9.rész(Takasugi)

Végre elérkezett a Valentin nap. Nem mondhatnám, hogy túl sok emlékem kapcsolódik ehhez az ünnephez, ugyanis nem voltam túl népszerű sosem. Viszont úgy éreztem most itt az idő, hogy végre lépjek egyet Hirona irányába. Túl sokat húztam már ezt az egészet. Már a hetvégén megvettem az ajándékát a mai napra, ami egy eljegyzési gyűrű, amit egy láncra tettem, hogy ne tűnjön ez eljegyzésnek, de mégis szépen mutasson. Remélem Hirona elfogadja tőlem és nem utasítja majd vissza. Miután elkészültem, már csak a mamámra vártam, ugyanis mostanság ő kísér engem az iskolába. Ennek rettentően örülök, hisz így még közelebb kerülhetünk egymáshoz.
- Anya, siess kérlek, mert el fogunk késni!
- Ne haragudj Ryo-chan, de ma nem tudlak bevinni az iskolába! - anyám aggodalommal teli hangja eléggé megijesztett.
- Mi történt anya? Valami baj van, ugye?
- Nem, semmi gond, csak be kell menjek a céghez! - végül, hogy mindenkinek jó legyen, anyám lett a cég elnöke, nekem pedig meghagyta, hogy valósítsam meg a gyerekkori álmomat és legyek tanár. Hát, ha már erről van szó, akkor én boldogan leszek tanár a jövőben, aztán pedig mikor a Hirona-val közös gyerekeink nagyobbak lesznek, akkor majd én fogom őket tanítani...Persze, ha nem egy kripli lennék, akkor talán lehetnének közös gyerekeink. Persze ehhez az is kell, hogy Hirona elfogadjon engem a hibáim ellenére, mire jelenleg semmi esélyt sem látok. Hiába mondja nekem az anyukája azt, hogy szerelmes belém tudom, hogy nem igaz. Végül az anyám nélkül indultam el az iskolába. Kicsit tartottam Hirona reakciójától, vajon mit fog szólni az ajándékomhoz, de már nem táncolhattam vissza. Mikor megérkeztem a terembe, láttam, hogy Umika-chan épp egy doboz csokit ad Yoshida-nak. Bevallom örültem, amiért ők ketten egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Jó lenne végre őt is boldognak látni, elvégre ő is megérdemli a boldogságot. Az örömöm egészen addig tartott, míg meg nem láttam, hogy Hirona Irie padjához ment.
- Ezt neked hoztam! - nyújtott át neki egy doboz csokoládét. A szívem majd meg szakadt, mikor ezt végig kellett nézzem. Annyira boldog lettem volna, ha Hirona azt a csokoládét nekem adja és nem neki. Persze kit álltatok, hiszen Hirona soha nem szeretne bele egy olyan roncsba mint én. Vettem egy mély levegőt, majd odasétáltam hozzájjuk.
- Irie, beszélhetnénk? - fordultam oda hozzá, hogy még véletlenül se kelljen Hirona szemébe nézzek. Végül belement és a könyvtárba mentünk.
- Mit akarsz tőlem? Hiszen mondtam, hogy nem fogok többet segíteni neked!
- Tudom és ezt tiszteletben tartom. Mi ketten soha nem voltunk jóban, de én mégis kérlek, nem is inkább könyörgök neked, mondj le Hirona-ról! - Térdre ereszkedtem, majd fejet hajtottam előtte. Soha nem kellett még ennyire megalázkodnom, de úgy éreztem, ez az egyetlen módja, hogy Hirona szabad lehessen. Már a könnyeim is kicsordultak, ahogy ott térdeltem Irie lábai előtt. - Könyörgök neked Irie, a szívem szakad meg, ha valaki mással kell látnom őt!
- Téged komolyan ennyire érdekel ez a lány?
- Hiszen te is tudod, hogy már 6 éve arra vágytam, hogy újra láthassam őt!
- Ha ennyire akarod, akkor legyen! - Irie ott hagyott, én pedig megtöröltem a szememet és felálltam. Azonban nagyon meglepődtem, mikor láttam nem vagyok egyedül.
- Takasugi-kun! - hallottam meg Hirona hangját. Akkor ezek szerint mindent hallott. A fenébe ennek nem kellett volna így lennie.
- Neked most nem kellene itt lenned!
- Én mindent hallottam, de tényleg mindent. Akkor te igazán.... - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, mert nagyon zavarban voltam, ezérr kisiettem a könyvtárból. Egyébként mióta levágattam a hajamat sokszor megkaotam, hogy milyen aranyos vagyok. Igen tudom, hogy egy kicsit pufók az arcom és nagy boci szemeim is vannak, szóval tényleg olyan az arcom, mint egy általános iskolásé. Nagyon féltem, hogy Hirona nem fogja megérteni, ezért úgy döntöttem, Yoshida-nak panaszolom el ezt az egészet.
- Takasugi-kun, mi történt? Te sírtál?
- Yoshida, mit tegyek? Hirona rájött, hogy szerelmes vagyok belé és ez nem jó!
- Miért ne lenne az?  Hiszen most végre együtt lehettek!
- Ez nem olyan egyszerű Yoshida, hiszen nem tudja mi történt a lábammal. Mihez kezdjek most?
- Itt az ideje végre cselekedned! Csak mond el neki az igazat és minden rendben lesz! - végül igazat adtam neki és Hirona padjához sétáltam.
- Ez a tiéd! - tettem le a az asztalára az eprekkel borított kis dobozt.
- Mi ez?
- Csak nyisd ki! - noszogattam, mire kinyitotta a dobozt. A szemei elkerekedtek és láthatólag igyekezett mondani valamit.
- Ezt miért kapom?
- Mert tönkretettem a gépedet! - muszáj volt hazudnom, különben megsejtette volna a dolgokat.
- Én ezt nem fogadhatom el, túlságosan drága ajándék! - én nem figyeltem rá, csak beletettem a láncot a nyakába. - Én ezt nem értem. Egyáltalán mit jelent ez a lánc?
- Azt hogy amit Irie mondtam az tényleg igaz. Én szerelmes vagyok beléd Hirona!
- De miért én? Hiszen nem is ismersz engem!
- Többet tudok rólad, mint azt képzelnéd. Tudom hogy te nem érzel így irántam, de el akartam mondani.
- Én ezt nem mondtam. Valójában fogalmam sincs mit érzek!
- Akkor ha eldöntötted, tudod hol lakom! - azzal sietősen távoztam is. Egyenesen hazamentem, nem vártam meg Yoshida-t. Mikor megérkeztem, az anyám már csinosítgatta magát.
- Mama, hová mész?
- Meglátogatom az öcsédet a kórhában. Ryo-chan, kérlek kísérj el, nem akarom, hogy megijedjen tőlem, hisz még nem ismer.
- Ne aggódj, Shota nagyon fog kedvelni! - így mindketten elmentünk a kórházba, a kardiológiára, ugyanis ott kezelik az öcsémet. Gondok vannak a szívével, ezért csak ritkán járhat haza.
- Bátyus! - szaladt oda hozzám, mikor meglátott. Én óvatosan felvedtem a földről, majd megsímogattam a fejét.
- Shota, képzeld ma hoztam magammal valakit!
- Tényleg, kicsodát?
- Az anyukánkat Shota. Képzeld a mama mégsincs a mennyországban!
- Tényleg? Akkor a mama is itt van! - nézett körbe, mire az anyánk is bejött a szobába.
- Shota, én vagyok az anyukád! - az öcsém erre odaszaladt hozzá és a lábába csimpaszkodott.
- Mama, akkor mégis itt leszel, ugye? - felvette a földről az öcsémet, majd az ölébe ültette, én pedig odaültem mellé.
- Igen, soha többet nem hagyom el az én két kicsi fiamat! - elmosolyodtam és végre hosszú idő után először éreztem magam igazán boldognak.