3.rész(Takasugi szemszöge)

Úgy éreztem, hogy a mai napomat tényleg semmi sem ronthatja el. Az első óránk irodalom volt, amit mindig is imádtam, különösképpen, ha egy regény jelenetét kellett eljátszani. Valahogy, mindig érdekelt a színészet, de énekelni is szerettem, persze csapatban mindig pocsék voltam. Talán ezért is választottam, két délután programot, a színjátszókört és az énekkart. Remélem ott majd kamatoztathatom a tudásomat.

- Na jó gyerekek, a mai egy különleges óra lesz. A következő hétre egy projektmunkát kell készítenetek, egy általam kiválasztott osztálytársatokkal. A párok a következők: Yuto és Suzuka, Haruna és Irie, Umika Chan és Yoshida, valamint Takasugi Kun és Hirona Chan! - ez szuper, újabb jó hír a mai napra. Talán így majd egy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz és Hirona is rájöhet arra, hogy egy kicsit más vagyok, mit ahogyan azt legelőször gondolta rólam.

- Tanár úr kérem, nem lehetne inkább valaki más? Takasugi Kun meg én, nem ápolunk túl jó kapcsolatot! - persze, nem várhattam azt, hogy ennek ő is örülni fog, de tisztában vagyok vele, hogy erről az egészről én tehetek.

 Akkor, most itt az idő, hogy megismerkedjetek egy kicsit jobban. A projekt témája, szerelem a költészetben. Remek, akkor jó munkát mindenkinek és ne feledjétek, jövőhétig van határidőtök! - remélem sikerül összehozunk valamit, bár kétlem hogy Hirona benne lenne ebben. Én mindenesetre izgatott vagyok, a közös munkát miatt, főleg, hogy a szerelem lesz a témája. Azt hiszem, most vagyok először igazán szerelmes, pontosabban hat éve folyamatosan, bár ez a dolog csak egy plátói szerelem és semmi több, legalábbis kétlem, hogy egy olyan lány mint Hirona, bele tudna szeretni egy olyanba, akinek az egyik lába hiányzik. Emiatt az apró dolog miatt, nem lettek barátaim, mert folyton csúfoltak az óvodában, a műlábam miatt, de már megszoktam ezt és egyáltalán nem izgat már. Na jó, talán csak egy kicsit. Az óra után, Hirona jött oda hozzám.

- Takasugi Kun?

- Mit akarsz? - bármennyire is nem akartam ezt csinálna, kénytelen voltam megtenni.

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy mégis mitől lettél olyan boldog? Normális esetben, biztosan nem pusziltál volna meg! - talán csak ki akartam használni, a kedvező helyzetemet. Meg aztán, nagyon jól esett, hogy megpuszilhattam.

- Történt tegnap valami olyasmi, ami boldoggá tett és ezt a mai napot, még az ostoba kérdéseid sem tehetik tönkre! - persze, hisz végre újra a mamámmal lehettem, aki már annyira hiányzott nekem. Talán ez a dolog, majd kiválthatja belőlem azt a boldogságot, amit már egy jó ideje nem éreztem.

- Azt hittem a tegnapi után, egy kicsit más lesz a viszonyunk! - bárcsak így lenne, de ez sajnos lehetetlen!

- Akkor úgy tűnik, tényleg túl buta vagy! Nincs időm rád, meg az ostoba kérdéseidre! - és már megint megbántottam. Persze Takasugi, süllyedj még az eddigieknél is mélyebbre.

- Hé, mi lesz a projekt munkával? - komolyan az ostoba projektmunka az, ami igazán érdekli? Hiába, hogy tűnik soha nem lesz esélyem nála, még ha elmondom neki az igazat, akkor sem.

- Mintha annyira velem akarnál dolgozni! - hiszen mégis csak ő mondta, hogy nem akar engem párjának, pedig olyan szép lett volna, ahogy kielemezzük a legszebb szerelmes verseket, aztán a pillanat hevében megcsókoljuk egymást és Hirona rájönne, hogy én vagyok az, akibe szerelmes. Kár, hogy az ilyen álmok, sosem válnak valóra. Nem szerettem volna tovább ezt folytatni, ezért inkább Yoshida- hoz mentem.

- Minden rendben Takasugi Kun?

- Akárhogy is próbálom magam távol tartani tőle, sosem sikerül. Azt hiszem, tényleg beleszerettem!

- Ez jó dolog nem? Mármint az, ha szerelmes vagy?

- Annak kell lennie, de ha így érzek, akkor azzal veszélybe sodornám őt és azt nem akarom!

- Akkor, miért nem mondod el neki az igazat? Szerintem Hirona Chan, biztosan meg fogja érteni és akkor majd meglásd annyira fog szeretni téged, mint te őt!

- Nem is tudom, lehet, hogy az lenne a jó, de akkor is nagyon félek!

- Ne szomorkodj, az öcsikéd mindig veled lesz! - Yoshida úgy tekint rám, mintha a bátya lennék, mivel az ő bátyát is megölték, ezért, én voltam az első idősebb fiú, aki felkarolta őt. Különben is, megígértem a szüleinek, hogy a gondját viselem és ezt szeretném be is tartani. A mai szülői értekezleten, nekünk is részt kellett vennünk, mert fontos dolgokról lesz szó. Mi hárman voltunk a kivételek, akiknek nem jöttek el a szüleik. Mondjuk azt egy kicsit sajnáltam, hogy még a mamám se jött el.

- Irie Kun, Yohida Kun, hol vannak a szüleitek? - remélem sikerül kitalálniuk valami értelmes választ, nehogy lebukjunk.

- Yoshida szülei nem érnek rá a munka miatt, az én szüleim, pedig külföldön dolgoznak, ezért nem tudtak eljönni! - ezt nevezik értelmes válasznak? Ezt még egy hülye se vette volna be, mindenesetre, a tanárunk igen, szóval megkönnyebbültem.

- Nos, akkor, azt hiszem kezdhetjük is!

- Elnézést a késésért! - rontott be a mamám a terembe, aminek nagyon örültem. A haja kissé kócos volt, ráadásul úgy lihegett, mintha a lelkét is kifutotta volna, de eljött és csak ez számított.

- Elnézést, de ön kicsoda? - ő az én csodaszép anyukám, aki végre újra velem van, annyi év után. Az anyám odasétált hozzá, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére. Imádom, mikor ezt csinálja, mert ilyenkor csak még jobban érzem, hogy mennyire szeret engem.

- Fukazawa Misaki vagyok, Takasugi mamája!

- Az anyja? - mindenki ledöbbent ettől a hírtől. Jó persze, tudom, hogy hihetetlen, de ő a mamám, akira nagyon is büszke vagyok. Egyébként én kértem meg rá, hogy Takasugi - nak hívjon, mikor nem vagyunk otthon. Igaz azt még nem árultam el neki, hogy erre miért van szükség, de később erre is sort fogok keríteni.

- Elnézést, de Takasugi Kun, azt mondtad, hogy a szüleid meghaltak. - igen, ez tényleg így volt egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a mamám mégsem halt meg, hanem nagyon is él.

 Igen, a férjem valóban meghalt abban a balesetben, én pedig egy külföldi magán kórházba kerültem, mert hosszú ideig voltam kómában és nem tudtam kapcsolatot tartani a fiammal! - ügyesen kivágta magát, aminek nagyon örültem. Legalább így senki sem fog gyanakodni. Az egész értekezlet alatt fogtam a kezét, nehogy a végén kiderüljön, hogy ez csak egy álom és a mamám mégsem maradt életben. Az értekezlet után, elköszöntem tőle, mert kezdődtek a délutáni foglalkozások. Én mégsem tudtam rávenni magam, hogy ezúttal bármire is elmenjek. Inkább a bokszterembe mentem, hogy levezethessem a feszültséget. Valahogy megnyugtató volt, püfölni azt a zsákot.

- Hallom, tegnap jól helyben hagytak! - jelent meg Irie, nekem pedig máris elment a kedvem az egésztől.

Fogalmad sincs, hogy mi történt. Egyébként, meg ha tudni akarod, akkor épp Hirona - t védtem meg! - ami igaz is volt, hiszen azért nem ütöttem vissza, hogy őt megvédjem. Mondjuk nem épp úgy sikerült a dolog, ahogy azt szerettem volna.

- Még mindig itt tartasz? Elegem van már abból, hogy az elmúlt hat évben, a rögeszméddé vált, megvédeni azt a lányt! - nekem igenis fontos az, hogy biztonságban tudhassam. Igen ez az egész már hat éve tart, de én tényleg szerelmes vagyok belé, ezért sem hagyhatom, hogy bántódása essen!

- Te is tudod, hogy meg kell őt védenem! Nem akarom, hogy vele is rossz történjen, de te ezt nyilván nem értheted meg! - még szép, hogy nem értheti meg, hiszen ő még sosem érzett így, egy lány iránt se.

- Igen, tényleg nem értem meg, ahogyan azt sem, hogy miért kell mindennek rólad szólnia! Csak azért, mert az apám a te apádnak dolgozott, még nem kellene lenézned engem! - miért kell megint ezzel jönnie? Amióta csak ismerem, mást se hallok tőle, csak, hogy mindig mindennek rólam kell szólni csak azért mert én vagyok Yamada Takuyaki fia! Talán én akartam ebbe a családba születni? Nem értem Irie miért nem képes engem megérteni.

- Én soha, nem néztelek le téged, te voltál az, aki folyton a fejemhez vágtad, hogy csak az apám miatt ismernek annyian! Szerintem te voltál az aki, mindig féltékeny volt rám! - erre Irie bedühödött és bemosott egyet. Nagyon rosszul esett, amiért idáig fajult a dolog, ezért úgy döntöttem, inkább nem ütök vissza, mert teljesen felesleges lett volna. Csak hagytam neki, hogy alaposan helybenhagyjon. 

- Hagyjátok abba! - hallottam meg Hirona hangját, aki elém állt, hogy Irie ne tudjon újra megütni. Nagyon de nagyon boldog voltam, amiért végül is megesett rajtam a szíve.

- Hirona Chan, te ne avatkozz ebbe bele, egyébként, meg mióta vagy itt? - kis időnek el kellett telnie, mire leesett a dolog. Ha Hirona hallotta, amit az előbb egymás fejéhez vágtunk, az minden csak nem jó. Mi lesz így a tervemmel?

- Csak most jöttem. Irie Kun, kérlek ne bántsd őt, hiszen tegnap nagyon durván megverték! - Hirona igyekezett eljátszani, mintha sírna értem, ez egy kicsit rosszul esett, de legalább Irie elment.

- Ugye, tudod, hogy pocsék színész vagy? - és minden kezdődik elölről.

- Jól érzed magad? Szegénykém, már megint jól helyben hagytak! - leguggolt hozzám és összeborzolta a hajamat. Én egy pillanatra becsuktam a szemem és élveztem a simogatását.

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg direkt nem ütöttem vissza? Egyébként, köszönöm, hogy megint segítettél! - ez már a második alkalom, hogy segített nekem, én pedig folyton csak hazudok neki! Ekkor eszembe jutott az a bizonyos nap, amikor is neki hála az életem gyökeresen megváltozott és akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Az volt életem legszebb és legkeserűbb napja is egyben.

- Mégis mi van veled, Takasugi Kun? Egyszer még utálatos vagy velem és sértegetsz, a következő pillanatban, pedig annyira sebezhető vagy és kedves! - már én sem tudom, melyik az igazi énem, az álcám, vagy az, aki próbálok lenni. Tény, hogy sértegetem őt, de csak így akarom távol tartani őt magamtól. Valójában nagyon is sebezhető vagyok, hiszen olyan dolgokat kellett átélnem, amiket senkinek sem kívánok.

 Te nem ismersz engem, szóval honnan veszed ilyen biztosra, hogy tudok kedves is lenni? - talán van valami árulkodó jel rajtam?

-  Láttam, ahogyan tegnap sírtál a mamád után, aztán mai is, ahogyan fogtad a kezét és rá mosolyogtál, kizárt dolog, hogy ne legyél kedves! - na ez tényleg igaz. A mamám az, akit a legjobban szerettem és szeretek most is. Soha jobbkor nem jöhetett volna vissza, pont akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

- Fogalmad sincs arról, milyen anya nélkül felnőni! Borzasztó érzés, amikor nincs veled éjjelente, nem mond neked esti mesét, mielőtt lefekszel, nem vigasztal meg téged, ha szomorú vagy. Nekem ezek mind kimaradtak, ezért viselkedtem tegnap úgy, ahogy. Ne hidd, hogy ez miattad volt! - igen, tényleg borzasztó érzés volt hat éven keresztül anya nélkül élni, aki babusgat téged, mintha még mindig ötéves lennél, aki gyengéd veled és mindig vigyázz rád, hogy semmi bajod ne essen.

- Szerintem, te nem vagy rossz, mint ahogyan próbálod mutatni! - felsegített a földről és elkezdte letörölni a vért a számról. Az érintése finom és gyengéd volt, ezért egyáltalán nem fájt, mikor hozzáért a sebhez.

-  Ha annyira rosszul esik neked, hogy így viselkedek veled, akkor miért segítesz nekem folyton? - na és most jön az igazság pillanata.

- Mert úgy érzem, meg kell tennem! - a kezembe nyomta a zsebkendőt és kisietett a teremből. Tehát, valamit mégis csak érez irántam, máskülönben nem segítene nekem folyton. Ez egy jó kis kezdőlöket nekem ahhoz, hogy idővel elnyerhessem a szívét és elmondhassam neki az igazat magamról.