14.rész(Takasugi)

Szerencsére nem tartottak bent sokáig a kórházban. Sajnos a heg még csúnyább lett, mint eddig szóval félve mentem az iskolába. Ma Chinen és Daiki is elkísért, szóval nem kellett az anyámat megkérnem rá.
- Yama-chan, ne légy már nyuszi! Nem is olyan vészes az a heg!
- Csak azért mondod, mert neked nincsen, Chinen! Ki fog már így szeretni?
- Nekem van egy tippem! - szólalt meg Daiki, majd bementünk az iskolába. Igyekeztem a kezemmel takarni a hegemet, de a fiúk mindig ellökték onnan. Vajon nekik miért jó, ha meglátják a többiek is azt a ronda heget? Csak nevetnének rajtam egy jót. Vettem egy mély levegőt és bementem. Mikor a lányok megláttak, odaszaladtak hozzám.
- Takasugi-kun jobban vagy már? - kérdezte Umika-chan, mire bólintottam egyet. Erre a lányok elkezdtek faggatni arról, hogy vagyok, meg mennyire örülnek, hogy látnak. Ez kicsit jólesett, ugyanakkor nagyon zavarba jöttem. Még sosem érdeklődtek utánam ennyien, szóval ez nagyon új volt. Csak egy ember nem volt ott, még pedig Hirona, aki a padjánál ült és épp bele volt merülve néhány papírba.
- Mit csimál Hirona-chan? - kérdeztem, mire Suzuka-chan válaszolt.
- Tényleg, neked nem tudtunk szólni, mert kórházban voltál. A hétvégén lesz a sportverseny az osztályok között és mindenki nagyon izgul már. Hirona a főszervező és a váltófutásban is benne lesz. Már csak párt kellene találni neki! - nos, szívesen lennék én a párja, de félek a műlábam nem bírná, mert ezt nem a futásra tervezték. Mindenesetre szerettem volna végre elmondani neki az igazat, szóval oda is mentem hozzá.
- Hirona-chan! - erre felnézett, majd gyorsan lehajtotta a fejét. - Mit csinálsz?
- Csak a verseny plakátját nézem. Tudod még mindig nem találtunk párt nekem a futóversenyen! - sóhajtott egyet, majd egy kicsit arrébb húzódott, én pedig leültem mellé.
- Kár, hogy nem tudtam róla. Mindenből kihagytok engem!
- Tényleg, Takasugi-kun, lenném a párom? Szeritnem te meg én tuti megnyernénk a versenyt! - látszott a csillogás a szemében, én pedig nem akartam megbántani, de muszáj volt visszautasítanom a felkérését.
- Ne haragudj Hirona-chan, de nem vehetek részt a versenyen! - lehajtottam a fejem, mire a szemembe nézett.
- Csak nincs valami baj?
- Nem vagyok túl jó a futásban! - nos ezt nem tudhatom, elvégre 12 éves korom óta van műlábam, így sosem kellett nagyobb távon és gyorsan fussak. Kocogni talán bírok, de azt hiszem ennyi.
- Értem, nos akkor majd keresek mást! - látszott rajta, hogy elszomorodik, én viszont mindennél jobban el akartam mondani neki az igazságot, mert már nem bírtam tovább magamban tartani.
- Igazából, mondani akartam neked valamit, de nem itt! Esetleg ki..-sajnos nem tudtam befejezni, ugyanis valaki épp belerondított.
- Takasugi-kun, úgy örülök, hogy jobban vagy! - csimpaszkodott Yuto a nyakamba. Miért kell neki elszúrnia a tökéletes pillanatot, mikor végre bevallhattam volna Hirona-nak, hogy én vagyok Yamada Ryosuke, akit úgy keresett?
- Szállj le rólam! - ráztam le magamról és duzzogva hátat fordítottam neki.
- Azt hittem, jobban fogsz neki örülni!
- Yuto, miért kell neked mindent elrontanod? - szólt rá Hirona és dühösen kivágtatott a teremből. na jó erre nem számítottam. Vajon kíváncsi volt mit akarhatok neki mondani? Mindenesetre Yuto eléggé zokon vette és inkább Suzuka-chanhoz ment, aki igyekezte őt megvigasztalni. Kicsit sajnáltam, de épp most szúrta el a tökéletes pillanatot. Kicsit, na jó nagyon csalódott voltam.
- Takasugi-kun, most se sikerült, igaz? - jött oda hozzám Chinen és Daiki, mire keservesen bólintottam egyet.
- Mi van ha ez egy jel volt, hogy még ne áruljam el neki az igazat? Talán még nem kellene.
- Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből! A legnagyobb baj veled, hogy mindig hülyeségeken gondolkodsz! - pöckölte meg a fejemet Daiki, mire lehajtottam a fejemet. Igaza van, egyszerűen midig csak a hülyeségekre tudok gondolni.
- Tényleg, ti miben fogtok részt venni? Ha már én nem mehetek semmire, legalább nektek szurkolhatok!
- Irie-kun karatézni fog, én meg focizni. Miért csatlakozol hozzánk? A foci nem olyan nehéz.
- Nem hiszem, hogy menni fog.ezzel a lábbal! Igazából gyerekkorom óta nem fociztam. Azt hiszem jobb ha ezt kihagyom, de remélem ti jól fogjátok érezni magatokat! - őszintén megmondva elég pocsék volt a kedvem ezek után. A tény, hogy nincs olyan versenyszám amiben én is indulhatnék, egy kicsit elkeserítő volt. Sajnos a műlábam nem sportolásra lett tervezve, meg egyébként se biztos, hogy sokáig bírom ezt mert kezd már nagyon szoros lenni. Még szerencse, hogy az orvosok már csinálják nekem az újat, ami egy kicsivel hosszabb lesz és akkor már egy kicsit jobban fogom érezni magam. A nagyapámról azóta nem hallottam semmit, ami jó, mert így kevesebb az esélye, hogy megint olyasmire bírjon rá, amit egyáltalán nem akarok megtenni. Daiki szerint a nagyapám miatt esett rám a lámpa, én pedig azt hiszem igaza lehet. Az órák elkezdődtek, Hirona pedig egyszer sem nézett rám. még szünetben is inkább került engem. Kicsit rosszul is esett ez, de igyekeztem nem törődni vele. Csak azt nem tudtam, miért viselkedik így. Talán megbántottam őt azzal, hogy visszautasítottam?
- Takasugi-kun, mikor mondod már meg neki?
- Hát, ha nem akar még csak a közelembe se menni, akkor fogalmam sincs!
- Szóval tényleg nem tudod mégis miért viselkedik így? - kérdezte Daiki, mire megráztam a fejemet. ha tudnám, most azon gondolkodnék, hogyan hozzam helyre, de így nagyon nehéz lesz. Annyira ostoba vagy! - csapott a homlokomra.
- Most meg miért kaptam? Ha annyira tudod mi a baja, akkor miért nem mondod el, ahelyett, hogy bántasz?
- Csak menj utána és bizonyítsd be neki, hogy te tényleg szerettél volna vele versenyezni! - szólt rám, mire bólintottam egyet és Hirona után szaladtam, aki épp készült hazamenni. Pechemre az eső esni kezdett, én pedig nem hoztam ernyőt magammal.
- Hirona-chan! - kiáltottam utána, majd a lány mellé siettem.
- Mi történt? Takasugi-kun inkább menj be, mert a végén még megázol és megbetegszel!
- Nem érdekel. Én csak meg akarom neked mutatni, hogy tényleg szeretnék veled versenyezni, mert együtt biztosan jobbak lennénk! - vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem futni úgy, ahogyan csak tudtam, de mivel a műlábam túl szoros volt, pár méter után a földre rogytam. Ez azonban nem tántorított el, így térden csúszva igyekeztem felállni, hogy megint futhassak.
- Takasugi-kun, kérlek hagyd abba! - a hangja remegett, de engem csak az érdekelt, hogy megmutassam neki, én igenis komolyan gondolom ezt.
- Yamada-kun! - kiabálta, mire lefagytam. Honnan tudja a nevemet? Hiszen nem mondtam el neki, akkor mégis honnan tudja?
- Hirona-chan! - erre odaszaladt hozzám és a nyakamba borult.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! - hallottam a hangján, hogy sír, ezért szorosan magamhoz öleltem.
- Akkor te már tudtad?
- Persze, hogy tudtam, te hülye csak arra vártam, hogy te magad mond el! Nem akartam, hogy ennyire megerőltesd magad!
- Szóval ezt az egész versenytárs témát csak azért hoztad fel nekem, hogy rávehess arra, hogy elmondjam az igazat? - félénken bólintott, mire csak még szorosabban öleltem magamhoz.
- Te vagy a legszuperebb lány, akit csak ismerhetek! Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban, de kicsit tartottam a reakciódtól. Azért viselkedtem így veled, hogy senki se tudhassa meg az igazat rólam!
- Ne légy már bolond! Engem nem érdekel, hogy az egyik lábadat elvesztetted, ahogyan az a heg az arcodon se és tudod miért? Mert a te apró hibáid, nekem az életemet jelentik. Egészen idáig mardosott a bűntudat, amiért miattam elveszítettél valami nagyon fontosat!
- Egyáltalán nem bántam meg. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor hagylak meghalni. Igazából ez volt az egyik oka annak, amiért a fiúkkal idejöttem. Meg akarlak téged védeni, hogy még egyszer ne fordulhasson elő. De azt hiszem kicsit túlzásba vittem, ugye?
- Egyáltalán nem! Annyira boldog vagyok, amiért végre rendesen beszélhetek veled. Kérlek, mesélj el magadról mindent, mert minden egyes részletet tudni akarok rólad!
- Rendben van, de előtte kérdezhetek valamit?
- Micsodát?
- Hirona-chan, megcsókolhatlak? - kérdeztem kicsit délénken, ugyanis fogalmam sem volt mit válaszolna egy ilyen kérdésre. meglepő módon bólintott egyet, majd lehunyta a szemét. Végül csak egy puszit nyomtam a szájára. Azt hiszem az igazi csókra bőven lesz még időnk. Láttam, hogy Hirona végre tényleg boldog és csak ez számított. Éreztem, hogy egy új történet vette kezdetét, melyben csak boldogság van.