7.rész(Daichi)

Másnap szokásosan a srácokkal együtt mentem az iskolába. Út közben a tegnapi nap járt a fejemben. Ami történt, talán elindít valamit, ami egyszerre árthat és használhat. Talán egy időre minden rendben lenne, de az igazság kiderülésével úgyis tönkre megy majd az egész, így pedig túl kockázatos belevágnom. Tudom, hogy ez az egész nem csak rajtam múlik, de Meguminak is jobb lesz, ha nem jön össze annak az embernek a gyerekével, akinek hála most egész életében ki lesz közösítve.

- Dai-chan, ugye tudod, hogy most lesz az országos vizsga? - nézett rám Yoshida, mire bólintottam. Egész éjszaka tanultam, hogy sikerüljön átmennem rajta. Ha már anyám mindenképp azt akarja, hogy tanuljak, akkor muszáj a legjobbat kihoznom magamból.

- Srácok, várjatok meg! - kiabált nekünk Kusaka, mire megálltunk és megvártuk őt.

- Ugye tudod, hogy ez lett volna az ötödik alkalom, hogy késve érsz be? - kérdezte tőle Irie, mire Kusaka megvakarta a homlokát.

- Ugyan már, nem is volt olyan sok! Vagy talán még is? - egy pillanatra elgondolkozott, miközben mi igyekeztünk elfojtani a nevetést.

- Na jó siessünk, mert a végén még tényleg elkésünk! - szóltam közbe, mire sietősre vettük a tempót. Szerencsére időben megérkeztünk. A folyosón összefutottunk Mikoto-channal, amitől Kusaka teljesen lázba jött. leír róla, hogy mennyire oda van érte.

- Hé te, nagyon remélem, hogy átmész a vizsgán, mert ha engem vesznek elő miatta, akkor azt nagyon megemlegeted! - kapta el Kusaka gallérját, mire az hevesen bólogatott.

- Ugyan, hiszen nagyon jó tanár voltál! Kizárt, hogy megbuknék!

- Tényleg, sárcok ugye számíthatunk rátok a tavaszi fesztiválon? - nézett rénk, mire bólintottunk. To-chan, beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? - a srácok kettesben hagytak minket, Mikoto pedig folytatta. - Megu említette, hogy nagyon szép hangod van. Mond csak, nem lenne kedved játszani a darabban? Arra gondoltunk, hogy egy zenés szerelmi történetet adnánk elő.

- Nem is tudom. Eléggé ideges leszek, ha az egész iskola előtt kell majd fellépjek!

- Kérlek, egyedül csak Shu-channak van jó hangja, de ő túlságosan béna ahhoz, hogy ő legyen a férfi főszereplő! Ha  te lennél az, Megu biztosan belemenne, hogy ő legyen a másik főszereplő! - ez elgondolkodtatott. Ha Megumi lenne a másik főszereplő, talán sokkal szórakoztatóbb lenne.

- Pontosan mi lenne a történet?

- Egy lányról szól, aki valahányszor a tükörbe néz csúnyának látja magát és a srác aki szerelmes belé, igyekszik meggyőzni őt, hogy a belső szépség sokkal fontosabb mint a külsőségek!

- Ezt mégis ki találta ki?

- Shu-chan és mi ketten Karinnal. Szerettük volna az egész történetet Megu köré építeni, hogy így mutassuk meg neki, hogy nem számít a sérült lába, úgy csodálatos, ahogy van!

- Ez nagyon jó ötlet. Ha tényleg ez lesz, akkor én benne vagyok!

- Köszönöm To-chan, tudtam, hogy nem hagysz minket cserben! - Mikoto megölelt, én pedig boldog voltam, hogy jó kedvre tudtam őt deríteni. Mikoto visszament a terembe és én is követtem volna, de szerencsétlenségemre nem így történt.

- Édesem! - hallottam meg Asuka rikácsoló hangját, amitől a hideg is kirázott. Végül nem tudtam mit tenni, kénytelen voltam beszélni vele.

- Mi történt Asuka!

- Túl keveset vagyunk együtt és ez így nem jó! Ugye az ebédszünetben velem leszel?

- Nem hiszem, hogy menni fog. A tavaszi fesztiválra kell próbálnunk. Nem lehetne máskor? - erre megsértődött és hátat fordított nekem. - Rendben, majd igyekezni fogok! - sóhajtottam, amivel sikerült őt leszerelnem, majd a terembe mentem. Az osztályban már nagy volt a zsongás, gondolom a tavaszi fesztivál miatt. Láttam, hogy Mikoto Megumi kezébe nyomja a történet forgatókönyvét.

- Ez meg mi?

- Megu, a srácokkal azt szeretnénk, ha te lennél az előadás női főszereplője!

- Az kizárt. Nem akarom, hogy még jobban megalázzanak Mikoto.

- Kérlek, To-chan lesz a másik főszereplő! Még így sem akarod vállalni?

- Ez igaz? - nézett rám Megumi, mire odasétáltam hozzá, leguggoltam elé és megfogtam a kezét.

- Megumi, nagyon megtisztelnél, ha te lennél a párom! Ugye igent mondasz? - az osztály hangosan huhogni kezdett, Megumi arca, pedig az élénkpirosból hirtelen sötét pirossá vált. Nagyon reméltem, hogy belemegy így még több időt tölthetnénk együtt.

- Rendben, legyen! - elrántotta a kezét, majd abba temette az arcát. Én felhúztam és magamhoz öleltem. Ez megint csak felpörgette az osztályt. Azt hiszem kevesebbet kellene ilyet csinálnom. Miután becsengettek, el is kezdődött a vizsga, először a fizika vizsga. Mindenki csendben csinálta a feladatokat, én viszont észrevettem, hogy egy papír lóg ki Mikoto padjából. Ezt Kusaka is észrevette, így odanyúlt, hogy kivegye. Gyorsan a saját padjába gyömöszölte, majd igyekezett visszatérni a feladathoz, ám ezt a tanárunk is észrevette.

- Kusaka, elárulnád, hogy mégis mi ez? - vette ki a papírt, amin képletek voltak.

- Nos, tudja...az a helyzet, hogy nem volt időm tanulni, ezért muszáj volt leírnom őket papírra!

- Hihetetlen mekkorát csalódtam benned, egyáltalán nem ezt vártam tőled! Gyere, majd az igazgatóiban megbeszéljük. A többiek addig üljenek csendben, ha visszajöttem folytathatjátok a vizsgát! - miután a tanárunk elvonszolta Kusaka-t, Mikoto felpattant a helyéről!

- Ez a Shu-chan egy idióta! Engem kellett volna elvinnie és nem őt! Srácok muszáj csinálnunk valamit! - végül mind felpattantunk a helyünkről és már mentünk is az igazgatói elé. Elég hosszúra nyúlt a várakozás.
- Mikoto, mi történt? Te sose szoktál puskázni! - kérdezte Megumi, mire Mikoto lehajtotta a fejét.
- Annyira igyekeztem, hogy segítsek Shu-channak, hogy a tanulásra már nem volt időm. De nem igazságos, hogy olyasmiért büntetik meg, amit én tettem! - végszóra Shu-chan is kijött az irodából. Mikoto persze rögtön beelőzött minket. - Shu-chan, mit mondott az igazgató?
- Srácok, azt hiszem nem léphetek majd fel veletek az előadáson! - vakarta meg a tarkóját, mire Mikoto nemes egyszerűséggel pofonvágta.
- Idióta, mégis mi a fenéért csináltad? Tudod milyen rosszul érzem most magam? - erre Shu-chan megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézett.
- Tudom, hogy neked milyen sokat jelent az, hogy jó jegyeket kapj és továbbtanulhass egy jó hírű egyetemen. Az én jegyeimmel örülhetek, ha egyáltalán tovább tudok majd tanulni. Mikoto, csak fogadd el, hogy nem akartalak szomorúnak látni! Egyébként meg ha már itt tartunk, tudod eléggé bejössz nekem!
- Mi? Hát...te is nekem azt hiszem! De nem akarom, hogy a barátságunk kárára menjen a dolog. Megértesz, ugye?
- Akkor mi lenne, ha lassabban haladnánk? Mondjuk elmehetnénk moziba, vagy valami!
- A mozi jól hangzik! - végül úgy tűnt, hogy az apró kis baki ellenére, minden jóra fordult. Visszamentünk a terembe és folytattuk tovább a vizsgát. A tanítás befejezés után, eredetileg egyedül akartam hazamenni, de végül ez sem úgy sült el, ahogyan szerettem volna.
- To-chan, várj meg! - hallottam meg magam mögött Megumi hangját.
- Akarod, hogy segítsek?
- Nem kell köszönöm, megy egyedül is! Hé, Mikoto és Shu-chan szerinted is összeillenek, nem? Bár első pillantásra eléggé különböznek, mégis nagyon passzolnak egymáshoz.
- Na és neked, van valaki aki tetszik?
- Azt hiszem, van egy fiú!
- Tényleg és mégis ki az? - nem volt túl sok tippem, így jobbnak láttam, ha egyenesen rákérdezek.
- Hát...csak egy fiú, te nem ismered! - Megumi olyan vörös lett mint a rák, ez akaratlanul is megmosolyogtatott. Nem tudom ki lehet az a fiú, aki tetszik neki, mindenesetre szerencsés az a srác, hogy megtetszett egy ilyen lánynak, mint Megumi. - To-chan, ha te lennél az a fiú, akkor mi történne?
- Valószínűleg én lennék a legszerencsésebb, amiért olyan barátnőm lehet, mint te! Azt hiszem meg is érkeztünk!
- To-chan, egyszer majd hívj meg magadhoz! Kíváncsi vagyok, hol laksz! Na szia! - Megumi mosolyogva bement a házba, én pedig elgondolkodtam az utolsó mondatán. Kizárt, hogy bármikor is elvigyem Megumit arra a helyre. Na nem mintha szégyellném, hogy szegény vagyok, de azok a pletykás vénasszonyok tuti lebuktatnának és azt biztos nem élném túl. Szóval minden amit tehetek, hogy jó távol tartom Megumit az igazságtól.

6.rész(Daichi)

Valentin nap van, ami csak arra jó, hogy a lányok csokival bombázzák azt a fiút, aki tetszik nekik. Az én véleményem viszont az, hogy egy egyszerű csoki nem fejezheti ki az emberek érzéseit. Persze nem mondom, hogy nem lennék boldog attól, ha teszem azt egy bizonyos személy csokit készítene nekem, de azt ne azért tegye, hogy az beszéljen helyette. Persze ehhez az iskolában is kellene lennie. Mikor megérkeztem, csalódottan vettem tudomásul, hogy Megumi nincs az iskolában. Persze meg tudom őt érteni, hisz a tegnapi után már semmin sem tudok csodálkozni. Viszont reménykedtem, hogy azért meggondolja magát és mégis úgy dönt, hogy nem hagyja, hogy elnyomják. Miután beköszöntem a többieknek, a pihenő teremhez mentem. A teraszajtó szokás szerint nyitva volt, így csak ki kellett menjek. Az énektanárunk, aki az iskolai kórust is vezeti, megkért, hogy a tavaszi fesztiválra készülő darabhoz írjam meg én a dalokat. Nagyon örültem, hogy rám gondolt és megígértem, hogy minden igyekezetemet erre fogom fordítani. Talán így majd ki tudom fejezni az érzéseimet, amik eléggé furcsák mostanában. Elég csak Megumira gondolnom. Csodálatos lány és nagyon örülnék neki, ha ilyen barátnőm lenne, mint ő, ugyanakkor félek is mi lesz, ha rájön az igazságra és meg fog utálni engem. Megérteném őt, hiszen ez mégis csak egy olyan dolog amit nem lehet csak úgy lenyelni, ugyanakkor nagyon fájna, ha el kellene őt veszítenem. Vettem egy mély levegőt és elkezdtem énekelni a dalt, amit nem rég írtam

"Arra születtünk, hogy boldogok legyünk

Soha nem engedem el a kezed

Nem számít mit hoz a jövő, a szerelmem esküje nem változik meg"

Annyira belefeledkeztem az éneklésbe, hogy nem észre se vettem, már nem egyedül vagyok a teremben.

- To-chan? - hallottam meg Megumi hangját, mire felcsillantak a szemeim. Először is nagyon örültem, hogy mégis itt van, másodszor viszont eléggé zavarba jöttem. Nem nagyon szoktam mások előtt énekelni, talán csak az anyám hallott engem énekelni. - Mondtad, hogy szeretsz énekelni, de azt nem, hogy ilyen szép hangod van! - szóval tetszett neki? Nos ennek nagyon örülök. Elég ritkán dicserének meg a hangom miatt.

- Nos, nem igazán szoktam hangoztatni. Tudod, eléggé ideges leszek, ha mások előtt kell énekeljek.

- De épp az előbb énekeltél nekem, vagy az nem számít?

- Inkább mesélj, jobban vagy már?

- Azt hiszem, igen. Egyébként, nagyon tetszik ez a dal. Te írtad?

- Igen, a tavaszi darabhoz kérték, szóval megírtam. Bár azt nekünk kell összeállítani, hogy mit fogunk előadni. Igaz is, nem fogunk így elkésni? - néztem az órámra. Már csak pár perc volt csengetésig, így sietnünk kellett.
- A francba! - leguggoltam elé, mire felmászott a hátamra és úgy siettünk vissza a terembe. Szerencsére éppen időben érkeztünk. Óra után, a lányok egyesével adták oda a csokikat a fiúknak. Irie több lánytól is kapott, persze ez nem igazán lepett meg, hisz mindig is népszerű volt a lányok körében és még Yoshida is kapott egy nagy zacskó csokoládét Karin-tól.
- Dai-chan, ugye milyen szép ez a nap? - kérdezte vigyorogva Yoshida, mire a szájára tapasztottam a kezemet.
- Csendesebben, még valaki meghall téged! Egyébként meg nem tudom mit vagytok úgy oda ettől a buta ünneptől!
- Csak azért mondod, mert te nem kaptál csokit a barátnődtől! - veregette meg a vállamat Irie, mire karba tettem a kezem.
- Mégis kitől kéne kapjak?
- nem rémlik, hogy Asuka barátja vagy? - a francba erről teljesen megfeledkeztem. Ha az a lány most ide fog jönni és Megumi rájön a dologra, az nagyon fog fájni neki, biztos azt fogja majd hinni, hogy elárultam őt, vagy valami, pedig erről szó sincs. Csak azért tettem, hogy legalább Asuka hagyja őt békén. Szerencsére neki nyoma se volt, viszont Megumi odasétált a padomhoz.
- To-chan, izé, ezt neked csináltam! - tett le a padomra egy kisebb méretű dobozt. Nem tudtam eldönteni, hogy boldog vagyok-e vagy szimplán csak meglepődtem. Valószínűleg mindkettő egyszerre. Nagyon örültem, hogy pont ő volt az, akitől csokit kaptam, ugyanakkor nem tudtam pontosan miért is adta ezt nekem.
- Köszönöm, Megumi! - kivettem egy szemet, a csoki pedig szó szerint szétolvadt a számban. - Ez nagyon finom! - Megumi csokija az anyám csoki sütijére emlékeztetett, amit gyerekként mindig megcsinált nekem. Ha eddig kedveltem Megumi-t, akkor most szó szerint beleestem. Na jó, ez talán butaság, de ez a lány tényleg minden szempontból tökéletes: Okos, csinos, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ráadásul még isteni csokit is készít. Már épp ott tartottam, hogy áradozzak még egy két sort a csokiról, mikor egy bizonyos illető elég hamar elszúrta a pillanatot.
- Édesem, csináltam neked egy kis csokit. Eper is van benne tudom, hogy ez a kedvenced! - vigyorgott rám Asuka, amitől a hideg is kirázott. Legnagyobb sajnálatomra nem küldhettem őt el melegebb éghajlatra, amiért megzavart minket, így igyekeztem a helyzethez illő módon viselkedni.
- Köszönöm, Asuka! - vigyorogtam, ami szerintem inkább vicsor lehetett, majd nyomtam egy puszit az arcára. Ez elég nagy hibának bizonyult, ugyanis Megumi szemei könnybe lábadtak, majd sietve kiment a teremből. Miután szépen elküldtem Asukat, egyenesen Megumi után szaladtam. Tudtam, hol kellett keresnem, egyetlen hely van, ahová el tud bújni. Oda is mentem a teremhez, ám a ajtó zárva volt.
- Megu, nyisd ki az ajtót! - kérleltem, mert úgy éreztem, ezt muszáj megbeszélnünk. Egy ideig csönd volt, majd kinyitotta az ajtót.
- Én nem akartam bezárni, csak hát... - láttam, hogy könnyesek a szemei és szipogott is. A gyomrom görcsbe rándult, nem akartam őt ennyire megbántani.

- Sírtál? Ugye nem azért ami az előbb történt?

- Nem, dehogyis, csak furcsa volt, hogy te meg Asuka...nos, hogy együtt vagytok. - szóval mégis csak az Asuka dolog miatt volt. Talán Megumi féltékeny lenne Asuka-ra? Az teljesen felesleges lenne, hiszen egy Asuka féle lány soha nem tudna engem érdekelni.
- Erről szó sincs. Igazából csak azért vagyok vele, mert megígérte, hogy akkor nem fog bántani téged, de el kellett volna mondanom neked, csak annyira rosszul érezted magad, én meg.... - olyan gyorsan beszéltem, mintha az életem múlott volna rajta. Nem akartam, hogy Megumi félre értse a dolgokat, mert csak álkapcsolatban vagyunk Asuka-val. Ám ami ezután történt, az okozott számomra egy kisebb sokkot. Megumi ugyanis, egy csókot nyomott a számra, ezzel sikeresen is belém fojtotta a szót. Ez volt ugyanis az első csókom, ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni. Azt nem mondom, hogy nem esett jól, épp ellenkezőleg, nagyon is jó volt.
- Ez meg mi volt? - motyogtam, mire Megumi hevesen megrázta a fejét.
- Ne haragudj, általában nem csinálok ilyet, csak mikor elkezdtél olyan gyorsan beszélni, annyira összezavartál és el akartalak hallgattatni, de...- ahogy láttam, hogy azok a csodaszép ajkai hogyan mozognak, késztetést éreztem arra, hogy viszonozzam azt a csókot, így is tettem. Megumi láthatóan teljesen megdöbbent, ami nem is csoda.
- Azt hiszem, ez tényleg működik! - suttogtam a fülébe és elnevettük magunkat. Nem is értem miért, de vele minden annyira jó, még a legkomolyabb dolgokba is viccet tudunk csempészni.

- Akkor nem haragszol, amiért megcsókoltalak?

- Csak ha te se haragszol, amiért megcsókoltalak! - komolyan ennyire hülye vagyok? Képes vagyok bocsánatot kérni valamiért amit igazából nagyon is meg akartam tenni?
- Köszönöm, To-chan, de igazán nem kell magadra erőltetned Asuka-t, miattam. - Még, hogy nem kell? Először is azért csinálom, mert szeretném őt megvédeni. Egyébként is, ha már az apám miatt mindezen keresztül kell mennie, legalább én meg tudom őt védeni.
- Semmiség, el tudom még viselni egy darabig! - felálltam, majd Megumi visszament a terembe, én addig a fiúkkal beszélgettem. Illetve tettem volna, ha nem álltam volna még totálisan Megumi csókjának a hatása alatt.
- Daic-chan! - integetett a szemem előtt Yoshida, ám én a szememet sem rebbentettem. Erre Irie csettintett egyet, amivel pillanatok alatt megtörte a varázst.
- Hé! - nyafogtam, majd mikor feleszméltem, lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy totál el fogok pirulni.
- Yoshida, úgy tűnik a mi kis barátunk szerelmes! - veregette meg a vállam Irie, mire csak bólintottam egyet. - Pontosan mi is történt?
- Hát...Izé...Csókolóztunk!
- Mi? - kiabálták kórusban, én pedig igyekeztem lecsitítani őket.
- Elég legyen, még Asuka barátja vagyok! Legalábbis még egy ideig.
- Dai-chan, ez tök szuper az első csók mindig nagyon izgalmas! Ugye milyen jó dolog szerelmesnek lenni?
- Nem tudom, hogy ez szerelem-e és különben is, ennek a kapcsolatnak abszolút nem lenne jövője. Nem tudnék örökre hazudni neki, ha meg elmondom az igazat, akkor meg fog utálni. Higgyétek el, néha nem olyan jó dolog szerelmesnek lenni! - a hátamra csaptam a táskámat és inkább hazamentem.

6.rész(Megumi)

Másnap végre újra átléptem az iskola küszöbét. Remélem a többiek majd örülni fognak, hogy mégsem megyek el. Most már kevésbé félek attól, hogy mit fognak tenni velem legközelebb. Csak annyit kell tennem, hogy csöndben maradok és elviselem azt, amit majd tenni fognak. Mikor megérkeztem, vettem egy mély levegőt és bementem.

- Jó reggelt, srácok! - motyogtam, mire mindenki rám nézett.

- Megu-chan! - szaladt oda hozzám Karin és megölelt.

- Már azt hittük, hogy megfeledkeztél rólunk! - mérgelődött Mikoto, de végül ő is megölelt.

- Ne haragudjatok, hogy aggódnotok kellett miattam!

- Ugyan már Megu, hiszen itt vagy és ez a lényeg nem? - szólalt meg Shu-chan, mire a többiek egyetértően bólintottak. Mikor leültem a helyemre, megjelent a Yoshida-Irie páros. Odajöttek hozzám és ők is megöleltek.

- Szóval Takasugi-kun tényleg meg tudott győzni téged! - mosolygott Yoshida. Szóval ők is tudtak róla? Nos, barátok, természetes, hogy elmondanak egymásnak ilyeneket. Mikor pakoltam ki a táskámat, eszembe jutott, hogy az egyik könyvemet a szekrényemben hagytam. Felálltam a helyemről és kimentem a teremből. Egyébként ma van Valentin nap, szóval ma minden lány csokit ad annak a fiúnak, aki tetszik neki. Nos, én is készítettem csokit Takasugi-nak, remélem el fogja fogadni. Ahogy sétáltam a szekrényem felé, egy kellemes hang csapta meg a fülemet.

"Arra születtünk, hogy boldogok legyünk

Soha nem engedem el a kezed

Nem számít mit hoz a jövő, a szerelmem esküje nem változik meg"

- To-chan? - mikor észrevett, láttam, hogy elpirult. Elmosolyodtam és beléptem az üres terembe. - Mondtad, hogy szeretsz énekelni, de azt nem, hogy ilyen szép hangod van!

- Nos, nem igazán szoktam hangoztatni. Tudod, eléggé ideges leszek, ha mások előtt kell énekeljek.

- De épp az előbb énekeltél nekem, vagy az nem számít?

- Inkább mesélj, jobban vagy már?

- Azt hiszem, igen. Egyébként, nagyon tetszik ez a dal. Te írtad?

- Igen, a tavaszi darabhoz kérték, szóval megírtam. Bár azt nekünk kell összeállítani, hogy mit fogunk előadni. Igaz is, nem fogunk így elkésni?

- A francba! - erre Takasugi leguggolt elém én pedig felmásztam a hátára és úgy siettünk vissza a terembe. Szerencsére még időben odaértünk. Az óra után itt volt az ideje, hogy a lányok odaadják a csokijaikat. Vettem egy mély levegőt és odasétáltam Takasugi padjához. To-chan, izé, ezt neked csináltam! - motyogtam és a padjára tettem a csokit. Látszott, hogy nagyon meglepte a dolog.

- Köszönöm, Megumi! - elmosolyodott és kivett egy szemet belőle. - Ez nagyon finom! - olyan volt, mint egy kisgyerek, mikor végre kap egy szem cukorkát. Akaratlanul is nevetnem kellett és nagyon örültem, hogy ízlett neki. Ám az örömöm nem sokáig maradt az. Megjelent ugyanis Asuka, majd miután arrébb lökött engem, egy doboz csokit tett Takasugi padjára.

- Édesem, csináltam neked egy kis csokit. Eper is van benne tudom, hogy ez a kedvenced! - vigyorgott, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi folyik itt.

- Köszönöm, Asuka! - Takasugi idegesen mosolygott, majd nyomott egy puszit Asuka arcára. Mindenki döbbenten figyelte őket. A szemeim megteltek könnyekkel és kisétáltam a teremből, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. Az üres teremhez siettem és most először bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy bárki lássa, ahogyan sírok, de borzasztó érzés volt látni, hogy Takasugi inkább Asuka-val akar lenni, aki biztosan nem szereti őt. Kár volt azt hinnem, hogy egyszer lehet majd köztünk valami. - Megu, nyisd ki az ajtót! - hallottam meg Takasugi hangját. Nem kiabált, sőt a hangjában mintha bűntudat lett volna. Először arra gondoltam, nem nyitom ki, de végül meggondoltam magam és kinyitottam.

- Én nem akartam bezárni, csak hát...

- Sírtál? Ugye nem azért ami az előbb történt?

- Nem, dehogyis, csak furcsa volt, hogy te meg Asuka...nos, hogy együtt vagytok.

- Erről szó sincs. Igazából csak azért vagyok vele, mert megígérte, hogy akkor nem fog bántani téged, de el kellett volna mondanom neked, csak annyira rosszul érezted magad, én meg.... - nem hagytam, hogy befejezze, inkább egy csókot nyomtam a szájára. Soha nem csináltam még ilyet, mármint még sosem csókolóztam, de annyira elkapott a hév, plusz mikor láttam, ahogyan az ajkai mozognak, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam.- Ez meg mi volt? - motyogta, mire megráztam a fejem.

- Ne haragudj, általában nem csinálok ilyet, csak mikor elkezdtél olyan gyorsan beszélni, annyira összezavartál és el akartalak hallgattatni, de...- erre Takasugi is nyomott egy csókot a számra. Oké, erre nem számítottam, mindenesetre nagyon jól esett.

- Azt hiszem, ez tényleg működik! - suttogta, mire elnevettük magunkat. Hihetetlen, hogy még egy romantikus pillanatból is képesek vagyunk viccet csinálni.

- Akkor nem haragszol, amiért megcsókoltalak?

- Csak ha te se haragszol, amiért megcsókoltalak! - megráztam a fejem és felálltam a földről. 

- Köszönöm, To-chan, de igazán nem kell magadra erőltetned Asuka-t, miattam.

- Semmiség, el tudom még viselni egy darabig! - ő is felállt a földről, majd visszamentünk a terembe. Amíg Takasugi a fiúkkal beszélgetett, én odamentem a lányokhoz.

- Megu-chan, hol voltál? Nagyon megijedtünk, mikor csak úgy elmentél.

- Igazából, To-channal voltam. Tudjátok, mi....

- Igen, mi történt? - kérdezte kíváncsian Mikoto, mire a számra mutattam.

- Csókolóztatok? - kérdezték kórusban, mire megráztam a fejem.

- Ez nem olyan csók volt, csak el akartuk egymást hallgattatni. Legalábbis az ő részéről biztosan.

- Neked viszont tetszett, ugye?

- Azt hiszem igen. Ha már együtt nem lehetünk, legalább kaptam tőle egy csókot. végül is nem ilyen Valentin napra számítottam, de azért egész eseménydúsra sikeredett az egész.

5.rész(Megumi)

Ott ülök egyedül a szobámban és csak gondolkodom. Nem tudom mit tegyek, soha nem voltam még ennyire bizonytalan magamban. Menjek vajon, vagy maradjak? Próbáltam magamat helyezni előtérbe és azt nézni nekem mi a jó, de nem akarok magányos lenni abban az iskolában. Ha tényleg boldog akarok lenni, akkor kénytelen leszek elviselni a terrort, ami a mostani iskolában folyamatosan ér engem. Ráadásul mindezt csendben kell majd tűrnöm, hiszen ha elmondom a szüleimnek mit művelnek ott velem, akkor biztosan kivennének és keresnének egy másik iskolát. De akkor mégis kinek mondhatnám el ezt? Hiszen a barátaimat nem akarom ebbe belekeverni, nehogy őket is bántani kezdjék. Az egyetlen amit ebben a helyzetben tehetek, hogy csendesen tűrök mindent, amit tesznek velem.

- Na, sikerült már döntened? - jött be az anyám a szobámba.

- Igen, szeretnék maradni. Ott vannak a barátaim, szóval jól fogom érezni magam! - igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, de nem sok sikerrel. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a félelmet, szóval a mosolyom mögé rejtettem mindent, ahogyan azt mindig is tettem.

- Örülök, hogy jól döntöttél, egyébként Karin-chan írt neked, hogy szeretné ha visszamennél. Nagyon fognak örülni, ha megtudják mégis maradsz!

- Ma bemegyek az iskolába és személyesen mondom meg nekik. Talán úgy majd el is fogják hinni! - az anyám magamra hagyott, hogy elkészülhessek. Ahogyan végigsimítottam a hálóingemen, eszembe jutott, hogy Takasugi ma pont ebben látott meg. Vajon megijedt a látványtól? Kit áltatok, biztosan halálra rémült, az én ronda lábamtól. Viszont a múltkori eset után, mégis hogy leszek majd képes elfedni a nyilvánvalót, amiről már mindenki tud? Ezek után még többet fognak majd piszkálni, az tuti. Miután elkészültem, felkaptam a botomat és azzal együtt indultam az iskola felé. Már alig vártam, hogy újra együtt lehessek a barátaimmal. Ám alig, hogy az iskola épületéhez értem, ismerős alakokba futottam.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk? - Kurosagi és a bandája ugyanabba az évfolyamba jártak, mint én. Már az iskola kezdete óta folyamatosan erőszakosak velem. Amit Asuka tesz, az semmi ahhoz képest amit ők művelnek.

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - erre Kurosagi elkapta a karomat és tiszta erőből a földre lökött. Szerencsétlenségemre, az arcomra estem, szóval az állam és a bal térdem is vérezni kezdett. Nagyon féltem, hogy ezek után mit fognak még tenni velem.
- Már elnézést! - ez Takasugi hangja volt. A fenébe, most mégis mit fog gondolni rólam? Hogy olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok megvédeni magam? - Mégis mi a fenét csináltok?
- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - hát persze, hiszen mi másért is bántana, ha nem azért mert nem tudok rendesen járni mint ő meg a bunkó bandája. Erre Takasugi csak elmosolyodott és behúzott neki egyet. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni, Persze mondta, hogy meg akar védeni, de nem hittem, hogy komolyan is gondolja a dolgot.
- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - odaszaladt hozzám és magához ölelt. Nem bírtam tartani magam és elkezdtem pityeregni. Miért kell keresztülmennem ezen? Mit tettem, hogy ezt kell átéljem? - Jól van, most már nem lesz semmi baj! - oh, de még mennyire, hogy volt. Kurosagi ugyanis egy vas csővel rontott Takasugi felé.
- Takasugi-kun vigyázz! - hiába kiabáltam, az egész hasztalan volt, mert Kurosagi a tarkójára vágott a csővel, Takasugi pedig eszméletlenül zuhant a földre.
- Takarodjatok innen! - kiabáltam rájuk, akiknek nem volt bátorságuk tovább ott maradni. Tudtam, hogy nem szólhatok senkinek, mert akkor rájönnének, mit tettek velem és megígértem magamnak, hogy hallgatok mint a sír. A bal lábam használhatatlan volt, ezért kénytelen voltam a jobb lábamra hagyatkozni. Nagyon fájdalmas volt, de sikerült felállnom és Takasugi-val együtt haza vánszorogtam. Borzasztóan fájt a lábam, de nem érdekelt, csak hajtott előre a tudat, ha hazaérünk, akkor biztosan nem lesz semmi baj.
- Megumi, mi történt? - szaladt ki az anyám. A lábaim összecsuklottak, szóval Takasugi kis híján a földre zuhant volna ha az anyám nem kapja el.
- Pár fiú csúfolt engem és Takasugi megvédett, de az egyik megütötte őt. Anya, csak segíts neki, jó? - Az anyám segített mindkettőnknek bemenni a szobámba, ahol lefektettük Takasugi-t az ágyamra. Reméltem, hogy nem lesz komoly baja, mert azt nem bocsátanám meg magamnak. Szerencsére elkezdett mocorogni, amit jó jelnek vettem. Végül a szemeit is kinyitotta. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - gyengéden megsimogattam az arcát és azt hiszem ez neki is jól esett, nem csak nekem.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - a lábamra nézett, én pedig nagyon szégyelltem magam. A lábam most még csúnyább volt, mint egyébként. - - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély! - viszont ha a barátaimmal akarok maradni, akkor ezt el kell fogadnom.
- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz! - vajon miért mondogatja ezt nekem, hisz nem is ismer annyira. Bár tény, hogy nagyon jól esnek a szavai.

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem! - azt hiszem, ezt már bizonyította. Napról napra egyre biztosabb vagyok abban, hogy Takasugi-t azért küldték, hogy valaki bizonyítsa nekem, hogy én is érek valamit. Nem szavakkal, mint a barátaim, hanem valódi tettekkel.

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vont és nevetésben törtünk ki. Olyan jól érzem magam a közelébe, valahogy mindig sokkal vidámabb leszek tőle.
- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be az anyám a szobámba. Bólintottunk és a konyhába mentünk.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá! - remek, az anyám beéget a fiú előtt aki tetszik nekem. Lehetne még rosszabb?
- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - duzzogtam és egy falat pitét tömtem a számba.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - azzal felálltam és kimentem a konyhába lekvárért. Mire visszabicegtem, Takasugi mamája már meg is érkezett. Nem lepett meg, hogy az anyja gyönyörű és nagyon kedves, pont mint a fia.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - az anyám rákacsintott Takasugi-ra, amit rettentően furcsálltam. Talán ezek ketten tudnak valamit, amit én nem?
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - rám mosolygott, majd hazamentek. Azt hiszem, hogy most először éreztem magamat hercegnőnek, akit a hercege mentett meg. De ez mind csak szép álom és holnap majd felébredek ebből az álomból, ahogy azt mindig is tetten.

5.rész(Daichi)

Csak remélni tudtam, hogy Megumi belátja, hogy neki itt a helye mellettünk és nem akar majd olyan vehemensen abba a másik iskolába menni. Én tényleg komolyan gondoltam, hogy megvédem őt és nem engedem, hogy bántsák. Ennyivel tartozom neki a történtek miatt és egyébként is, a barátok azért vannak, hogy megvédjék a másikat, nem? Mikor visszamentem az iskolába, a barátnőm, ott topogott az épület előtt.

- Daichi, hol voltál? A barátnőim már meg akarják ismerni a pasimat, szóval kérlek soha többé ne tűnj el, mert még a végén azt fogom hinni, hogy nem akarod eléggé ezt az egészet! - felsóhajtottam, majd kinyújtottam a kezemet, hogy belém karolhasson. Úgy mentünk végig a folyosón, mintha egy pár lennénk. Remélem ez majd lecsillapítja őt és végre békén fogja hagyni Megumi-t. Reméltem, hogy az osztályunkból, senki sem fog tudomást szerezni erről, hát tévedtem. Egyből beleütköztünk a Yoshida-Irie párosba.

- Ez meg mi a fene? - néztek rám kérdőn, én pedig jobbnak láttam, ha nem mondok semmit.

- Hát nem látjátok, fiúk? Együtt járunk! - nyomott egy puszit az arcomra, majd el is rángatott onnan. Talán félt, hogy elkotyogom a dolgot nekik és akkor majd nem is lesz olyan hiteles az egész. Szerencsétlenségemre a barátnői is olyanok, mint ő, legalábbis annyira idegesítőek és hangosak, mint ő. Egy ideig kénytelen vagyok megszokni ezt a helyzetet. Még szerencse, hogy végzősök vagyunk, szóval már nincs sok hátra a szenvedésemből. Miután elvégeztem a dolgomat, meg kellett keresnem a barátaimat, hogy elmagyarázzam nekik a dolgok állását.

- Nocsak, csak nem a hisztis kis bajkeverő, legújabb pasija? - állták el az utamat.

- Figyeljetek, tudom, hogy most haragszotok, de nem azért vagyok vele együtt, mert szeretnék benne bármit is!

- De akkor miért, Dai-chan? Hiszen azt mondta, együtt jártok!

- Igen, de ez csak egy egyesség. Ha eljátszom, hogy a fiúja vagyok, akkor ő békén hagyja Megumi-t. Ha ezzel elérem, hogy abbahagyja ezt az értelmetlen utálkozást, akkor hajlandó vagyok bárkit eljátszani. Megértitek, ugye?

- Igen, de azt nem, mégis miért teszed ezt meg érte? Ugye nem azért, mert bűntudatot érzel az apád miatt? - nem válaszoltam, mire Irie felsóhajtott. - Ugye tudod, ha Megumi-chan rájön erre, akkor nem azért fog téged utálni, amit az apád tett, hanem mert csak a bűntudat miatt akarsz a közelében lenni! Szóval ha azt akarod, hogy ne utáljon meg, akkor ezzel most azonnal le kell állnod!

- Csak azért nem küldelek el a fenébe, mert a barátom vagy, de ebbe nem kell beleavatkoznod, mert nem a te dolgod! - azzal fogtam magam és kisétáltam, az iskolából. Rosszul éreztem magam, amiért ezt mondtam neki, de valahogy le kellett állítanom. Nem fogom meggondolni magam se miatta se más miatt. Már elhatároztam magam, szóval nem fogok visszakozni. Mikor kimentem, láttam, hogy Megumi ott van és pár srác vette őt körül.

- Már megint itt vagy? Nem megmondtuk neked, hogy látni sem bírunk?

- Nem miattatok vagyok itt, ezt elhihetitek! Itt vannak a barátaim, szóval van okom ebben az iskolában maradni!

- Ugye tudod, hogy csak egy átkozott nyomorék vagy, aki senkinek semi kell? Az ilyenek, mint te, csak hátráltatnak minket, akik veled ellentétben tökéletesek! Egyedül te vagy ilyen selejt, de majd teszek róla, hogy ne merj többet idejönni! - az egyik srác elkapta a karját, majd erővel a földre lökte. Megumi arccal esett az aszfaltnak és mikor elemelte onnan, láttam, hogy az tiszta vér. Nagyon begurultam. Mégis, hogy merik őt bántani?

- Már elnézést! - sétáltam oda hozzájuk. - Mégis mi a francot csináltok?

- Neked mi közöd hozzá haver? Egyébként, ha tudni akarod, épp móresre tanítjuk ezt a kis nyomorékot! - olyan nagyképű és beképzelt volt. Elmosolyodtam, majd bevertem neki egyet.

- Jól figyelj, ha még egyszer hozzáérsz, akkor esküszöm nagyobbat, fogsz kapni! - ezek után odafutottam Megumi-hoz, aki csendben sírdogált. Mikor rám nézett, láttam, hogy a bal térde és az álla csupa vér. Magamhoz öleltem és igyekeztem őt megnyugtatni. - Jól van, most már nem lesz semmi baj!

- Takasugi-kun vigyázz! - kiabálta. Egy ütést éreztem a tarkómon és utána beállt a teljes képszakadás.

Mikor legközelebb felébredtem, Megumi szobájában találtam magam. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, de nagyon furcsa volt. - To-chan, jó, hogy felébredtél! - megsimogatta az arcomat, engem pedig átjárt egy fura bizsergés. Nem tudom mi volt ez, de nagyon kellemes volt.

- Mégis, hogy kerültem ide? Hívtál valakit, hogy segítsen?

- Nem igazán! - lenéztem és láttam, hogy a jobb lábfeje be volt kötve. - Nem sűrűn erőltetem meg a lábam, de most muszáj volt! Nem akartalak csak úgy otthagyni, főleg úgy, hogy előtte megvédtél engem azoktól a fiúktól! Mondjuk nem ez az első, hogy ezt csinálják! Most már érted, miért akartam kilépni az iskolából? Túl sok volt nekem ez az egész. Csak szerettem volna megszabadulni tőlük, de azt hiszem erre nincs túl sok esély!

- Sajnálom, amiért erőltetni akartam, de hidd el, nem lesz jobb ha elmenekülsz előlük, mert mindig azt fogod érezni, hogy nem érsz semmi, pedig ez nem igaz!

- Igen, talán igazad van. Igazából azért mentem oda, mert meg akartam mondani, hogy maradok és mégsem megyek abba a másik iskolába. De most az a fontos, hogy te jobban legyél!

- Már nem is fáj annyira. A lényeg, hogy azok a srácok nem bánthatnak többet, Megumi, ezt megígérem!

- Te valami szuperhős vagy? Csak mert mindig ott vagy, mikor bajba kerülök! Valld be, a zsigereidben van, hogy megmentsd a bajba jutottakat!

- Mit mondhatnék, ilyen vagyok! - vállat vontam, mire elnevettük magunkat. Hihetetlen, hogy még a legrosszabb percekben is képesek vagyunk nevetni és felvidítani a másikat, pedig alig ismerjük egymást.

- Gyerekek, gyertek vacsorázni! - jött be Megumi mamája mire bólintottunk és kimentünk a konyhába.

- Köszönöm, hogy nem dobtak ki, bár talán nem szeretik a hívatlan látogatókat!

- Ugyan már, hiszen megvédted a lányunkat és ez nagyon sokat jelent nekünk. Azt hiszem végre úgy hagyhatjuk ott Megumi-t, hogy van aki vigyázz rá!

- Kösz anya, ásd alá még jobban az önbizalmamat! - mérgelődött Megumi és a szájába nyomott egy falatot a pitéből amit a mamája sütött.

- Egyébként Takasugi-kun, felhívtam a mamádat, szóval lassan érted jön!

- Én hozok egy kis lekvárt a pitéhez! - Megumi felállt a helyéről és a konyhába ment, az anyja pedig egészen közel hajolt hozzám.

- Tényleg köszönöm, hogy segítesz, Suzuki Daichi! - mintha alaposan fejbe vágtak volna valamivel.
- Mégis honnan tudja?
- Anyai ösztön, megérzem az ilyet! Egyébként csak hogy tudd, én nem utállak téged azért ami történt, mert te még csak kisgyerek voltál. Szóval jobb lenne, ha nem mártírkódnál, különben azzal csak saját magadnak ártasz! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd a tányéromra tett egy szelet pitét. Azt hiszem ezt megjegyzem magamnak. Talán tényleg csak játszom a mártírt, pedig semmi okom nem lenne rá. Vacsora után, az anyám is megérkezett.
- Köszönöm, hogy vigyáztak a fiamra és sajnálom, ha problémát okozott!
- Ugyan már, semmi gond. Igaz, Takasugi-kun? - rám kacsintott, én pedig bólintottam egyet.
- Majd holnap találkozunk, To-chan! - elmosolyodtam, majd az anyámmal együtt hazamentünk.
- Na jó, mégis mi volt ez?
- Megumi anyja tud mindent! Azt mondta jobb lenne, ha nem játszanám a mártírt, mert csak magamnak ártok!
- Remélem rá legalább hallgatsz, ha már én 10 éve folyamatosan ezt hajtogatom neked! - lehet, hogy igazuk van? Tényleg jobb lenne, ha nem foglalkoznék ezzel és önmagamat adnám?

4.rész(Megumi)

Már reggel 9 óra volt, én mégis az ágyamban voltam. Mivel úgysem megyek már az iskolába, így legalább pihenhetek egy kicsit. A szüleimmel már ki is néztünk egy másik iskolát. Közel van hozzánk, ráadásul még a kényelmemet is szolgálná. Mivel így is elég nehezen megy a járás, úgy döntöttem elkezdem használni a kerekes székemet. Tudom, én nem akartam használni, de a lábam már tényleg nem bírja tovább. Az iskolában minden diákhoz ki van rendelve egy ápoló, aki szükség esetén segít nekem. De ami a legjobb az egészben, az, hogy senki sem fog bántani engem. Anyámék persze aggódnak, de nem olyan vészes ott a helyzet és azt hiszem meg is fogom szokni a dolgot. Hisz akármennyire is próbálkozhatnék, minsig rajtam fog maradni a nyomorék jelző. Ott legalább olyan lehetnék mint mindenki más. Persze ez nem jelenti azt, hoy a barátaim nem fognak hiányozni nekem, de hétvégente találkozhatunk, szóval nem lépek ki teljesen az életükből. 

- Megumi, biztosan ezt akarod? - jött be az anyám a szobámba.

- Igen anya, már eldöntöttem. Ne aggódj, jó helyem lesz ott!

- De kicsim, a doktor is megmondta, hogy nem jó ötlet egy olyan iskolába vinni téged. Az ott tanulók abszolút nem tudnak lábra állni, ráadásul más korlátaik is vannak, például nehezen beszélnek meg ilyenek!

- Anya, hát nem érted? Ha abban az iskolában maradok,  a végén megint meg fog ismétlődni a múltkori eset! Már így is megbélyegeztek azzal, hogy egy nyomorék vagyok, nem akarom ezt tovább hallgatni!

- Jó, megértelek. Csak ígérd meg, ha abba az iskolába fogsz járni, akkor sem fogod magad rosszul érezni, megígéred?

- Persze anya! - rezgett a telefonom és megint Karin hívott. Kinyomtam, mert kéotelen voltam beszélni vele. Szerettem volna, de az úgyis csak sírásba torkollott volna. Nekik is el kell fogadniuk a döntésemet, szóval jobb ha előbb feldolgozzák a dolgot. Mikor az anyám kiment, úgy döntöttem, kipróbálom a kerekesszéket. Őszintén, nem volt olyan vészes mint gondoltam, valójában nagyon is kényelmes volt. Lassan úgyis meg kell szokjam, hogy ezt fogom használni. Hirtelen kopogtak az ajtón. A szüleim biztos nem lehettek, ők ugyanis ilyet nem csinálnak.
- Szabad! - kiabáltam ki, mire nyílt az ajtó és Takasugi lépett be rajta. A francba, miért kellett a rövid hálóingemet felvennem? Most egész végig láthatja a heges lábamat, amit amúgy is utálok.
- To-chan, mit keresel itt? - elkezdtem zavaromban igazgatni a hajamat, mert eléggé kócos volt.
- Szeretnék beszélni veled! Kérlek ne hagyd csak úgy ott az iskolát! Mindenkinek nagyon hiányzol és nem akarjuk, hogy elmenj! - már ő is kezdi? Hiszen már eldöntöttem és nem szeretnék változtatni rajta. Szeretném ha megértenék, hogy így döntöttem.
- To-chan, én ezt már eldöntöttem, kérlek tartsátok tiszteletben. Egyébként is, kétlem, hogy használhatnám ott a kerekes széket anélkül, hogy bántanának miatta. Az iskolába ahová megyek, legalább nem lesz aki bántson. Ott úgyis mindenki olyan, mint én! - na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen ahogy anyám is mondta azok az emberek legfeljebb segítséggel vagy egyáltalán nem tudnak járni, ráadásul más dolgokban is le vannak maradva tőlem, de a jelen helyzetben ez teljesen mindegy.
- Ne hasonlítsd magad másokhoz, te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! - ezt jól esett hallani. Igaz a többiek is mondták már ezt, de az ő szájából valamiért sokkal jobban hangzott.
- Talán így majd megérted miért nem megyek oda vissza. Ülj le, mesélnem kell valamit! - muszáj volt neki elmondanom a történetemet, különben soha nem értené meg miért döntöttem így. Vettem egy mély levegőt és belekezdtem. - Úgy két éve történt. Asuka és a csatlósai elkezdtek gúnyolódni rajtam a szokásos dolgokért. Aztán az egyik azt találta mondani, hogy nyomorékon miért érdemes élnem? Először csak elment a fülem mellett, de mikor már otthon voltam, eszembe jutott és én sem értettem. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme ennek az egésznek, szóval kivettem a gyógyszeres szekrényből anyám nyugtatóját és bevettem majdnem az egész doboznyi gyógyszert. Azt reméltem ettől majd csak elalszom és akkor többet nem kell arra gondolnom, mi értelme van így az életemnek. De ahogy látod ez nem sikerült, mert még mindig itt vagyok. To-chan, szerinted miért élek még mindig? Mi értelme van az életemnek? - ezen már sokszor elgondolkodtam, de sosem jutottam megoldásra. Talán tényleg jobb lett volna, ha akkor nem ébredek fel, akkor nem kellene ennyit szenvednem mint most.
- Megumi-chan, erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ, de azt igen, hogy te vagy a legcsodásabb lány, akit csak ismerek. Ha visszajössz, akkor megígérem, hogy meg foglak védeni azoktól akik bántanak téged! - vajon miért ilyen jó hozzám? Mit tettem én, hogy így törődik velem? Nagyon kíváncsi lennék mi járhat a fejében velem kapcsolatban.
- To-chan még soha senki nem tett értem ennyit, mint te és ezért hálás vagyok neked! De jelen pillanatban nem tudom mi lenne a jó. Adj egy kis időt nekem, rendben? Át akarom gondolni nyugodtan ezt a dolgot! - annyi minden kavarog most a fejemben, hogy már azt sem tudom mit gondoljak. Egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban.
- Rendben, gondold csak át nyugodtan. Mi ott fogunk várni téged az iskolában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz! - elköszönt tőlem és hazament, belőlem pedig előtört a zokogás. Nem értem miért kell ennek a dóntésnek ilyen nehéznek lennie? Az egyik oldalon ott vannak a barátaim egy olyan iskolában, ahol mindenki lenéz és bánt engem, a másik oldalon pedig ott a minden tekintetben tökéletes iskola barátok nélkül. Mégis mihez kellene kezdenem?

4.rész(Daichi)

Másnap Yoshida-val beszélgettem az iskola tetőterén.

- Dai-chan, most mihez fogsz kezdeni? Szegény Megu-chan tegnap nagyon ki volt bukva.

- Arra gondoltam, elbeszélgetek egy kicsit ezzel az Asuka-val. Remélem tudok rá hatni annyira, hogy szedje le a képeket. Nem tudom ezzel mennyit segíthetek, mindenesetre szeretném megpróbálni.

- Nagyon kedves tőled, hogy a szíveden viseled Megu-chan sorsát! Azért teszed, mert bűntudatod van az apukád miatt?

- Nem is tudom Yoshida. Bár magamnak azt mondom ezért, de valójában nagyon megkedveltem Megumi-t és nem szeretném látni, ahogyan mások tönkre teszik őt.

- Na, miről maradtam le? - jött fel Irie is. Lassan ez a hely lesz a mi külön kis zúgunk, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni.

- Dai-chan azt tervezi, hogy beszél Asuka-channal!

- Irie, nem tudnál nekünk egy jó helyzetet teremteni, hogy beszélhessek vele?

- Bízd csak rám haver, majd én elintézem. Egyébként csak így véletlenül, nem vagy te szerelmes Megu-chanba?

- Viccelsz velem? Hiszen alig 3 napja ismerem. Egyébként Megumi valóban szép lány és hatalmas szíve van, de nem vagyok belé szerelmes, legalábbis most nem. Különben is esélytelen lenne, hisz ha rájön arra, hogy az apám miatt bénult le az egyik lába, akkor biztosan meg fog gyűlölni engem.

- Ugyan már, Megu-chan sosem tudna utálni téged! - korholt le Yoshida, mire egy picit elmosolyodtam. Tény, hogy én ezt másképp látom, de nem akartam veszekedni vele erről. Végül Irie elintézte, hogy kettesben maradjak Asuka-val. Mit nem mondjak, eléggé meglepett. Asuka nagyon szép lány volt és elképzelni sem tudtam, hogy tudja ennyire gyűlölni Megumi-t.

- Te vagy Asuka-chan, ugye? - a lány rám nézett és mintha egy kicsit elpirult volna.

- Igen, én vagyok. Te Takasugi Touichi vagy igaz?

- Igen. Azért akartam beszélni veled, hogy megkérjelek, hagyd békén Megumi-chant! Nem tetszik, hogy így bántod őt!

- A fenébe is, mégis mi van abban a kis nyomorékban, amiért mindenki így védi? Hiszen én sokkal szebb és ügyesebb is vagyok nála, mégis mindenki őt védi! Engem soha nem ért meg senki! - erre elsírta magát. Na jó, nem erre számítottam. Most nem tűnt annyira gonosznak, mint amilyennek leírták őt, inkább csak szüksége lenne a figyelemre, amit ezek szerint nem kap meg. Persze ettől függetlenül nem fogom megkedvelni, tekintve, hogy mit művelt Megumi-val.

- Ne sírj már! - simogattam meg a karját, mire rám nézett.

- Meg van a megoldás! - elmosolyodott és megsimogatta az arcomat! - Te fogsz nekem segíteni, hogy mindenki rám figyelhessen és ne rá!

- Mégis mit akarsz ezzel mondani?

- Legyél a barátom és cserébe békén hagyom őt. - ez az ajánlat nagyon nem tetszett.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!

- Miért ne lenne az? Hiszen mindketten jól járnánk vele. Én megkapom a figyelmet, neked pedig nem kell szomorúnak látnod Minami-t. Na benne vagy? - felém nyújtotta a kezét, amit némi hezitálás után el is fogadtam. Tudom talán hülye ötlet, de ha így nem fogja őt piszkálni akkor legyen így. Remélem így Megumi-nak is könnyebb lesz. Mikor a terembe mentem, láttam, hogy Megumi helye üresen áll. Furcsálltam, hiszen mindig itt szokott lenni jóval az óra kezdete előtt. Úgy döntöttem megkérdezem Karin-t, mégis csak ő a legjobb barátnője.

- Karin-chan, hol van Megumi-chan? Beteg lett?

- Megu-chan nem fog többet idejönni To-chan! Az anyukája azt mondta, hogy megkérte vigyék őt egy másik iskolába! - hirtelen az sem tudtam mit mondjak. Akkor minden igyekezetem hiába való lett volna? Nem, nem engedem, hogy ilyen könnyen feladja a harcot. Ha kell elmegyek hozzájuk és a fejébe verem, hogy maradnia kell.

- Na és ez már biztos?

- Igen, nagyon úgy néz ki. To-chan, csinálnunk kell valamit, nem akarom elveszíteni Megu-chant! - Karin ezzel nem vagy egyedül, én sem szeretném, hogy elmenjen.

- Srácok, már megint gond van! - jött be a terembe Mikoto, magával vonszólva az elég ideges Kusaka-t.

- Na ne már, most Shu-chan lett a célpontjuk? - bosszankodott Yoshida.

- Nem, ez az idióta megvert egy alsóst, amiért csúnya dolgokat mondott Megumi-ról!

- Az a kis vakarék megérdemelte amit kapott! Hihetetlen milyen tiszteletlen volt szegény Megu-val.

- Srácok, Megu-chan nem fog többet ide járni. Az anyukája azt mondta egy másik iskolába küldik, ami jobban megfelel a körülményeinek!

- Ezt meg, hogy érted?

- Van egy iskola nem messze a házuktól, ahol direkt a mozgásukban korlátozott emberek járnak. Nincsenek lépcsők, vannak ápolók akik segítenek nekik ha szükség van rá, plusz ott senki sem bánthatja! - összeszorult a szívem. Fogalmam sem volt mi lehet ebben a helyzetben a leghelyesebb. Hiszen az az iskola valóban sokkal jobban megkönnyítené a helyzetét, legalább abban, hogy ott senki sem tudja bántani, mégsem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy maradjon és legyen együtt velünk és teljen el boldogan ez az év. Eldöntöttem, hogy elmegyek hozzájuk és beszélek vele. Talán így majd meggyőzhetem, hogy maradjon még. Iskola után pedig el is indultam. Szerencsére Karin meg adta Megumiék címét, így könnyen eltaláltam odáig. Egy igazán szép ház az övék, két szintes és egy nagy kert is tartozott hozzá. Becsöngettem és vártam.

- Te meg ki vagy? - nyitotta ki az ajtót egy hosszú fekete hajú nő. Feltehetően ő lehet Megumi mamája.

- Takasugi Touichi vagyok, Megumi-chan osztálytársa! - biccentettem a fejemmel, mire a nő beengedett.

- Na és mi járatban errefelé Takasugi-kun?

- Hallottam, hogy Megumi-chan ott akarja hagyni az iskolát és szerettem volna beszélni vele erről.

- Kérlek, beszélj a lányom fejével, jó? A doktor szerint se lenne bölcs egy ilyen iskolába íratni, de ő mindkenképpen ott akar tovább tanulni! - bólintottam, majd bekopogtam Megumi szobájába.

- Szabad! - hallatszott bentről a hang. Kinyitottam az ajtót és bementem.

- Megumi-chan! - a látvány letaglózott. Megumi egy vékony és térdig érő hálóingben volt, ami látatni engedte a lábát, ráadásul úgy simult a testére, mintha direkt neki készítették volna. Ráadásul a haja kócos volt, amitől csak még jobban nézett ki.

- To-chan, mit keresel itt? - igyekezett megigazgatni a haját. Kerekes székben volt, ami eléggé elborzasztott.

- Szeretnék beszélni veled! Kérlek ne hagyd csak úgy ott az iskolát! Mindenkinek nagyon hiányzol és nem akarjuk, hogy elmenj!

- To-chan, én ezt már eldöntöttem, kérlek tartsátok tiszteletben. Egyébként is, kétlem, hogy használhatnám ott a kerekes széket anélkül, hogy bántanának miatta. Az iskolába ahová megyek, legalább nem lesz aki bántson. Ott úgyis mindenki olyan, mint én!

- Ne hasonlítsd magad másokhoz, te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy!

- Talán így majd megérted miért nem megyek oda vissza. Ülj le, mesélnem kell valamit! - leültem az ágyára, majd segítettem neki, hogy ő is le tudjon ülni. - Úgy két éve történt. Asuka és a csatlósai elkezdtek gúnyolódni rajtam a szokásos dolgokért. Aztán az egyik azt találta mondani, hogy nyomorékon miért érdemes élnem? Először csak elment a fülem mellett, de mikor már otthon voltam, eszembe jutott és én sem értettem. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme ennek az egésznek, szóval kivettem a gyógyszeres szekrényből anyám nyugtatóját és bevettem majdnem az egész doboznyi gyógyszert. Azt reméltem ettől majd csak elalszom és akkor többet nem kell arra gondolnom, mi értelme van így az életemnek. De ahogy látod ez nem sikerült, mert még mindig itt vagyok. To-chan, szerinted miért élek még mindig? Mi értelme van az életemnek? - megszakadt érte a szívem. Bárcsak ne kellene ezen keresztülmennie és boldog lehetne.

- Megumi-chan, erre a kérdésre sajnos nem tudom a választ, de azt igen, hogy te vagy a legcsodásabb lány, akit csak ismerek. Ha visszajössz, akkor megígérem, hogy meg foglak védeni azoktól akik bántanak téged! - megfogtam a kezét, mire Megumi szeme könnybe lábadt és a vállamra hajtotta a fejét.

- To-chan még soha senki nem tett értem ennyit, mint te és ezért hálás vagyok neked! De jelen pillanatban nem tudom mi lenne a jó. Adj egy kis időt nekem, rendben? Át akarom gondolni nyugodtan ezt a dolgot!

- Rendben, gondold csak át nyugodtan. Mi ott fogunk várni téged az iskolában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz! - elmosolyodtam, majd elköszóntem Megumit-tól és hazamentem.