?
- Semmit, épp csak várom, hogy kezdődjön az óra!
- Mit rejtegetsz a hátad mögött? Csak nincs egy titkos hódolód To-chan? - úgy döntöttem, hogy ez lesz a beceneve. Megkértem a lányokat is, hogy hívják őt így, mert nagyon rossz volt látni, hogy nincs egy klassz beceneve, amin hívhatják őt az emberek. Hát, én kitaláltam neki egyet.
- To-chan?
- Igen, ez lesz a beceneved! Tetszik? - megrebegtettem a szempillámat, mire bólintott egyet. Szerintem elégedett lesz ezzel a becenévvel.
- Úgy tűnik téged se nagyon izgat ez az egész népszerűségi verseny! Engem kifejezetten idegesít, hogy egy rangsor határozza meg ki mennyit ér itt.
- Miért téged melyik kategóriában szavaztak meg?
- Nos, a lista szerint én vagyok a legokosabb, de ennyi. Mondjuk mást nem is nagyon vártam, elvégre sportolni nem tudok és vannak nálam sokkal szebb lányok is.
- Ez nem igaz, te is nagyon szép lány vagy Megumi! - még soha egy fiú sem mondta nekem azt, hogy szép lennék, szóval nagyon jól esett. Ráadásul pont attól a fiútól hallottam ezt, aki tetszik nekem. Szuper volt vele beszélgetni, igazán jól éreztem magam vele. Ez az öröm egészen addig tartott, míg meg nem jelent Mikoto a kezében a laptopjával.
 Megumi, azt hiszem, hogy ezt látnod kell! - elénk tette a laptopot, amin egy blog volt megnyitva. Az oldal tele volt a rólam készült személyes képekkel. Sok olyan kép is volt, amin a heges lábam volt kinagyítva, így még az is láthatta, aki eddig észre sem vette, hogy a mozgásomon kívül még van más problémám is. Borzasztóan éreztem magam és legszívesebben elszaladtam volna. Bárcsak ne kellene ebben a helyzetben lennem és akkor mások nem bánthatnának, mert nem lenne rajtam támadási felület. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, mire Takasugi finoman megszorította a kezemet.
- Megumi-chan! - erre nem mondtam semmit, csak sírva a vállára hajtottam a fejemet. Elegem van abból, hogy mindig erősnek kell magamat mutatnom mások előtt. Igenis nagyon rosszul esik, hogy így bánnak velem, hiába igyekszek ezt az érzést jó mélyre elrejteni magamban.
- Na jó, ez már tényleg sok! Minket bánthatnak, de Megu-chant, hagyják békén! - emelte fel a hangját Irie, ami nagyon boldoggá tett. A tény, hogy legalább az osztályom nem ítél el a hibáim miatt, nagyon megnyugtat. Valójában csak ezért vagyok ebben az ostoba iskolában, máskülönben, már rég átmentem volna egy másikba. Bármi jobb lenne, mint ez a szenvedés.
- Köszönöm srácok, de semmi bajom. Most inkább koncentráljunk, mert mindjárt kezdődik az óra! - megtöröltem a szemem és igyekeztem, valóban az órára koncentrálni. Attól legalább kevésbé érzem magam rosszul. Az óra után, Karin meg én elmentünk egy kicsit sétálni. Ám ahogy elhaladtunk a faliújság mellett, észrevettem, hogy mindenki rajtam nevet. Nem értettem miért, de a valóság komolyan arcon csapott. Ugyanis a faliújság is tele volt a lábamról készült képekkel, az alsóbb évesek, pedig ezen nevettek. Ha lehet, most még rosszabbul éreztem magam, mint eddig bármikor. Csak kicsire voltam a sírástól, ám Karin a helyzet magaslatán volt és összetépte a képeket, majd mérgesen az alsósokra nézett.
- Szerintetek ez vicces? Kíváncsi lennék akkor is így nevetnétek-e, ha nektek lenne ilyen sebes a lábatok! - ez hatott, mert abbahagyták a nevetést és gyorsan el is tűntek.
- Köszönöm Karin, örülök, hogy te mellettem állsz.
- Hiszen a barátnőm vagy Megu-chan, természetes, hogy kiállok melletted. - ám a borzalmaknak itt még nem volt vége. Megjelent ugyanis Shida Asuka, aki kimondottan lenéz engem a lábam miatt és ő az, aki soha egy alkalmat nem hagy ki, hogy belém taposson. Nos, ezt most sem hagyta ki.
- Nocsak, itt a kis nyomorék és a nyomorékok védőszentje. Oriyama, nem unod még, hogy ezt a kis nyomorékot pátyolgatod?
- Ne merj még egyszer így beszélni Megu-chanról, ő sokkal többet ér, mint amennyit te valaha is fogsz!
- Minami, még mindig nem jöttél rá arra, hogy nem vagy ide való? Miért nem takarodsz inkább egy olyan helyre, ahol hasonló nyomorékok élnek, mint te? A gazdag apucid, biztosan elintézné neked, hogy elmehess innen! - erre bedühödtem és felpofoztam. Nem szoktam senkit sem mügtni, de ezúttal már tényleg elegem volt belőle.
- Miért nem tűnsz el a kis ölebeiddel együtt? Ezzel csak magadat minősíted Asuka! - kiabáltam rá, mire jobbnak látta, ha most békén hagy. Mikor elmentek, már megint úgy éreztem sírnom kell, de most igyekeztem erős maradni.
- Mi történt? - szaladt oda hozzánk Mikoto és magához húzott. - Már megint bántott téged ez a kis lotyó?
- Mikoto-chan, látnod kellett volna Megu-chan mekkora pofon lekevert neki. Öröm volt nézni! - ecsetelte Karin, mire elmosolyodtam. Tény, hogy nagyon kijárt már neki az a pofon.
- Csajszi, te mindig meg tudsz lepni. Remélem ezt a jó szokásodat mindig meg fogod tartani! - visszamentünk a terembe, ahol a Takasugi-Yoshida-Irie hármas már várt minket.
- Srácok, meg van a tettes! - csapta össze a tenyerét Irie.
- Na és ki az?
- Asuka-chan, tudod aki mindig olyan csúnya dolgokat szokott mondani neked! - sejthettem volna. Hiszen megmondta, hogy nem vagyok közéjük való és nem is fog megtűrni egy olyan valakit, mint én. Elszomorodtam és lehajtottam a fejem.
 Ne aggódj, majd mi garantáljuk, hogy nem fog többet ilyet csinálni! - Takasugi megsimogatta a karomat, ami bevallom most nagyon hiányzott. Nem tudom miért ilyen kedves velem, de tény, hogy nagyon sokat segített azzal, hogy kiderítette, Asuka tette fel a képeimet az internetre.
- Köszönöm, To-chan! Azt is, hogy kiderítetted, ki tette meg azt is, hogy igyekeztél megvigasztalni. - megöleltem, ő pedig gyengéden megsimogatta a hátamat. A gyomrom nagyon erősen bizseregni kezdett, mintha pillangók repdestek volna benne. Még soha nem éreztem ezeket az apró pillangókat a hasamban és ez csak még jobban meggyőzött engem arról, hogy igenis tetszik nekem Takasugi. Végül elköszöntünk a fiúktól és hazamentünk. Szerencsére a szüleim megengedték, hogy Mikoto és Karin ott maradjanak egy kicsit beszélgetni.
- Na látod, ugye mondtam, hogy meg fog oldódni a dolog?
- Nem, Mikoto a dolog nem fog megoldódni! Igaz, hogy most egy kicsit lecsillapodnak majd a dolgok, de ez egy olyan probléma, ami legfeljebb azzal orvosolható, ha én nem megyek többet oda!
- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy ott akarod hagyni a sulit?
- Hát, nem is tudom. Talán jobb lenne nektek is, mert nem gúnyolódnának rajtatok, amiért engem próbáltok védeni.
- De hiszen olyan jól megvoltunk Megu-chan, kérlek légy erős és tarts ki! - úgy tettem, mintha elfogadnám a dolgot, de mikor a lányok elmentek, muszáj volt beszélnem a szüleimmel.
- Anya, apa beszélhetünk egy kicsit?
- Megumi-rosszul vagy? - simogatta meg anyám a karomat, mire megráztam a fejem.
- Tudjátok sokat gondolkodtam és azt szeretném, ha kivennétek az iskolából!
- De mégis miért? Hiszen azt hittem szeretsz oda járni!
- Igen, de mindenki olyan utálatos velem. Azt mondják, hogy nem szívesen tűrnek meg maguk között, egy olyan nyomorékot, mint én vagyok! Elegem van már ebből az egészből! - elsírtam magam, mire az anyám magához ölelt.
- Ne sírj kicsim! Majd holnap meglátjuk mit tehetünk. A holnapi napot még bírd ki és ha utána is azt akarod, akkor keresünk neked egy másik iskolát! - bólintottam és visszamentem a szobámba. Bármennyire is fáj, hogy így kellett döntenem, de ez az egyetlen mód arra, hogy megkíméljem magamat és a többieket is a további szenvedésektől.