7.rész(Takasugi)

Szerencsére sikerült eléggé kipihennem magamat. Mikor felébredtem, Hirona nem volt a szobába, helyette Hirona mamája ült az ágy mellett és borogatott tovább. Bevallom nagyon kellemes érzés volt, hogy így törődik velem.
- Már jobban vagyok? - motyogtam.
- Szerencsére a lázad már kezd lejjebb menni. Nagy szerencséd van, hogy Hirona rád talált, mert nagyon magas volt a lázad!
- Köszönöm, hogy így törődik velem. Tudja, az édesanyám azt mondta nekem, hogy igyekszik bepótolni azt az időt, amit külön töltöttünk, de mégis mindig magánál kötök ki!
- Igen, láttam az édesanyádat az értekezleten. Biztos nagyon boldog vagy, amiért az édesanyád újra veled van.
-Igen, nincs is nagyobb boldogság, mint együtt lenni az édesanyámmal annyi év után, abban a házban, ahol az apám halála előtt éltünk. Sajnos, ő már nem érhette ezt meg, de remélem bárhol is van most, azért egy kicsit büszke rám!
- Abban biztos vagyok, Takasugi Kun! - Hirona mamája hazavitt, hogy otthon tudjak tovább pihenni. A mamám nagyon aggódott miattam.
- Jaj, kicsikém miért nem hívtál fel, hogy nem érzed jól magad? Érted mentem volna!
- Ne aggódj, már jobban vagyok egy kicsit, nem akartam, hogy aggódj miattam!
- De hiszen ezért vagyok az anyukád! Néha engedd meg, hogy gondoskodjak rólad, ahogyan eddig nem tehettem! - láttam, hogy elszomorodik, erre lefeküdtem az ágyba.
- Akkor mesélj esti mesét, hogy hamarabb elaludjak! - szerencsére ettől jobb kedve lett és miután az ölébe fektetett, elkezdte elmesélni nekem a piroska és a farkast. Gyerekkoromban is mindig erre a mesére aludtam el és most is jó volt ezt hallani. valahogy úgy éreztem, mintha most élném újjá a gyerekkoromat, amit levesztettem.
Másnap, már elég jól voltam ahhoz, hogy bemehessek az iskolába. Hirona elég távolságtartó volt, aminek kicsit ugyan örültem, mégis fájt, hogy nem lehetett a közelembe. Hiába, én akartam ezt így, szóval most már nincs mit tenni. Délután úgy döntöttem, hogy bemegyek egy kicsit a könyvtárba, hogy kivehessek néhány könyvet, hogy ne unatkozzak otthon. Közben azon gondolkodtam, hogyan tarthatnám távol a Yamada Takuyaki  ügytől. Sajnos megtörtént az, amitől a legjobban féltem, vagyis megtaláltak engem a riporterek. Kénytelen voltam adni egy interjút, ám hála a fiúk segítségének, a felvétel titkosítva lett, így senki nem férhet hozzá. Abban az interjúban elmondtam, hogy át fogom venni az apám cégét, továbbá, hogy mennyire megvisel a szüleim halála. Nos, remélem megelégszenek ezzel és végre békén fognak engem hagyni. Mikor beléptem a könyvtárba, láttam, hogy Hirona is odabent van.
- Te meg mit csinálsz itt? - láttam, hogy megint utánam szaglászik. Vajon miért nem tudja megérteni, hogy ezzel mennyire megbánt engem?
- Takasugi Kun!

- Szóval még mindig nem hagytad abba!

- Félreérted! - mégis mit lehet ezen félreérteni? Hiszen a saját szememmel láttam, hogy mit csinált. Kicsit mérges voltam rá, amiért nem tudott leállni.
- Ugyan, engem nem érdekel, ha megszeged a nekem tett ígéretedet! Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél! - tegnap is, ahogyan eddig mindig, mióta csak megismertem.

- Hiszen te is segítettél nekem, már nem egyszer, szóval ez csak természetes!

- Nem, egyáltalán nem az!

- Visszatérve a korábbira, neked fogalmad sincs arról, mennyire meg akarom találni Yamada Takuyaki fiát! Kérlek, ha tudsz róla valamit mond el nekem! - szóval keres engem? Akkor ez azt jelenti, hogy tényleg érdeklem, vagyis Yamada Ryosuke érdekli, de ő is én vagyok!

- Miért olyan fontos neked, hogy megtaláld?

- Mert az a fiú, megmentette az életemet és szükségem van arra, hogy megköszönhessem ezt neki. - szóval csak meg akarja köszönni. Nos, nem is várhattam mást, hiszen nem álltunk kapcsolatban egymással és miután ez kiderül, valószínűleg eltávolodunk egymástól.
- Sajnálom, de nem tudok segíteni, azt hiszem most már megyek! - képtelen voltam bármit is mondani vagy tenni. Bármennyire is szerettem volna elmondani neki mindent, egyszerűen nem tudtam. Inkább otthagytam őt, mintsem, hogy tovább rontsam ezt a helyzetet. Irie és Yoshida kint vártak az iskola előtt, ahogyan általában szoktak.
- Én ezt már nem bírom, Hirona egyre többet fog megtudni! - én pedig egyre nehezebb helyzetbe fogok kerülni ezáltal.

- Ez van akkor, ha hazudni próbálsz kedves őszinteség királya! - horkantott fel Irie.

- Kérlek srácok, muszáj segítenetek, ez egyedül nem megy! - csak ne most akarjanak cserben hagyni!
- Takasugi Kun, azt hiszem én is szeretném végre abba hagyni ezt és normális életet élni, mint amikor még minden rendben volt! - szóval már Yoshida is? Én ezt hittem, legalább ő ki fog állni mellettem.

- Na és mi lesz a tervünkkel?

- Egy fenét, abba a tervebe! Már nem akarom megbosszulni azt, amit a szüleimmel tettek és Hirona biztonsága, pedig neked fontos egyedül! Nekünk semmi közünk sem volt a lányhoz, hiszen te voltál az, aki annyira közel került hozzá! - sajnos teljesen igaza van. Én rángattam bele őket ebbe, még úgy is, hogy ők ezt egyáltalán nem akarták. Elvártam tőlük, hogy segítsenek, mikor ők csak nyugodt életet akartak élni.

- Irie, fogd már be, azt akarod, hogy bárki meghalljon?

- Halljanak csak meg, legalább mindenki megtudja, hogy mekkora hazug vagy te! - hazug vagyok, igen és ezzel tisztában is vagyok, de nem tehet róla, hogy ezt kell tennem! Hiszen nem én akartam, hogy az apám meghalljon, nekem pedig személyiséget kellett változtatnom, hogy az újságírók, ne találhassanak meg.
- Hiszen megígértétek, hogy segítetek nekem! - kétségbe voltam esve, mert nem tudtam mihez kezdjek. Ha ők elhagynak, akkor már nem marad senki, aki segítene nekem.

- Nem vagyunk barátok, hogy segítsek neked! - Irie elment, Yoshida pedig még ott maradt.

- Sajnálom Takasugi Kun, de én sem szeretném ezt tovább folytatni! - Yoshida lehajtotta a fejét, majd szomorúan elsétált ő is. Persze, most már mindketten utálnak engem, ezt meg tudom érteni. Én is utálom magamat, amiért így viselkedtem velük. Egyedül voltam és nagyon rosszul éreztem magamat. Elindultam hazafelé, de legnagyobb sajnálatomra elkezdett esni az eső. Az utcasarkon ott didergett egy kölyökkutya, nekem pedig nem volt szívem otthagyni és mivel nem volt rajta nyakörv, ezért úgy gondoltam, biztosan nincs gazdája. Legalább most már nem leszek egyedül, mert itt lesz nekem ez a kicsi kutya. Az eső kezdett egyre jobban esni, én pedig egyre jobban fáztam.
- Takasugi Kun! - hallottam meg Hirona mamájának hangját. - gyere be, nehogy még jobban megázz!
- Köszönöm, de nem szeretném kihasználni önt!
- Ugyan már, csak gyere be! - miután megköszöntem, bementem a házba. Hirona mamája csinált nekem teát, illetve adott tiszta ruhákat is. A kiskutya a kezembe időközben elszundított, így vele nem volt probléma. Hirona mamája közben meghozta a teát, de véletlenül kiöntötte, ami pont a jobb lábamra, pontosabban a mű lábamra ömlött, így nem éreztem semmit sem.
- Ne haragudj, nagyon saj...hiszen meg sem érezted?
- Tudja én... - Hirona mamája óvatosan felhúzta a nadrágom jobb szárát, így sajnos a műlában teljesen szabaddá vált.
- Szóval tényleg te vagy az! Te vagy Yamada Ryosuke!