5.rész(Megumi)

Ott ülök egyedül a szobámban és csak gondolkodom. Nem tudom mit tegyek, soha nem voltam még ennyire bizonytalan magamban. Menjek vajon, vagy maradjak? Próbáltam magamat helyezni előtérbe és azt nézni nekem mi a jó, de nem akarok magányos lenni abban az iskolában. Ha tényleg boldog akarok lenni, akkor kénytelen leszek elviselni a terrort, ami a mostani iskolában folyamatosan ér engem. Ráadásul mindezt csendben kell majd tűrnöm, hiszen ha elmondom a szüleimnek mit művelnek ott velem, akkor biztosan kivennének és keresnének egy másik iskolát. De akkor mégis kinek mondhatnám el ezt? Hiszen a barátaimat nem akarom ebbe belekeverni, nehogy őket is bántani kezdjék. Az egyetlen amit ebben a helyzetben tehetek, hogy csendesen tűrök mindent, amit tesznek velem.

- Na, sikerült már döntened? - jött be az anyám a szobámba.

- Igen, szeretnék maradni. Ott vannak a barátaim, szóval jól fogom érezni magam! - igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, de nem sok sikerrel. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a félelmet, szóval a mosolyom mögé rejtettem mindent, ahogyan azt mindig is tettem.

- Örülök, hogy jól döntöttél, egyébként Karin-chan írt neked, hogy szeretné ha visszamennél. Nagyon fognak örülni, ha megtudják mégis maradsz!

- Ma bemegyek az iskolába és személyesen mondom meg nekik. Talán úgy majd el is fogják hinni! - az anyám magamra hagyott, hogy elkészülhessek. Ahogyan végigsimítottam a hálóingemen, eszembe jutott, hogy Takasugi ma pont ebben látott meg. Vajon megijedt a látványtól? Kit áltatok, biztosan halálra rémült, az én ronda lábamtól. Viszont a múltkori eset után, mégis hogy leszek majd képes elfedni a nyilvánvalót, amiről már mindenki tud? Ezek után még többet fognak majd piszkálni, az tuti. Miután elkészültem, felkaptam a botomat és azzal együtt indultam az iskola felé. Már alig vártam, hogy újra együtt lehessek a barátaimmal. Ám alig, hogy az iskola épületéhez értem, ismerős alakokba futottam.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk? - Kurosagi és a bandája ugyanabba az évfolyamba jártak, mint én. Már az iskola kezdete óta folyamatosan erőszakosak velem. Amit Asuka tesz, az semmi ahhoz képest amit ők művelnek.

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - erre Kurosagi elkapta a karomat és tiszta erőből a földre lökött. Szerencsétlenségemre, az arcomra estem, szóval az állam és a bal térdem is vérezni kezdett. Nagyon féltem, hogy ezek után mit fognak még tenni velem.
- Már elnézést! - ez Takasugi hangja volt. A fenébe, most mégis mit fog gondolni rólam? Hogy olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok megvédeni magam? - Mégis mi a fenét csináltok?
- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - hát persze, hiszen mi másért is bántana, ha nem azért mert nem tudok rendesen járni mint ő meg a bunkó bandája. Erre Takasugi csak elmosolyodott és behúzott neki egyet. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni, Persze mondta, hogy meg akar védeni, de nem hittem, hogy komolyan is gondolja a dolgot.
- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - odaszaladt hozzám és magához ölelt. Nem bírtam tartani magam és elkezdtem pityeregni. Miért kell keresztülmennem ezen? Mit tettem, hogy ezt kell átéljem? - Jól van, most már nem lesz semmi baj! - oh, de még mennyire, hogy volt. Kurosagi ugyanis egy vas csővel rontott Takasugi felé.
- Takasugi-kun vigyázz! - hiába kiabáltam, az egész hasztalan volt, mert Kurosagi a tarkójára vágott a csővel, Takasugi pedig eszméletlenül zuhant a földre.
- Takarodjatok innen! - kiabáltam rájuk, akiknek nem volt bátorságuk tovább ott maradni. Tudtam, hogy nem szólhatok senkinek, mert akkor rájönnének, mit tettek velem és megígértem magamnak, hogy hallgatok mint a sír. A bal lábam használhatatlan volt, ezért kénytelen voltam a jobb lábamra hagyatkozni. Nagyon fájdalmas volt, de sikerült felállnom és Takasugi-val együtt haza vánszorogtam. Borzasztóan fájt a lábam, de nem érdekelt, csak hajtott előre a tudat, ha hazaérünk, akkor biztosan nem lesz semmi baj.
- Megumi, mi történt? - szaladt ki az anyám. A lábaim összecsuklottak, szóval Takasugi kis híján a földre zuhant volna ha az anyám nem kapja el.
- Pár fiú csúfolt engem és Takasugi megvédett, de az egyik megütötte őt. Anya, csak segíts neki, jó? - Az anyám segített mindkettőnknek bemenni a szobámba, ahol lefektettük Takasugi-t az ágyamra. Reméltem, hogy nem lesz komoly baja, mert azt nem bocsátanám meg magamnak. Szerencsére elkezdett mocorogni, amit jó jelnek vettem. Végül a szemeit is kinyitotta. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - gyengéden megsimogattam az arcát és azt hiszem ez neki is jól esett, nem csak nekem.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - a lábamra nézett, én pedig nagyon szégyelltem magam. A lábam most még csúnyább volt, mint egyébként. - - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély! - viszont ha a barátaimmal akarok maradni, akkor ezt el kell fogadnom.
- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz! - vajon miért mondogatja ezt nekem, hisz nem is ismer annyira. Bár tény, hogy nagyon jól esnek a szavai.

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem! - azt hiszem, ezt már bizonyította. Napról napra egyre biztosabb vagyok abban, hogy Takasugi-t azért küldték, hogy valaki bizonyítsa nekem, hogy én is érek valamit. Nem szavakkal, mint a barátaim, hanem valódi tettekkel.

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vont és nevetésben törtünk ki. Olyan jól érzem magam a közelébe, valahogy mindig sokkal vidámabb leszek tőle.
- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be az anyám a szobámba. Bólintottunk és a konyhába mentünk.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá! - remek, az anyám beéget a fiú előtt aki tetszik nekem. Lehetne még rosszabb?
- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - duzzogtam és egy falat pitét tömtem a számba.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - azzal felálltam és kimentem a konyhába lekvárért. Mire visszabicegtem, Takasugi mamája már meg is érkezett. Nem lepett meg, hogy az anyja gyönyörű és nagyon kedves, pont mint a fia.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - az anyám rákacsintott Takasugi-ra, amit rettentően furcsálltam. Talán ezek ketten tudnak valamit, amit én nem?
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - rám mosolygott, majd hazamentek. Azt hiszem, hogy most először éreztem magamat hercegnőnek, akit a hercege mentett meg. De ez mind csak szép álom és holnap majd felébredek ebből az álomból, ahogy azt mindig is tetten.