4.rész(Daichi)

Másnap Yoshida-val beszélgettem az iskola tetőterén.

- Dai-chan, most mihez fogsz kezdeni? Szegény Megu-chan tegnap nagyon ki volt bukva.

- Arra gondoltam, elbeszélgetek egy kicsit ezzel az Asuka-val. Remélem tudok rá hatni annyira, hogy szedje le a képeket. Nem tudom ezzel mennyit segíthetek, mindenesetre szeretném megpróbálni.

- Nagyon kedves tőled, hogy a szíveden viseled Megu-chan sorsát! Azért teszed, mert bűntudatod van az apukád miatt?

- Nem is tudom Yoshida. Bár magamnak azt mondom ezért, de valójában nagyon megkedveltem Megumi-t és nem szeretném látni, ahogyan mások tönkre teszik őt.

- Na, miről maradtam le? - jött fel Irie is. Lassan ez a hely lesz a mi külön kis zúgunk, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.

- Dai-chan azt tervezi, hogy beszél Asuka-channal!

- Irie, nem tudnál nekünk egy jó helyzetet teremteni, hogy beszélhessek vele?

- Bízd csak rám haver, majd én elintézem. Egyébként csak így véletlenül, nem vagy te szerelmes Megu-chanba?

- Viccelsz velem? Hiszen alig 3 napja ismerem. Egyébként Megumi valóban szép lány és hatalmas szíve van, de nem vagyok belé szerelmes, legalábbis most nem. Különben is esélytelen lenne, hisz ha rájön arra, hogy az apám miatt bénult le az egyik lába, akkor biztosan meg fog gyűlölni engem.

- Ugyan már, Megu-chan sosem tudna utálni téged! - korholt le Yoshida, mire egy picit elmosolyodtam. Tény, hogy én ezt másképp látom, de nem akartam veszekedni vele erről. Végül Irie elintézte, hogy kettesben maradjak Asuka-val. Mit nem mondjak, eléggé meglepett. Asuka nagyon szép lány volt és elképzelni sem tudtam, hogy tudja ennyire gyűlölni Megumi-t.

- Te vagy Asuka-chan, ugye? - a lány rám nézett és mintha egy kicsit elpirult volna.

- Igen, én vagyok. Te Takasugi Touichi vagy igaz?

- Igen. Azért akartam beszélni veled, hogy megkérjelek, hagyd békén Megumi-chant! Nem tetszik, hogy így bántod őt!

- A fenébe is, mégis mi van abban a kis nyomorékban, amiért mindenki így védi? Hiszen én sokkal szebb és ügyesebb is vagyok nála, mégis mindenki őt védi! Engem soha nem ért meg senki! - erre elsírta magát. Na jó, nem erre számítottam. Most nem tűnt annyira gonosznak, mint amilyennek leírták őt, inkább csak szüksége lenne a figyelemre, amit ezek szerint nem kap meg. Persze ettől függetlenül nem fogom megkedvelni, tekintve, hogy mit művelt Megumi-val.

- Ne sírj már! - simogattam meg a karját, mire rám nézett.

- Meg van a megoldás! - elmosolyodott és megsimogatta az arcomat! - Te fogsz nekem segíteni, hogy mindenki rám figyelhessen és ne rá!

- Mégis mit akarsz ezzel mondani?

- Legyél a barátom és cserébe békén hagyom őt. - ez az ajánlat nagyon nem tetszett.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!

- Miért ne lenne az? Hiszen mindketten jól járnánk vele. Én megkapom a figyelmet, neked pedig nem kell szomorúnak látnod Minami-t. Na benne vagy? - felém nyújtotta a kezét, amit némi hezitálás után el is fogadtam. Tudom talán hülye ötlet, de ha így nem fogja őt piszkálni akkor legyen így. Remélem így Megumi-nak is könnyebb lesz. Mikor a terembe mentem, láttam, hogy Megumi helye üresen áll. Furcsálltam, hiszen mindig itt szokott lenni jóval az óra kezdete előtt. Úgy döntöttem megkérdezem Karin-t, mégis csak ő a legjobb barátnője.

- Karin-chan, hol van Megumi-chan? Beteg lett?

- Megu-chan nem fog többet idejönni To-chan! Az anyukája azt mondta, hogy megkérte vigyék őt egy másik iskolába! - hirtelen az sem tudtam mit mondjak. Akkor minden igyekezetem hiába való lett volna? Nem, nem engedem, hogy ilyen könnyen feladja a harcot. Ha kell elmegyek hozzájuk és a fejébe verem, hogy maradnia kell.

- Na és ez már biztos?

- Igen, nagyon úgy néz ki. To-chan, csinálnunk kell valamit, nem akarom elveszíteni Megu-chant! - Karin ezzel nem vagy egyedül, én sem szeretném, hogy elmenjen.

- Srácok, már megint gond van! - jött be a terembe Mikoto, magával vonszólva az elég ideges Kusaka-t.

- Na ne már, most Shu-chan lett a célpontjuk? - bosszankodott Yoshida.

- Nem, ez az idióta megvert egy alsóst, amiért csúnya dolgokat mondott Megumi-ról!

- Az a kis vakarék megérdemelte amit kapott! Hihetetlen milyen tiszteletlen volt szegény Megu-val.

- Srácok, Megu-chan nem fog többet ide járni. Az anyukája azt mondta egy másik iskolába küldik, ami jobban megfelel a körülményeinek!

- Ezt meg, hogy érted?

- Van egy iskola nem messze a házuktól, ahol direkt a mozgásukban korlátozott emberek járnak. Nincsenek lépcsők, vannak ápolók akik segítenek nekik ha szükség van rá, plusz ott senki sem bánthatja! - összeszorult a szívem. Fogalmam sem volt mi lehet ebben a helyzetben a leghelyesebb. Hiszen az az iskola valóban sokkal jobban megkönnyítené a helyzetét, legalább abban, hogy ott senki sem tudja bántani, mégsem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy maradjon és legyen együtt velünk és teljen el boldogan ez az év. Eldöntöttem, hogy elmegyek hozzájuk és beszélek vele. Talán így majd meggyőzhetem, hogy maradjon még. Iskola után pedig el is indultam. Szerencsére Karin meg adta Megumiék címét, így könnyen eltaláltam odáig. Egy igazán szép ház az övék, két szintes és egy nagy kert is tartozott hozzá. Becsöngettem és vártam.

- Te meg ki vagy? - nyitotta ki az ajtót egy hosszú fekete hajú nő. Feltehetően ő lehet Megumi mamája.

- Takasugi Touichi vagyok, Megumi-chan osztálytársa! - biccentettem a fejemmel, mire a nő beengedett.

- Na és mi járatban errefelé Takasugi-kun?

- Hallottam, hogy Megumi-chan ott akarja hagyni az iskolát és szerettem volna beszélni vele erről.

- Kérlek, beszélj a lányom fejével, jó? A doktor szerint se lenne bölcs egy ilyen iskolába íratni, de ő mindkenképpen ott akar tovább tanulni! - bólintottam, majd bekopogtam Megumi szobájába.

- Szabad! - hallatszott bentről a hang. Kinyitottam az ajtót és bementem.

- Megumi-chan! - a látvány letaglózott. Megumi egy vékony és térdig érő hálóingben volt, ami látatni engedte a lábát, ráadásul úgy simult a testére, mintha direkt neki készítették volna. Ráadásul a haja kócos volt, amitől csak még jobban nézett ki.

- To-chan, mit keresel itt? - igyekezett megigazgatni a haját. Kerekes székben volt, ami eléggé elborzasztott.

- Szeretnék beszélni veled! Kérlek ne hagyd csak úgy ott az iskolát! Mindenkinek nagyon hiányzol és nem akarjuk, hogy elmenj!

- To-chan, én ezt már eldöntöttem, kérlek tartsátok tiszteletben. Egyébként is, kétlem, hogy használhatnám ott a kerekes széket anélkül, hogy bántanának miatta. Az iskolába ahová megyek, legalább nem lesz aki bántson. Ott úgyis mindenki olyan, mint én!

- Ne hasonlítsd magad másokhoz, te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy!

- Talán így majd megérted miért nem megyek oda vissza. Ülj le, mesélnem kell valamit! - leültem az ágyára, majd segítettem neki, hogy ő is le tudjon ülni. - Úgy két éve történt. Asuka és a csatlósai elkezdtek gúnyolódni rajtam a szokásos dolgokért. Aztán az egyik azt találta mondani, hogy nyomorékon miért érdemes élnem? Először csak elment a fülem mellett, de mikor már otthon voltam, eszembe jutott és én sem értettem. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme ennek az egésznek, szóval kivettem a gyógyszeres szekrényből anyám nyugtatóját és bevettem majdnem az egész doboznyi gyógyszert. Azt reméltem ettől majd csak elalszom és akkor többet nem kell arra gondolnom, mi értelme van így az életemnek. De ahogy látod ez nem sikerült, mert még mindig itt vagyok. To-chan, szerinted miért élek még mindig? Mi értelme van az életemnek? - megszakadt érte a szívem. Bárcsak ne kellene ezen keresztülmennie és boldog lehetne.

- Megumi-chan, erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ, de azt igen, hogy te vagy a legcsodásabb lány, akit csak ismerek. Ha visszajössz, akkor megígérem, hogy meg foglak védeni azoktól akik bántanak téged! - megfogtam a kezét, mire Megumi szeme könnybe lábadt és a vállamra hajtotta a fejét.

- To-chan még soha senki nem tett értem ennyit, mint te és ezért hálás vagyok neked! De jelen pillanatban nem tudom mi lenne a jó. Adj egy kis időt nekem, rendben? Át akarom gondolni nyugodtan ezt a dolgot!

- Rendben, gondold csak át nyugodtan. Mi ott fogunk várni téged az iskolában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz! - elmosolyodtam, majd elköszóntem Megumit-tól és hazamentem.