15.rész(Hirona)

Soha nem éreztem magam ennyire boldognak. A tény, hogy végre minden akadály elhárult és végre Yamada-kun őszinte lesz velem, mindennél többet jelentett. Tudni akartam róla mindent, amit eddig nem tudtam, de leginkább a baleset utáni életére voltam kíváncsi. Az eső még mindig zuhogott, így egy fedett helyre bújtunk, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni.

- Pontosan mit szeretnél tudni rólam? - fogta meg a kezemet. A kezei nagyon puhák, viszont jég hidegek voltak. Még szerencse, hogy az enyéim viszont melegek, így hamar felmelegítette őket.

- Mindent, de főleg azt mi történt veled miután kiengedtek a kórházból? - azt hiszem ez volt az egyetlen kérdés, amire jelenleg válaszokat akartam.

- Biztosan tudni akarod? - bólintottam egyet, mire belekezdett a mesélésbe. - A a baleset után, úgy egy hónapig kómában voltam. Mire felébredtem, te már nem voltál ott. A nagyszüleim mondták el nekem, hogy muszáj volt amputálni a jobb lábamat, különben nem maradtam volna életben. Amíg anyámat egy drága magánklinikán kezelték, mert nem tudta feldolgozni apám halálát, addig engem és az öcsémet a nagyszüleink neveltek. Azért, hogy ne 12 évesen kelljen a nyilvánosság elé lépnem, megváltoztatták a nevemet és máshova költöztünk. Úgy egy éve jöttünk vissza, mert már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogyha szükséges szembe nézhessek a médiával. Ráadásul mikor megtudtam, hogy ebbe az iskolába jársz azonnal átiratkoztam. - Borzasztó bolt hallani mennyi szörnyűségen kellett keresztülmennie. Nem elég, hogy megölték az apját, távol került az anyájától és más személyazonossággal kellett élnie, de ennek tetejében még az egyik lábát is elveszítette miattam. Gombóc volt a torkomban, ami nem akart eltűnni. Annak viszont örültem, hogy miattam jött az iskolába, ez azt jelenti, hogy tényleg fontos voltam neki.

- Az igazgató tudta, hogy ki vagy?

- Igen, máskülönben nem hiszem, hogy felvettek volna. Egyébként Irie és Yoshida is más mint akiknek hittétek. Irie Arioka Daiki, az unokatestvérem, Yoshida pedig Chinen Yuri apám barátjának a fia. - Szóval mégiscsak Irie volt az a Daiki-kun, akit a múltkor Misaki-san említett. Azt tudtam, hogy Yoshida közel áll hozzá, de azt nem, hogy ennyire.

- Nekik miért kellett nevet változtatniuk?

- Sajnos ők is belekeveredtek az apám gyilkossági ügyébe, ezért hogy biztonságban legyenek, muszáj volt nekik is ezt tenniük. Ne haragudj, amiért csak most mondtam el ezt neked!  - rossz volt őt ilyen szomorúnak látni. nem akartam, hogy akár egy percig is azt érezze, hogy mérges vagyok rá, így magamhoz öleltem.

- Már mondtam, hogy nem számít. Igaz jobb lett volna, ha már az elején elmondod, de megértem miért nem tetted. A helyedben én se szívesen beszéltem volna egy ilyen dologról. De végül elmondtad és csak ez a lényeg! - a nap kisütött, az eső pedig elállt. Ez szuper jó volt, legalább úgy mehettünk haza, hogy nem ázunk meg még jobban.

- Nem megyünk haza? Ahogy látom már elállt az eső. Majd hazakísérlek!

- Vagy inkább én kísérlek haza téged!

- Nem lehet, nekem még be kell mennem, a kórházba, hogy ezt kicseréljék! - a lábára mutatott, mire bólintottam egyet.

- Akkor elkísérlek és majd együtt hazamegyünk!

- Nem hiszem, hogy látnod kéne, nem olyan szép látvány! - kicsit tényleg nyomasztott, hogy vajon milyen látvány fogad, de mellette akartam lenni, szóval addig erősködtem, míg bele nem egyezett. Nekem jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen, ezért mindenben támogatnom kell. Felsegítettem a földről, majd el is indultunk a kórházba. Út közben végig azon gondolkodtam, vajon kik ölhették meg az apját. Mondjuk egy ilyen gazdag és tehetős férfinak, mint amilyen Yamada Takuyaki volt, biztos sok ellensége lehetett. Miután megérkeztünk Yamada-kun elmondta, még egyszer, hogy nem kell bent lennem, de én ott akartam lenni mellette, így végül bent maradtam. Kicsit megrémültem, mikor az orvos levette a műlábát és látnom kellett a csonkot ami megmaradt, de igyekeztem erősnek lenni miatta. Az új láb csak annyiban különbözött a régitől, hogy egy kicsivel hosszabb volt. Miután ez megvolt, Yamada-kun házához mentünk.

- Kérhetek tőled valamit? - kérdeztem út közben. Elég rémült arckifejezése volt, amit egy picit furcsálltam. Csak nem azt hitte, hogy majd távol akarok maradni tőle? Végül bólintott egyet. - Amikor kettesben vagyunk, hívhatlak Yamada-sannak? - látszott, hogy eléggé meglepte a kérésem. Igazából nagyon tetszik a Ryosuke név, de szerintem még nem kellene a keresztnevén hívnom, az túl gyors lenne. Egyébként is, valahogy sokkal jobban tetszik, ha a vezetéknevén hívom őt.

- Miért nem hívsz inkább simán Ryosuke-nak?

- Azt hiszem majd egyszer, de most szeretnélek így hívni téged!

- Rendben, ha így akarsz hívni, akkor csak nyugodtan.

- Köszönöm, Yamada-san! - nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig elmosolyodott. Végül megérkeztünk a Yamada házhoz, így mára abba kellett hagyjuk a beszélgetést.

- Biztosan ne kísérjelek haza? Igazán nem lenn gond.

- Ne aggódj miattam, hazatalálok. Te most inkább pihentesd az új lábadat, hogy a hétvégére jobban legyen és szurkolhass nekem a versenyen! Jó éjt Yamada-san! - a kezembe fogtam az arcát és nyomtam egy csókot a szájára. Elvégre már nem kell szégyellnünk semmit sem. Olyan piros lett, mint a paradicsom. - Milyen aranyos, olyan piros vagy, mint egy paradicsom! - kuncogtam, mire szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Jó éjt neked is Hirona-chan! - azzal fogtam magam és hazamentem. Még soha sem éreztem magam ilyen boldognak. Most először vagyok szerelmes és annyira jó érzés.

- Üdv itthon! - köszöntött az anyám.

- Megjöttem! - fülig érő szájjal ültem le vacsorázni.

- Hát beléd meg mi ütött? Úgy mosolyogsz min egy vadalma.

- Hát, Yamada-kun végre bevallott mindent, szóval most boldogabb vagyok, mint valaha. Anya, végre együtt lehetünk és már nincs köztünk semmiféle titok.

- Annyira örülök, hogy ilyen boldog vagy. Remélem, hogy te és Yamada-kun nagyon boldogok lesztek együtt! - na ezt én is nagyon remélem. Most, hogy minden titokra fény derült, végre nyugodtan együtt lehetünk...Legalábbis azt hittem, hogy igen.

*Néhány nappal később*

Végre elérkezett a sportverseny napja. Végül Yoshida, pontosabban Chinen-kun lett a párom, ugyanis kiderült, hogy nem csak jól focizik, de nagyon gyors is, így talán megnyerhetjük a versenyt. Kicsit sajnáltam ugyan, hogy Yamada-kun nem vehet részt a versenyen, de remélem attól még eljön, hogy lássa mennyit gyakoroltam. Úgy éreztem, ezt a napot senki és semmi nem ronthatja el. Épp a hajamat fogtam fel, mikor Yamada-kun jelent meg az öltözőben.

- Yamada-san, örülök, hogy itt vagy! - odamentem hozzá és megöleltem. Nem voltam valami túl jó passzban, ugyanis annak a kis esőnek köszönhetően eléggé megfáztam.

 Jól vagy? Elég nyúzottnak tűnsz!

- Csak egy kicsit megfáztam, de ne aggódj, minden rendben van. Boldog vagyok amiért eljöttél.

- Hiszen megígértem nem?  Ott leszek az első sorban és drukkolok neked. Jut eszembe, mi a kedvenc virágod? - a kedvencem? Ezek szerint virágot akar venni nekem? Nagyon szeretem a virágokat, szóval igazából mindegy is milyen lenne.

- A fehér rózsa, de miért kérded?

- A verseny után lenne kedved randizni velem? Azt hiszem ennyi jár azok után amiken keresztül mentünk. - egy első randi, vele? Szóval tényleg komolyan gondolja, ennek nagyon örülök. Igazából nagyon vágytam arra, hogy egyszer randira hívjon engem és úgy tűnik végre teljesült.

- Nagyon szívesen randizok veled. Most mennem kell, mert mindjárt kezdünk! - ynomtam egy puszit az arcára, majd mentem is bemelegíteni. Chinen-kun már ott volt.

- Hirona-chan, jól érzed magad? Elég nyúzottnak tűnsz!

- Persze, ne aggódj miattam. Képzeld már én is tudom az igazat, Chinen-kun! - suttogtam, mire elmosolyodott.

- Ennek örülök. Yama-chan már annyit emésztette magát emiatt, de örülök, hogy végre tiszta minden. Mindjárt visszajövök, te addig melegítsd be, jó? - bólintottam, majd elkezdtem bemelegíteni.

- Még melegítőben is gyönyörű vagy! - simította meg valaki a vállamat.

- Kuzuki-kun, te meg mit keresel itt? - Kuzuki Ryuichi az egyik évfolyamtársam és az iskola diákelnöke. Nagyon kedves és okos srác, akit mindenki tisztel.

- Csak gondoltam bátorítalak még a versen előtt!

- Nem inkább a saját csapatodat kellene? Hiszen ők is versenyeznek ellenünk!

- Az lehet, de tudom, hogy te leszel a legjobb! - közelebb lépett hozzám és megsimogatta az arcomat. A fülem tövéig elpirultam, ugyanakkor picit zavart is, mert én Yamada-kunba vagyok szerelmes és nem belé.

- Kuzuki-kun, nekem már van barátom! - motyogtam, mire a keze megállt az arcom előtt.

- Az teljesen mindegy. A szerelemben semmi sem számít! - nyomott egy puszit az arcomra és magamra hagyott. Sajnos ezt valaki végig nézte.

- Hirona-chan, ez meg ki volt? - jött oda Chinen-kun.

- Ő csak az egyik évfolyamtársunk de ne is törődj vele! - már bemelegítettem, szóval lassan kezdhetjük is! - Az első versenyszám a foci volt, ahol Chinen jeleskedett, az osztályunk pedig fölényesen nyert. Utána következett a futóverseny. Kicsit izgultam, mert szerettem volna a legjobb formámat hozni. Láttam Yamada-kunt az első sorban pont ahogy megígérte. Chinen-kun és én mindent beleadtunk és végül másodikok lettünk a futóversenyen. Mivel egy kicsit kifáradtam, még a randi előtt szerettem volna bevenni egy fájdalomcsillapítót. Beszéltem is Yamada-kunnal, hogy várjon meg, mielőtt elmegyünk. Bementem az orvosi szobába.

- Yamazaki-chan, micsoda meglepetés! - állt fel a helyéről Ito-sensei, az iskola orvos. Úgy negyven év körüli férfi és mindig szemüveget visel.

- Elnézést a zavarásért, csak egy kis fájdalomcsillapítót kérnék. Tudja eléggé megfáztam és kicsit fáj a fejem. Ma lenne egy programom és nem akarom, hogy rosszabbul legyek, Esetleg a sensei tudna nekem adni?

- Természetesen, gyere csak beljebb. Mi lenne, he megvizsgálnálak, hogy biztosak legyünk abban tényleg nincs más bajod! - bólintottam egyet, majd leültem az ágyra. Először a reflexeimet nézte meg, majd a torkomat. - Most kérlek vedd le a pólódat, hogy meghallgathassam a szívedet.

- Nem szükséges, tudja már nem is érzem magam olyan rosszul! - felálltam volna, de ő megragadta a karomat.

- Csak nem félsz, Hirona-chan? Hiszen tudod, hogy soha nem bántanálak! - egy kaján mosoly jelent meg az arcán, nekem pedig felgyorsult a pulzusom. Borzasztó kellemetlen helyzetben voltam.

- Kérem engedjen el, most már tényleg mennem kell!

- Miért nem maradsz még? Biztos vagyok benne, hogy kellemesen fogjuk tölteni ezt a kis időt! - borzasztóan rettegtem és ez csak rosszabb lett, mikor az egyik kezével lefogott, a másikkal pedig lerángatta rólam a pólómat. - Olyan gyönyörű vagy, Hiiron-chan! - kibuggyantak a könnyeim, miközben elkezdte csókolgatni a nyakamat. Esélyem sem volt menekülni. A keze kezdett egyre lejjebb menni. Először csak a combat simogatta, majd egyre feljebb csúszott a keze. Igyekeztem letolni magamról, de sajnos minden hasztalan volt, így összeszorított fogakkal hagytam, hogy elvegye az ártatlanságomat, amit valaki másnak tartogattam. - Na jó, mára elég lesz ennyi, már megkaptam amit akartam. Majd legközelebb folytatjuk. Nyomott egy puszit a fejemre és visszaadta rám a ruhámat. Én csak bámultam mereven a falat, egy hang sem csúszott ki a számon. Borzasztó érzés volt, hogy ezt tette velem ráadásul pont akkor, mikor minden jól alakult. Ito-sensei elhagyta a szobát, engem pedig egyedül hagyott. Rettegtem és undorítónak éreztem magamat. Most mit fog gondolni rólam Yamada-kun? Hiszen kinek kell egy olyan romlott lány, mint amilyen én vagyok. Egyszer csak nyílt az ajtó és Yamada-kun lépett be rajta.

- Hirona-chan, mi a baj? - odaszaladt hozzám és megpaskolta az arcomat. Én csak csendben sírtam tovább és egy szót sem szóltam. Erre a karjába kapott és rohant velem a kórházba. Annyira rosszul éreztem magamat és mindezt csak azért, mert valakinek sikerült elvennie azt, amitől nőnek éreztem magamat.