13.rész(Takasugi)

Erős férfi kölni illata csapta meg az orromat, mire magamhoz tértem. Borzasztóan lüktetett a fejem és elképzelni sem tudtam, hol lehetek most. Egy sötét helyen voltam annyi szent és mindössze csak egy apró lámpa adott egy kis világítást. Nagyon féltem attól, hogy emberrablók azok, de egy ismerős hang rögtön elfeledtette ezt velem.

- Ryosuke, micsoda csalódás vagy nekem!

- Nagyapa? - körbetekintettem, de nem láttam sehol sem. Ekkor egy kéz átfogta a nyakamat és a halántékom közelében tartott egy kést.

- Téged is meg kellett volna öljelek, mint az apádat. Ugyanolyan hasznavehetetlenek vagytok mindketten! Milyen kár, hogy az öcséd még gyerek, vele nem lehet kezdeni semmit sem! - szóval meg akart engem ölni? De akkor mégis minek akarja, hogy átvegyem az ostoba üzletét? Hiszen hasznavehetetlen vagyok, nem?

- Most mégis mire gondolsz?

- Mi lett azzal, hogy megölöd Arioka-t? Ez neked gyilkosság? Futni hagytad őt, ráadásul még ostoba módon bocsánatot is kérsz, amiért egyáltalán eszedbe jutott ilyen!

- Most mégis mit vársz? Én nem te vagyok! Ha annyira meg akarod ölni, akkor miért pont rám bíztad? Hiszen tudod mennyire gyáva vagyok! Csak azért mondtam igent, mert azzal a lánnyal fenyegettél, akit szeretek.

- Szóval nem ér meg neked ennyit az a lány?

- Hirona boldogságáért bármire hajlandó vagyok, de eddig nem akarok elmenni. Könyörgöm, én nem vagyok gyilkos!

- Úgy látszik mindent nekem kell elintéznem. Ami téged illet, nem úszod meg ezt büntetés nélkül. Ahogy látom van egy szép kis heg az arcodon, kár, hogy ennyire halovány. Azt hiszem meg kellene erősíteni, csak, hogy lásd milyen jól áll neked! - erre fogta a kését és az arcomba nyomta, majd a heg mentén, szépen elkezdte felszakítani a sebet. Borzasztóan fájt, de nem tudtam ellenkezni, ugyanis meg voltam kötözve. Talán ez sokkal jobban fájt, mint az első alkalommal. Itt ugyanis nem csak kívülről, hanem belülről is nagyon fájt. Vajon miért kell az ő ivadékának lennem? Miért nem választhatja meg az ember, hova akar születni?

- Kérlek hagyd már abba! - a szám már remegett és csak nagyon kevésre voltam attól, hogy elsírjam magamat.

- Remélem megtanultad a leckét és nem lesz több engedetlenség! Van még sok minden, amivel fizetni tudsz! - erre végigsimította a kezét a hajamon, de én elhúztam a fejem. A vele lévő két ember elengedett, én pedig a fájdalomtól kábán igyekeztem valahogy hazatalálni. Olyan volt kívülről, mint egy részeg, aki nem talál haza. Végül szerencsére megtaláltam az ismerős vonalat és onnan hamar hazajutottam. Sajnos már a csengőt is alig bírtam benyomni.
- Ryosuke, mi történt? - nyitotta ki az ajtót az anyám, mire összecsuklottak a lábaim és kis híján összes is rogytam volna ha az anyám nem kap el.
- A nagyapa azt mondta legközelebb a hajammal fogok fizetni! - suttogtam mert már a beszéd is túl megerőltető volt.
- Gyere szépen, mindjárt hívom mentőket! - elvonszolt a kanapéig, ott lefektetett és azonnal hívta a mentőket. Szerencsémre nem várakoztattak túl sokáig. Beraktak a kocsiba és már vittek is a kórházba. Út közben kérdeztek tőlem néhány dolgot, de azokra már nem emlékszem. Legközelebb már egy kórteremben tértem magamhoz. Az anyám ott feküdt mellettem.
- Mi történt? - nyöszörögtem és igyekeztem felkelni, de az anyám óvatosan visszatolt fekvő helyzetbe.
- Most inkább pihenj egy kicsit. Ryosuke, annyira sajnálom. Pocsék anya vagyok, amiért nem tudtalak megvédeni!
- Nem a te hibád, hanem a nagyapáé. Ha ő nem lenne akkor ez az egész nem történt volna meg!
- Kicsikém, most inkább nyugodj meg és pihenj! Nem kell, hogy még jobban felizgasd magad.
- Mi van Shota-val? Nem baj, hogy egyedül hagytad?
- Nem maradt egyedül, a nagyszülei vele vannak! Különben is, az én kis hercegem egészsége most a legfontosabb! - nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig elmosolyodtam.
- Ugye a jövő hétre már elmúlik a heg? Nem szeretném ha az előadáson az emberek egy sebhelyes herceget látnának!
- Szerintem az a sebhelyes herceg csodálatos lesz, mint mindig! Most inkább aludj szépen és meglásd nemsokára jobban leszel! - így is tettem. Behunytam a szememet és elaludtam.

*1 héttel később*

Végre elérkezett az előadás napja. Már nagyon izgatottak voltunk mindannyian. Legnagyobb bánatomra Yuto lett az öltöztetőm, aki igencsak béna személyiség. Épp a ruhát igazítja rám, de inkább felvettem volna magamtól is.

- Aú, megszúrtál! - szóltam rá, mikor megbökött engem a tűvel, miközben igyekezett bevenni a nadrágomat, ugyanis a mostani dolgok miatt egy kicsit eltekintettem az evéstől.

- Ne haragudj, de komolyan, hogy fogyhattál ennyit másfél hét alatt? - ez igazán jó kérdés. Melyik választ akarod hallani, hogy a nagyapám arra kért, hogy öljek meg valakit? Vagy, hogy még mindig nem tudtam elmondani az igazat a lánynak akit szeretek? Sajnos a gondolkodásomat félbeszakította egy újabb tűszúrás.

- Ismétlem, aú! - szisszentem fel, mire Yuto csak fogta a fejét, és még csodálkozik azon, miért nem kedvelem. Na többek között ezért. Daiki és Chinen jót röhögtek rajtam az ajtóban, aminek mondhatom nagyon örültem.

- Takasugi-kun, nem izgulsz? ez lesz az első nyilvános fellépésed?

- Miért kellene? Meg fogom oldani, ne aggódj!

- Ha bármi baj van, csak kacsints nekünk! Ott leszünk a háttérben és figyelünk, hogy minden rendben menjen.

- Téged még megértelek, de ő minek? - mutattam rá Daiki-ra, mire az felhorkant.

- Mindegy, csak menj és legyél a legjobb herceg, akit ez a föld a hátán hordott! - bólintottam egyet, majd a színfalak mögé mentem, ahol összefutottam Hirona-val.

- Takasugi-kun? Mi történt az arcoddal?

- Csak egy kicsit felszakadt a bőr, a sebhelynél, szóval össze kellett varrni! De ne aggódj, már sokkal jobban vagyok.

- Szegénykém, biztosan nagyon fájt! - gyengéden megsimogatta a sebhelyet, én pedig egy puszit nyomta a kézfejére.

- Akkor, kezdhetjük Hamupipőke?

- Igenis, hercegem! - elmosolyodott, majd ki is ment, ugyanis az első jelenet az övé volt. Ahogyan figyeltem őt, miközben Hamupipőkét játszotta, annyira büszke voltam rá. Egyszerűen tökéletes volt. Egyetlen mozdulatában sem láttam erőlködést, mintha erre a szerepre született volna. Hamarosan elérkezett az a jelenet, amiben már én is szerepelek, ez pedig Hamupipőke és a herceg közös tánca a bálon. Hirona, egy térdig erő, világoskék fodros ruhában volt, az üvegcipőt, pedig egy halványkék lapos sarkú cipő helyettesítette. Én egy fekete öltönyben voltam, mikor igazi herceg ruhát sajnos nem sikerült ilyen rövid idő alatt beszerezni. Azonban nekem volt egy ötletem, amit semiképpen nem akartam veszni hagyni.

- Yuto, add ide a mikrofont!

- Minek az neked?

- Csak add ide! - erre a kezembe nyomta a mikrofont, én pedig megköszörültem a torkomat és énekelni kezdtem. Most végre eljött az idő, hogy a magam módján valljak szerelmet.

Először váratlan volt

A találkozásunk titka

Csak mi ketten tudjuk

Hogy az emlékeink összekapcsolódtak

Láttam Hirona arcán a döbbenetet, mikor odasétáltam hozzá és folytattam a dalt. Máig ez a kedvenc dalom, ráadásul tökéletesen illett a kapcsolatunkhoz.

Bármi is történjék, mindig melletted állok

Jobban szeretlek, mint bárki mást

A nézőtéren vastaps ütött be, Hirona szemei pedig megteltek könnyekkel. Letettem a földre a mikrofont és közelebb mentem hozzá.

- Hirona-chan, én csak azt akarom mondani neked, hogy...

- Takasugi-kun vigyázz! - kiáltott Hirona, de már késő volt. Éreztem egy koppanást a fejemen, aztán minden elsötétült körülöttem.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, már ismét egy kórházi kórteremben voltam. A fejem lüktetett és megmozdulni sem tudtam. Magam mellé néztem és akkor vettem észre Daiki-t, akinek a jobb kézfeje be volt kötve.

- Mi történt?

- Micsoda egy idióta vagy! Nem csoda, hogy folyton meg kell téged menteni! - mordult rám, én pedig lebiggyesztettem a számat.

- Mi történt velem?

- A fejedre esett az egyik lámpa és kis híján ott is maradtál. Még szerencse, hogy kéznél voltak a mentősök, különben biztosan halott lennél már.

- Miért van bekötve a kezed?

- Mit gondolsz ki segített leszedni rólad a lámpát? Kicsit megvágtam magam vele, ezért kötötték be!

- Miért segítettél nekem? Hiszen tudtommal nem vagyunk barátok.

- Chinen elmondott mindent. Mégis miért nem szóltál, hogy már megint a nagyapád keze van a dologban? Akkor talán megakadályozhattuk volna ezt a egészet. De nem, neked már megint a hőst kellett játszanod!

- Ne haragudj Dai-chan! - biggyesztettem le a számat, mire Daiki összeborzolta a hajamat.

- Ugyan miért haragudjak az unokaöcsémre? De legközelebb inkább szólj, mielőtt butaságot csinálsz! - nos igen, Daiki anyám részéről unokatestvérem és talán ezért is utáljuk egymást annyira. Vagyis igyekszünk, ez ugyanis a tervünk része, hogy a nagyapámat valahogyan összezavarjuk és talán végre abbahagyja ezt az egészet. Daiki elmondta, hogy Hirona is nagyon aggódott értem, ezért megkértem, hogy hívja be, mert beszélni akartam vele.

- Takasugi-kun, minden rendben? - szaladt oda hozzám.

- Igen, vagyis azt hiszem de még mindig nagyon fáj.

- A frászt hoztad ránk! Nagyon aggódtam, hogy valami bajod esett!

- Hirona-chan, amit mondani akartam neked az az, hogy nagyon szeretlek téged és már nem számít, ha bárki tud erről!

- Sajnálom Takasugi-kun, de én valaki másba vagyok szerelmes! - szóval hazudott nekem. Persze sejthettem volna, hogy Daikit szereti. Kit álltatok, én soha nem érhetek fel hozzá.

- Ki az?
- 12 éves koromban megmentett Yamada Takuyaki fia. A jobb lábát elvesztette a balesetben, én pedig ezért akartam megtalálni őt. El akartam neki mondani, hogy mennyire hálás vagyok neki azért, amiért megmentette az életemet és bár nem tudnám mivel meghálálni, ha elfogad engem akkor én minden egyes percben azon leszek, hogy boldoggá tegyem őt, mert ő a legcsodásabb ember az egész világon, ezért is szeretem őt annyira! - szóval Yamada Ryosuke-t szereti? Hisz az is én vagyok! Szóval akkor szeret engem, de ez a szerelem csak akkor teljesedhet be, ha elmondom neki az igazat. Viszont ebben a helyzetben nem lenne túl szép igazából szerelmet vallanom neki. Ha kijöttem a kórházból biztosan elmondom neki az igazat és akkor végre senki sem állhat a szerelmünk útjába!