2.rész(Daichi)

Vettem egy mély levegőt, majd bementem a terembe. Irie és Yoshida leültek a helyükre, de előtte, még egy biztató pillantást küldtek felém. Nos azt hiszem, arra most nagy szükségem lesz.

- Gyerekek, Takasugi-kun az új osztálytársatok, kérlek segítsétek őt! - kissé viccesen festettem, a magas és vékony tanárnő mellett, én ugyanis nem vagyok az a kifejezetten magas típus, sőt mondhatni a 165 centimmel elég kicsinek számítok.
- Takasugi Toichi vagyok! - biccentettem a fejemmel, amit a többiek is követtek. Eléggé kényelmetlenül éreztem magam, tekintve, hogy nagyon idegen nekem ez az új környezet. Egy pillanatra Minami Megumi-ra néztem, aki a jobb lábát egy széken pihentette. Szegény lány, képzelem mennyi szenvedésen mehetett már túl az apám miatt. Mikor látta, hogy őt nézem, egy kicsit elmosolyodott. Végül leültem a még szabad helyre és el is kezdődött az óra. Őszintén, elég nehezen tudtam odafigyelni az órára, mert egyfolytában csak Megumi-t bámultam. Minden szempontból tökéletesen néz ki és mégsem boldog, mert mindenki csak bántja őt. Tudom, mert Yoshida és Irie elmondták. Ő nem is tudja, de mi ketten pontosan ugyanabban a cipőben járunk. Őt a lába miatt bántják, engem pedig az apám miatt. Akár még passzolnánk is egymáshoz. Miután kicsengettek, egy kissé idétlenül magas srác jött oda hozzám.
- Szóval te vagy az új gyerek, mi? - bólintottam, mire az ismeretlen srác a vállamra csapott. - ember, nem vagy semmi. Ugye tudod, hogy az iskolát be akarják zárni? Persze ez titok, de a lányokkal már dolgozunk a megoldáson. - mutatott a srác Megumi és vélhetően a barátnői felé.
- Már bocsi, de te meg ki vagy?
- A francba, már megint rossz helyen kezdtem. Kusaka Shuzaboru vagyok, de te hívj nyugodtan Shu-channak, mint a többiek. Na és téged, hogy szoktak hívni mások? - hát az anyám általában Dai-channak hív, mint ahogyan Irie és Yoshida is. De persze ezt nem mondhattam el nekik.
- Nos, nem igazán szoktak becézni, szóval ha gondolod találj ki valamit! - igyekeztem mosolyogni, de sajnos nem jött össze.
- Hé, baj van? Ugye nem én bántottalak meg?
- Nem, semmi gond! Örültem, Shu-xhan! - elmosolyodtam és kisétáltam a teremből. Ez a Kusaka egész szimpatikus, azt hiszem mi ketten majd jól ki fogunk jönni. Úgy döntöttem felderítem egy kicsit a helyet. Normális esetben megkértem volna a srácokat, hogy vezessenek körbe, de ehhez most nem fűlött a fogam. Ahogy sétáltam, találtam egy üres termet, ahol nyitva volt a lelátóra vezető ajtó. Kimentem, majd a fülembe dugtam a fülhallgatóm és elkezdtem hallgatni azokat a zenéket, amiket én vettem fel. Nagyon szeretek zongorázni és nem is énekelek rosszul. Persze ezt csak otthon szoktam csinálni, de nagyon élvezem. Ez legalább eltereli a figyelmemet minden másról. Csak ott álltam kint és teljesen belefeledkeztem a lágy dallamba, amit a zongorából csikartam ki. Nem is figyeltem arra, mikor valaki kivette a jobb fülemből, így az élvezeti értéke csökkent egy kicsit. Magam mellé néztem és csak akkor láttam meg, hogy Megumi van ott mellettem és ugyanúgy élvezte a dallamot, ahogy az előbb én is.
- Én is ezt szoktam csinálni, ha egyedül akarok lenni. Csak idejövök és zenét hallgatok. Mintha minden megszűnne körülöttem és egy pillanatra minden probléma megszűnne. - bólintottam, majd a távolba meredtem.
- Sokan piszkálnak téged?
- Hát, nem szeretik ha valaki más mint ők, de már megszoktam. Nem olyan nagy dolog! - még, hogy nem nagy dolog, mi? Hiszen részben én is tehetek róla.
- Elég könnyen veszed ezt az egészet!
- Mégis, hogyan lehetne másképp. Ha csak sajnáltatom magam, akkor sosem lehetek önálló és nincs rosszabb, mint mikor az ember nem teheti azt meg egymaga, amit a többiek is. Tényleg, gondolkodtál már rajta melyik klubba akarsz csatlakozni? Csak szólok, elég nagy a választék.
- Azt hiszem az énekkarba. Szeretek énekelni, bár csapatban még nem próbáltam!
- Illeni fog hozzád. Én most megyek, mert még van elég dolgom. Te pedig inkább iratkozz fel, nehogy elkapkodják az összes helyet! - elmosolyodott, majd a botja segítségével elhagyta a termet. Nagyon jó volt beszélgetni vele, de láttam rajta, hogy bár azt mondja minden rendben, valójában semmi sincs rendben és fáj neki, hogy így bánnak vele. Végül én is ott hagytam az üres termet.
- Dai-chan, hová tűntél? Irie meg én már mindenhol kerestünk! - támadtak le engem a fiúk.
- Yoshida, mondtam, hogy itt ne szólíts az igazi nevemen!
- De hát nem tudlak téged másképp szólítani, mint ami valóban vagy! Mit kerestél te ott?
- Csak egyedül akartam lenni. Aztán jött Minami Megumi és beszélgettünk egyet. Hihetetlen, hogy egyetlen beszélgetés vele és máris sokkal másképp látom a dolgokat, mint eddig.
- Ez nem újdonság. Megu-chan, nagyon aranyos lány! - valóban az. Nem csak aranyos, hanem gyönyörű is. Remélem, hogy az álcámmal, talán egy kicsit jobban megismerhetem majd őt. Végül mindhárman visszamentünk a terembe, ahol érdekes beszélgetésnek voltunk fültanúi.
- Hé, Shu-chan, mióta járunk? - sétált oda Kusaka-hoz az egyik lány, akinek hosszú világosbarna haja volt.
- Járunk? Én ezt nem is tudtam! - vakarta meg a fejét, mire a lány rácsapott a fejére a kezében lévő újsággal.
- Persze, hogy nem te idióta. De valaki azt terjeszti, hogy igen! - tette le a padra az újságot, mire páran még köréje gyűltek. Mi is így tettünk.
- Mikoto-chan, mit írnak a cikkben? - kérdezte Irie.
- Hogy már régóta titkos kapcsolatot tartok fent Shu-channal, pedig ez nem is igaz. Kíváncsi lennék mégis ki írhatott ilyeneket rólunk.
- Biztosan ki fog derülni, csak várjunk egy kicsit! - motyogtam, mire mindenki felém fordult. Ez egy kissé zavarba ejtő volt. Szünet után kémia óra következett. Én Megumi-val kerültem párba, aminek nagyon örültem. Kedvelem őt és szeretném jobban megismerni.
- Csináltál már ilyet korábban?
- Nem igazán, de biztos nem lehet olyan nehéz! - de igenis nehéz volt. A keverékünk, ugyan kék színű lett, de nem kellett volna füstölnie. Már akkor sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Végül csak egy apró robbanást hallottam és tetőtől talpig beborított a kék füst. Hallottam, ahogyan Megumi hangosan felnevet és az arcán kiülő mosoly láttán sikerült elérnem, hogy egy életre megjegyezzen magának. Nos, nem így terveztem, de ha már így alakult miért is ne. Végül vele együtt nevettem, szóval minden jól alakult. A tanár elküldött, hogy mosakodjak meg, A biztonság kedvéért Irie is velem jött, nehogy eltévedjek.
- Elképesztő vagy, ugye tudod? Még csak 5 órája jársz ide, de máris kedvelnek a többiek. Ez új rekord haver!
- Hát mit mondhatnék, ezt hívják karizmának! - elnevettük magunkat, majd Irie adott tiszta ruhát, amit magamra vettem. Végül az utolsó óra után a srácokkal együtt mentem ki az iskolából.
- Na Dai-chan, milyen volt az első napod?
- Yoshida, mondtam már, hogy ne hívj így, még a végén lebuktatsz! Egyébként nagyon jól éreztem magam és azt hiszem nem lesz nehéz megszoknom ezt a közösséget. Viszont azt nem tudom mennyi ideig leszek képes eljátszani, hogy egy másik ember vagyok.
- Téged ismerve, biztosan sikerülni fog Dai-chan!
- Hé srácok várjatok meg! - hallottuk meg Kusaka hangját. Végül a srác addig könyörgött, míg egy darabig el nem kísért minket ő is. Azt hiszem, a beilleszkedéssel nem lesznek gondjaim, már csak fent kell tartanom az álcámat addig, ameddig csak tudom.