13.rész(Hirona)

A tegnapi napom Yamada-kunnal és az öccsével famtasztikusan telt. Az a srác tényleg olyan akár egy igazi herceg, ráadásul olyan jól bánt a testvérével, hogy biztosra merem mondani, szuper apuka lesz belőle. Persze nem most, hiszen túl fiatalok vagyunk ehhez, igaz még össze se jöttünk, de ez lényegtelen. Másnap reggel Umika-nak is elmeséltem a fejleményeket.

- Akkor Takasugi-kunnak van egy öccse? Ez annyira aranyos.

- Igen, Shota-nak hívják és tegnap engedték ki őt a kórházból. Gondok vannak a szívével ezért nagyon sok időt kellett ott töltenie.
- Úgy örülök, hogy ti ketten ilyen közel álltok egymáshoz. Remélem össze is jöttök, mint én és Yoshida-kun. - Na azt én is nagyon remélem. Végre Yamada-kunnal akarok lenni és boldoggá tenni őt. - Egyébként mi lett azzal, hogy meg akarod keresni Yamada Ryosuke-t?
- Hát, ez már nem lényeges!
- Csak nem találkoztál vele? - oh, ha tudnád Umika, el se hinnéd.
- Még nem, de remélem hamarosan találkozhatok vele. - ha végre elmondaná nekem az igazat, végre együtt lehetnénk. Miután megérkeztünk az iskolába, rögtön észrevettem, hogy Yamada-kun hiányzik. Ezt furcsáltam is, mert tegnap semmi baja nem volt. Lehet, hogy csak késni fog? Mondjuk az se jellemző rá. Odamentem Yoshida-kunhoz hátha ő tud valamit róla.
- Izé, Yoshida-kun! Nem tudod hol van Takasugi-kun? Ilyenkor már itt szokott lenni.
- Tegnap beszéltem vele, de akkor még semmi baja sem volt. Hívtam már, de nem vette fel a telefonját. Lehet megbetegedett és ezért nem jött be! - látszott hogy aggódott érte, lehet tényleg valami baj van? Ha már ő sem tud róla semmit az baj, nem? Egész nap nem tudtam koncentrálni, végig csak Yamada-kun járt a fejemben. Úgy döntöttem el is megyek hozzá, hogy megnézzem jól van-e. Azok a fránya biztonsági őröktől még mindig a hideg futkos a hátamon, de mindent a cél érdekében. Be is csengettem.
- Hirona-chan! - jött ki Misaki-san és beengedett.
- Jó napot! Csak meg akartam nézni hogy van Yamada-kun. Nem volt ma iskolába és aggódtunk érte. Beszélhetnék vele?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Tudod nem szeretne most senkit sem látni. Volt egy kis balesete és még nem gyógyult fel belőle. De ne aggódj, az előadáson már ott lesz.
- Rendben, akkor majd máskor benézek! - őszintén egy picit csalódtam. Pedig olyan jó lett volna beszélni vele. De vajon milyen balesete volt? Remélem semmi komoly és az elöadásra már tényleg jobban lesz. Nélküle amúgy sem tudnám végigcsinálni. Végül kellettlenül bár, de hazamentem.
- Megjöttem! - kiabáltam be és a fotelbe dobtam a táskámat.
- Üdv itthon! Mi ez a szomorú ábrázat?
- Tudod voltam Takasugi-kunnál de nem akart beszélni velem se. Az anyja azt mondta, hogy balesete volt.
- Oh szegénykém. Remélem semmi komoly, épp elég volt neki a lába elvesztése!
- Mit mondtál? - az anyám tudott erről az egészről? De akkor miért nem mondta el nekem? Hiszen jogom lett volna tudni, elvégre ő is tudja hányszor akartam már beszélni vele.
- Sajnálom, de Yamada-kun megkért, hogy ne beszéljek még róla, mert nem akarja, hogy az újságírók megtudják, hogy visszajött! Ennyit te is meg tudsz érteni nem?
- Persze, értsem meg hogy a fiú akibe szerelmes vagyok hazudjon nekem, igaz?
- Nem úgy van ahogy gondolod! Yamada-kun azt mondta te úgyse fogadnád el őt úgy hogy van egy kisebb hiányossága. Egyszerűen csak félt, ez nem olyan nagy probléma.
- De hát az elvesztett lába, nekem az életet jelenti. Vajon mikor mondja el nekem végre az igazat? - felsóhajtottam majd a szobámba mentem. Reménykedtem ha visszatér, majd mindent elmond nekem és végre boldog lehetek azzal a tudattal, hogy vége a titkolózásnak.

*1 héttel később*

Végre elérkezett az előadás napja. Reméltem ma végre Yamada-kun visszatér és talán hajlandó végre elmondani nekem az igazat. Épp Suzuka csinálja a sminkemet és a hajamat, hogy igazi hamupipőke lehessek. Ennek érdekében egy kis kormot vitt fel ecsettel az arcomra, hogy még élethűbb lehessek. A hajamat egy kendővel bekötötték, így a végére tökéletes hamupipőke lettem, a szakadt ruhákkal együtt. Vettem egy mély levegőt és a színfalak mögé mentem, ahol egy ismerősre bukkantam.

- Takasugi-kun? Mi történt az arcoddal? - az arcán tátongó heg sokkal nagyobb volt, ráadásul még frissnek tűnt. Talán erről a balesetről beszélt az anyja és ezért nem akart látni? Tudom, hogy elég szégyenlős és bizonytalan, de hogy ennyire?

- Csak egy kicsit felszakadt a bőr, a sebhelynél, szóval össze kellett varrni! De ne aggódj, már sokkal jobban vagyok.

- Szegénykém, biztosan nagyon fájt! - gyengéden megsimogattam a hegét, mire elmosolyodott. Olyan édes és törékeny ez a fiú, remélem, hogy együtt lehetünk és gondoskodhatok róla, hogy a szíve ne töredezhessen tovább. Yamada-kun egy puszit nyomott a kezemre, mire elmosolyodtam.
- Akkor kezdhetjük, Hamupipőke?
- Igenis, hercegem! - kimentem a színpadra, Yamada-kun pedig elment átöltözni. Kicsit izgatott voltam, de igyekeztem beleadni mindent. Az első néhány jelenetben a mostoha testvérek válogatott kínzásoknak vetettek alá, míg el nem juttam odáig, hogy eljussak a bálba. Ekkor pár perc szünet következett, hogy át tudjak öltözni. Egy halványkék földigérő ruhát kaptam, illetve egy kék balerina cipőt az összehatást egy apró tiara egészítette ki. Mikor visszaértem Yamada-kun is elkészült. Egyszerű fekete öltönyben volt, fekete haja pedig zselével volt lelapítva. Tényleg olyan volt, mint egy igazi herceg.Behunytam a szemem és elképzeltem magam hosszú földiérő fehér ruhában, ahogyan éppen az oltár elé sétálok, ahol Yamada-kun vár engem pont ilyen ruhában. Persze ez nem tartott sokáig, ugyanis mennem kellett, hogy ott várjam a herceget, aki valamilyen oknál fogva, nem akart jönni. Aztán felcsendült, egy számomra nagyon ismert dallam.

Először váratlan volt

A találkozásunk titka

Csak mi ketten tudjuk

Hogy az emlékeink összekapcsolódtak

Yamada-kun hangja betöltötte az egész nézőteret. Én úgy álltam ott, mint valami szobor, miközben odasétált hozzám és folytatta a jól ismert dalt, ugyanis az énekkaron énekeltük már párszor.

Bármi is történjék, mindig melletted állok

Jobban szeretlek, mint bárki mást

Az utolsó mondata után a közönség vastapsba kezdett. Gondolom azt hitték, hogy ez a műsor része, de én tudtam, hogy ez ami itt történik az mind valós. Yamada-kun letette a mikrofont és mélyen a szemembe nézett.

- Hirona-chan, én csak azt akarom mondani neked, hogy... - már válaszolni akartam, mikor láttam, hogy a kötél ami a lámpát tartotta ami Yamada-kun feje fölött lógott elszakadt.

- Takasugi-kun vigyázz! - sajnos nem voltam elég gyors és a lámpa egyenesen a fejére zuhant. Ájultan esett össze, a nézőtéren pedig pánik tört ki. Láttam az anyukája kétségbeesett arcát. Irie-kun azonnal hívta a mentőket, ő maga pedig igyekezett leszedni róla a lámpát, de csak annyit ért el vele, hogy megvágta vele a kezét, ami vérezni kezdett. Én csak álltam ott és meg sem tudtam mozdulni. Borzasztóan megijedtem és féltem, hogy valami komoly baja esik. Mikor megjöttek a mentők, már vitték is magukkal a két fiút. Misaki-san pedig odajött hozzám.
- Hirona-chan, tudnál vigyázni Shota-ra? Nekem most muszáj a fiammal mennem!
- Persze menjen csak, de kérem értesítsen, ha van valami! - bólintott egyet, majd otthagyta velem a kisfiút.
- Menjünk anyával, látni akarom a bátyust! - hisztizett, én pedig felkaptam őt a földről.
- Shota-kun, most nem szabad odamennünk! Mil lenne, ha sétálnánk egy kicsit? - amíg az igazgató felfüggesztette az előadást, addig Shota-kun meg én elmentünk sétálni. Borzasztóan féltem, de miatta erősnek kellett látszanom. Nem engedhettem most meg magamnak a szomorúságot.
- Ugye a bátyusnak nem lesz semmi baja, Hirona-chan? - nézett rám, mire megpusziltam a feje tetejét.
- Hát persze, hogy nem lesz! Nagyon szereted a bátyádat, ugye?
- Igen, Ryo bátyó szuper menő! - ahogyan róla beszélt olyan boldognak látszott. Tényleg nagyon közel állnak egymáshoz és ennek nagyon örülök. Egy fél órával később azonban meguntam a várakozást és Shota-kunnal együtt a kórházba mentünk. Misaki-san már ott ült és idegesen várta a fejleményeket.
- Mama! - szaladt oda hozzá Shota-kun, én pedig biccentettem egyet a fejemmel.
- Hogy van?
- Már felébredt és eddig úgy tűnik nem lett komolyabb baja. Daiki-kun most bent van nála!
- Daiki-kun? - kérdeztem, ugyanis fogalmam sem volt kire gondolhatott.
- Mindegy, majd később a fiam elmeséli! - végül nem kérdeztem vissza, mert ilyen állapotban ő sem tudna rendesen odafigyelni. Ekkor Irie-kun lépett ki a kórteremből. Tehát ő lenne az a Daiki-kun? Ezek szerint még mindig van titkolni valójuk?
- Veled akar beszélni! - biccentett egyet, én pedig bementem.
- Takasugi-kun, minden rendben? - szaladtam oda hozzá.

- Igen, vagyis azt hiszem de még mindig nagyon fáj.

- A frászt hoztad ránk! Nagyon aggódtam, hogy valami bajod esett!

- Hirona-chan, amit mondani akartam neked az az, hogy nagyon szeretlek téged és már nem számít, ha bárki tud erről! - miért kell neki ennyire megnehezítenie? Hiszen csak az igazat kellene elmondania, hogy ő Yamada Ryosuke és, hogy szeret engem. Ez annyira nehéz?
- Sajnálom Takasugi-kun, de én valaki másba vagyok szerelmes! - ez igaz is, hiszen én Yamada Ryosuke-ba vagyok szerelmes és nem másba.
- Ki az?
- 12 éves koromban megmentett Yamada Takuyaki fia. A jobb lábát elvesztette a balesetben, én pedig ezért akartam megtalálni őt. El akartam neki mondani, hogy mennyire hálás vagyok neki azért, amiért megmentette az életemet és bár nem tudnám mivel meghálálni, ha elfogad engem akkor én minden egyes percben azon leszek, hogy boldoggá tegyem őt, mert ő a legcsodásabb ember az egész világon, ezért is szeretem őt annyira! - végre kimondtam. Igaz azt terveztem, ezt csak akkor mondom el neki, miután ő elmondta nekem az igazat, de már nem bírtam tovább! Csak azt akarom, hogy vége legyen a titkoknak és boldog lehessek vele, mert mindketten megérdemeljük már, hogy igazán boldogok legyünk. De vajon mikor fog eljönni az a nap? Remélem minél előbb.