- Megumi, kelj fel, iskolába kell menned! - hallom meg az anyám hangját, mire inkább magamra húzom a takarómat. Nagyon nincs kedvem menni, hisz már úgysem sokáig fog nyitva állni ez az intézmény. Már úgyis felkészültem arra, hogy a következő félévet már egy mozgássérülteknek fent tartott iskolában kezdem meg vad idegen emberek között. Pedig mind ez nem történt volna meg, ha az a részeg sofőr nem hajt bele a kocsinkba. Most ennek hála a jobb lábamat alig tudom használni. Jobbára egy bot segítségével közlekedek, pedig a szüleim szerint kényelmesebb lenne használnom a kerekes székemet. Na azt várhatják! Így is elég sokan piszkálnak az iskolában, hiába vagyok a diák elnök, attól még más vagyok, mint ők és ezt abszolút nem bírják elviselni. Pedig minden elkerülhető lett volna, ha valaki megállja anélkül, hogy nem issza le magát a sárga földig, majd úgy ül autóba és hajt neki az autónknak. Mindez már 10 éve történt, de még mindig rémálmaim vannak tőle. Szóval, miután nagy nehezen sikerül kimásznom az ágyból, magamra vettem a földig érő köntösömet(az ugyanis szépen takarja a lábamat) kimentem a konyhába. A szobám a földszinten van, mert nem bírom a lépcsőzést. Próbáltam már többször is, de mindig az lett a vége, hogy a felénél meg kellett állnom, mert a lábam már nem bírta tovább. A szüleimmel élek egy nagy házban. Apám ügyvéd, az anyám otthon vezeti a háztartást és gondoskodik rólam, ugyanis nem lehetek otthon felügyelet nélkül. Hogy miért, arról most inkább nem beszélnék. Legyen elég annyi, hogy volt egy szakasz az életemben, mikor már nem bírtam tovább ezt az egészet és finoman szólva eléggé kiakadtam.
- Jövök, már jövök! - nyöszörögtem és leültem a szokásos kis helyemre.
- Ha anyád nem lenne, bottal sem lehetne kirángatni téged az ágyból! - nyomott egy puszit a homlokomra az apám, mire elmosolyodtam. Ügyvédhez képest szuper apa, kár, hogy olyan sokat kell dolgoznia.
- Tessék, itt a reggelid! - tett elém az anyám egy összeégetett pirítóst. Akármennyire is szeretem őt, nem egy konyha tündér az biztos.
- Anya, miért nem hagyod, hogy apa felvegyen egy szakácsnőt. Nem kellene erőltetned ezt az egészet!
- De hát úgy unatkozom, valamivel el kell töltenem az időmet!
- Akkor menj el vásárolni a barátnőiddel, vagy valami! Majd inkább a suliban megreggelizek, de köszi a fáradozásért. - felálltam és birtokba vettem a fürdőszobát. Általában jóval korábban kelek, hogy legyen időm elkészülni. A béna lábam miatt jóval lassabban mozgok mint szeretném, épp ezért kell egy kis idő, mire rendbe szedem magam. A szoknya felvételénél sajnos mindig kénytelen vagyok az anyámra támaszkodni, ugyanis a jobb lábamat képtelen vagyok behajlítani, így ez eléggé megnehezíti a dolgomat. Még szerencse, hogy fel vagyok mentve a sporttól, különben az lenne csak az igazán nagy szenvedés. Miután némi segítséggel felöltöztem, copfba fogtam a hajamat, tettem magamra egy halvány sminket és elköszöntem a szüleimtől. A kapuban már vártak engem a barátnőm, Mikoto és Karin. Mikoto elképesztően szép és igazi modell alkat. Magas, vékony, hosszú világosbarna haja lassan a derekáig ér, plusz iszonyú divatosan öltözködik. Persze, neki mindegy is mit vesz fel, ellentétben velem, aki még nyáron is kénytelen harisnyában járkálni, ugyanis van egy elég csúnya heg a lábamon, amit nem szívesen mutogatok másoknak. Visszatérve a barátnőimre, Karin-nak rettentően babaarca van és ehhez még hozzájön a gyermeteg személyisége is. Egyébkén vállig érő barna haja van és utálja sminkelni magát. Mondjuk nem is kell neki, anélkül is csodaszép arca van.
- Hol késtél Megu-chan? - mosolygott rám Karin, majd elvette a táskámat. A lányok belém karoltak, hogy így segítsék nekem a járást. Persze azért a botom nálam volt, biztos ami biztos.
- Ne haragudjatok, de tudjátok milyen nehezen kelek fel. Mindennap azon gondolkodom, vajon mikor lesz az utolsó napunk ebben az iskolában. Nem akarlak elveszíteni titeket lányok!
- Ne aggódj, Shu-channal majd kitalálunk valamit! - na igen, Kusaka Shuzaboru az egyetlen fiú barátom, ő az egyetlen, akit legalább annyira érdekel az iskola sorsa mint minket. Az osztályfőnökünk Sugi-sensei támogat minket, de eddig még nem sikerült meggyőzniük a tanárokat, hogy harcoljunk az iskoláért. Ahogy haladtunk az iskola felé, kezdett egyre jobban begörcsölni a lábam.
- Lányok, mi lenne ha ti előre mennétek? Nagyon meg fájdult a lábam, le kellene üljek egy kicsit.
- Majd megvárunk, ne aggódj!
- Köszönöm, de nem akarom, hogy miattam késsetek! Menjetek csak, én megleszek! - végül nagy nehezen, de meg tudtam győzni őket arról, hogy előre menjenek. Kicsit lassítottam a tempómon, hogy ne erőltessem meg magam még jobban. A hónom alá tettem a botomat és igyekeztem arra támaszkodni, de amilyen szerencsétlen voltam, alig tettem meg néhány lépést és máris a földön kötöttem ki. Nagyon fájt a térdem és mivel köves úton sétáltunk végig, tuti felsértette. Hát úgy tűnik, ez a mai sem az én napom lesz.
- Fel tudsz állni? - hallottam meg egy kellemesen mély hangot. Felpillantottam és akkor láttam meg talán a legszebb pasit, akit eddig láttam. Na nem férfiasan volt szép, egyszerűen csak szép volt. Felém nyújtotta a kezét, én pedig belekapaszkodtam.
- Nos köszönöm, de igazán nem kellett volna! - motyogtam magamban, nem is törődve a fájdalommal.
- A lábad elé kéne nézned! - sóhajtott fel, amivel egy pillanat alatt megtörte a róla alkotott apró kis képecskét.
- Tényleg, ez most komoly? Ha nem látnád, alig bírom megmozdítani a lábamat! - mutattam rá a botomra, mire az ismeretlen srác, akinek egyébként fekete haja és nagy barna szemei voltak, hirtelen megtorpant. Mintha nem hinné el amit lát.
- Ne haragudj, felejtsd el amit mondtam!
- Odaadnád a botom? - néztem rá, mire leguggolt elém.
- Szállj fel!
- Tessék? Egyébként is a szüleim szerint nem kellenek idegenekkel leállnom beszélgetni!
- Ha nem sietsz el fogsz késni és ebben a tempóban biztosan nem fogsz beérni. Egyébként sem tenne túl jót ha még tovább erőlködnél! - igaza volt. Végül felszálltam a hátára, ő pedig a kezébe vette a botomat, majd úgy mentünk az iskolába. Bevallom még soha nem viselkedett velem így egyetlen fiú sem, pláne egy ismeretlen, de nagyon jól esett. Út közben észrevettem, hogy a fiú a mi egyenruhánkat viseli, biztos egy új diák lehet. Mikor megérkeztünk a többi diák mind összesúgott a hátunk mögött, de ezt már megszoktam, szóval semmi újdonság nem volt benne. Az ismeretlen srác óvatosan letett engem, majd a kezembe nyomta a botomat.
- Köszönöm, hogy elhoztál, nagyon kedves volt tőled!
- Takasugi Toichi vagyok! - nyújtotta felém a kezét. Nagyon furcsa neve van, de eddig egészen szimpatikus, leszámítva azt az apró kis bakiját.
- Minami Megumi! - fogtam meg a kezét. Hirtelen egy furcsa érzés kerülgetett. Mintha valahonnan már ismerném ezt a srácot, de fogalmam sincs, hogy honnan. Mindenesetre biztosan meg fogom őt jegyezni magamnak.
Jó indítás. Megdöbbentő, mennyire életszerű Megu reakciója az állapotára úgy mindennel együtt. Vagyis... nem akarok általánosítani, mert értelem szerűen erre nem mindenki ugyanúgy reagál. Igazából az ő hozzáállása hasonlít ahhoz, ahogy én látom ezt az egészet úgy, hogy benne vagyok nyakig. Természetes, hogy frusztrálja, hogy nem tud olyan dolgokat megcsinálni, ami korábban ment neki. Mondjuk én ilyet sosem éreztem, nekem születésemtől megvan, so ez kimaradt (szerencsére), de az, hogy nem fogad el senkitől segítséget, csak akkor, ha nagyon muszáj nálam is megvan. Szóval ez így egész tökéletes kis jellemrajz lett. Arra kell vigyázni, hogy ne ez határozza meg a karaktert, és okék leszünk. Bár, ahogy sejtem, úgyis csavarodni fog itt minden. Senkinek nem Megu mozgáskorlátozottsága lesz a legnagyobb baja...
VálaszTörlésHát a végén valami kialakulóban van úgy néz ki. Szegény lány olyan fiatal és sajnos ebben a korban a többiek nehezen fogadják el a sérült embereket. Kíváncsi leszek, hogy alakul a kapcsolata a fiúval hisz ő teljesen egészséges és még jóképű is.
VálaszTörlésTalán kibontakozóban van egy szerelem? Úgy veszem észre szegény Meguminak kisebbségi érzése van,ami teljességgel érthető. Azt hiszi talán,azért segít rajta Takasugi,mert sajnálja.
VálaszTörlés