15.rész(Takasugi)

Az eső még mindig zuhogott, így az iskola előteréhez mentünk, ami fedett volt. Már nem voltak ott diákok, így nyíltan beszélhettünk.
- Pontosan mit szeretnél tudni rólam? - fogtam meg a kezét. Még ebben a cudar időben is nagyon puha és meleg volt.
- Mindent, de főleg azt mi történt veled miután kiengedtek a kórházból?
- Biztosan tudni akarod? - kérdeztem, mire bólintott egyet, így belekezdtem. - A a baleset után, úgy egy hónapig kómában voltam. Mire felébredtem, te már nem voltál ott. A nagyszüleim mondták el nekem, hogy muszáj volt amputálni a jobb lábamat, különben nem maradtam volna életben. Amíg anyámat egy drága magánklinikán kezelték, mert nem tudta feldolgozni apám halálát, addig engem és az öcsémet a nagyszüleink neveltek. Azért, hogy ne 12 évesen kelljen a nyilvánosság elé lépnem, megváltoztatták a nevemet és máshova költöztünk. Úgy egy éve jöttünk vissza, mert már elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogyha szükséges szembe nézhessek a médiával. Ráadásul mikor megtudtam, hogy ebbe az iskolába jársz azonnal átiratkoztam.
- Az igazgató tudta, hogy ki vagy?
- Igen, máskülönben nem hiszem, hogy felvettek volna. Egyébként Irie és Yoshida is más mint akiknek hittétek. Irie Arioka Daiki, az unokatestvérem, Yoshida pedig Chinen Yuri apám barátjának a fia.
- Nekik miért kellett nevet változtatniuk?
- Sajnos ők is belekeveredtek az apám gyilkossági ügyébe, ezért hogy biztonságban legyenek, muszáj volt nekik is ezt tenniük. Ne haragudj, amiért csak most mondtam el ezt neked! - lehajtottam a fejem, mire magához ölelt.
Már mondtam, hogy nem számít. Igaz jobb lett volna, ha már az elején elmondod, de megértem miért nem tetted. A helyedben én se szívesen beszéltem volna egy ilyen dologról. De végül elmondtad és csak ez a lényeg! - felnéztem az égre és láttam hogy az eső elállt és kisütött a nap.
- Nem megyünk haza? Ahogy látom már elállt az eső. Majd hazakísérlek!
- Vagy inkább én kísérlek haza téged!
- Nem lehet, nekem még be kell mennem, a kórházba, hogy ezt kicseréljék! - mutattam a jobb lábamra.
- Akkor elkísérlek és majd együtt hazamegyünk!
- Nem hiszem, hogy látnod kéne, nem olyan szép látvány! - végül addig erősködött, míg bele nem mentem. Segített nekem felállni és el is mentünk a kórházba. Út közben írtam anyámnak egy üzenetet, hogy későbbre várjon, mert még útba kellett ejtenem a kórházat. Kicsit tartottam attól, hogy Hirona meg fog rémülni a csonk látványától, de ő kötötte az ebet a karóhoz így végül ő is bent maradt. Nagyon szégyelltem amiért így kell látnia, de ő szorosan fogta a kezemet jelezve, hogy ez nem zavarja. Miután kicserélték a műlábat, mehettünk is haza.
- Kérhetek tőled valamit? - rám nézett, mire megálltam. Ugye most nem szakítani akar? Igaz még együtt sem vagyunk igazán. Bólintottam egyet, more folytatta. - Amikor kettesben vagyunk, hívhatlak Yamada-sannak? - na jó nem erre számítottam. Meglepett, hogy ilyet kér tőlem és nagyon furcsa volt.
- Miért nem hívsz inkább simán Ryosuke-nak?
- Azt hiszem majd egyszer, de most szeretnélek így hívni téged!
- Rendben, ha így akarsz hívni, akkor csak nyugodtan.
- Köszönöm, Yamada-san! - nyomott egy puszit az arcomra, mire elmosolyodtam. Sajnos a szép pillanat addig tartott, amíg meg nem érkeztünk a házamhoz.
- Biztosan ne kísérjelek haza? Igazán nem lenn gond.
- Ne aggódj miattam, hazatalálok. Te most inkább pihentesd az új lábadat, hogy a hétvégére jobban legyen és szurkolhass nekem a versenyen! Jó éjt Yamada-san! - a kezébe fogta az arcomat és nyomott a számra egy csókot. Éreztem, hogy a fülem tövéig elpirultam és ezt ő is észrevette.
- Jó éjt neked is Hirona-chan! - azzal bementem a házba. Soha olyan boldog nem voltam, mint akkor. A tény, hogy szabaddá vált az út, végre bátorságot adott nekem. Csak bár ne kellene féljek a nagyapámtól. Ez az egyetlen dolog, amiért még nem lehetünk teljesen boldogak.
- Ryo-chan, mi történt? - futott oda hozzám az anyám, aggodalommal teli arccal.
- Anya, még soha életemben nem voltam ilyen boldog. Hirona már tudja az igazat és azt mondta így is szeret engem!
- Ugye megmondtam, hogy minden rendben lesz? - megölelt, én pedig a vállába fúrtam az arcomat. Akkor még nem sejtettem, hogy nem tart sokáig ez a nagy öröm.

*Néhány nappal később*

Végre elérkezett a sportverseny napja. Végül Yoshida lett Hirona partnere, amit egy percig se bántam, igaz kicsit irigy voltam, mert nagyon szerettem volna én versenyezni. Hirona az öltözöben volt egyedül, ezért bementem hozzá, ugyanis valami fontosat akartam megbeszélni vele. Úgy döntöttem a verseny után elviszem őt egy igazi első randira. Remélem igent mond és végre a barátnőm lesz.
- Yamada-san, örülök, hogy itt vagy! - a hangján hallottam, hogy nem érzi túl jól magát. Odajött hozzám és megölelt.
- Jól vagy? Elég nyúzottnak tűnsz!
- Csak egy kicsit megfáztam, de ne aggódj, minden rendben van. Boldog vagyok amiért eljöttél.
- Hiszen megígértem nem?  Ott leszek az első sorban és drukkolok neked. Jut eszembe, mi a kedvenc virágod?
- A fehér rózsa, de miért kérded?
- A verseny után lenne kedved randizni velem? Azt hiszem ennyi jár azok után amiken keresztül mentünk.
- Nagyon szívesen randizok veled. Most mennem kell, mert mindjárt kezdünk! - nyomott egy puszit az arcomra és kiszaladt az öltözőből. Az első versenyszám a foci volt, ahol Chinen jeleskedett, az osztályunk pedig fölényesen nyert. Utána következett a futóverseny. Nagyon izgatott voltam, mert Hirona elég rossz bőrben volt. Szerencsére ez nem igazán látszott rajta.  Igaz nem ők lettek az elsők, de nagyon ügyesek voltak, én pedig büszke voltam rájuk. Verseny közben elintéztem a foglalást, hogy az eredményhirdetés után már mehessünk is. Hirona megkért, hogy várjam meg, mert az orvosi szobába kellett mennie, hogy kérjen egy kis fájdalomcsillapítót, hogy kibírja a vacsorát. Azonban tíz perc elteltével se jött ki onnan.
- Takasugi-kun, hol van Hirona-chan? Mindjárt kezdődik az eredményhirdetés és ott kellene lennie! - jött oda hozzám Chinen.
- Az orvosi szobában, de már rég ki kellett volna jönnie onnan.
- Akkor menjünk és nézzük meg! - bólintottam egyet majd az orvosihoz mentünk és bementünk. Azt a látványt soha nem felejtem el. Hirona a sarokban kuporodva sírt és közben bámult maga elé. A ruhája le volt szaggatva, a haja pedig kócos volt. Tudtam, hogy nagy a baj, ezért odaszaladtam hozzá.
- Hirona-chan, mi a baj? - paskoltam meg az arcát, de ő nem válaszolt, csak bámult maga elé. A karomba kaptam és rohantam ki vele az iskolából.
- Yama-chan, most mi csináljunk?
- Chinen, hívd fel a mamáját kérlek! - kiáltottam, majd elfutottam vele a legközelebbi kórházig. Hirona közben zokogni kezdett és ficánkolt miközben azt kiabálta, hogy engedjem el. Borzasztó volt őt így látni, de még borzasztóbb volt, hogy nem tudtam miért viselkedik így. Szerencsére egy orvos észre vett minket, majd betolta Hirona-t egy kórterembe, engem pedig kiküldött, hogy kint várja. Borzasztó ideges voltam, már majdnem a hajamat téptem, mire kijött az orvos.
- Doktor, mi baja van?
- Sajnos nincsenek jó híreim. Nagyon úgy néz ki, hogy a kisasszonyt megerőszakolták! - ugye most csak viccelt? Nem, ez biztosan csak valami vicc lehet. Soha nem bocsátom meg ezt bárki is tette vele. Nem fogom megengedni, hogy aki ezt tette, büntetlenül megússza. Ne félj Hirona, bosszút fogok állni érted!